Parászka Boróka: Majdnem Purcărete

Suttogó propagandával terjedt a kolozsvári színház Gianni Schicchi előadása után – ahova, marosvásárhelyi nézőkként elruccantunk (sodor a színházturizmus) – hogy feltétlenül meg kell nézni a nagyszebeni Faustot, mert újra játsszák. Egy hónap leforgása alatt két, ötéves „meg kell nézni” előadás, sok-sok beszámoló, kritika után. Ez alatt az idő alatt megszületett a kultusz, mi maradt, mi maradhat a színházból?

A Gianni Schicchi jó alapozás. Szembesültem azzal, milyen ingerszegény színházi térben élek. Kevés játék befogadására vagyok kalibrálva. Ez a sokjátékos előadás pedig sodort és megdolgozott. Nem tudtam figyelni a színpad minden színészben, jelekben, játékban gazdag szegletét. Napokkal később is éreztem a néző fáradtságát.

Ezzel a fáradtság-élménnyel edzek Nagyszebenre. A Fauston teljesítenem kell, mint nézőnek. Be kell látnom egy, még a kolozsvárinál is sokkal ingergazdagabb, nagyobb színházi teret. Tudtam, hogy próbára tesz majd a játék, a látvány, a hang. Játszanak nekem, és velem. Kiderül, mennyi bennem a néző- és játékerő.

És állom a sarat Nagyszebenben. A Faust-képeskönyv minden oldala, minden jelenete sűrű képi világgal szembesít. Nézem, élvezem a Purcărete-Stürmer színpad minden szegletét. Nem is tudom, mit látok a színpadon, színházi-tárlatot, vagy kép-játékot. Robbanó fal, vetített háttér, világító kellék: mindenből, mindenkiből sok és sok és sok. Faust-tablók. Mi születik a statikus képek és a játék mozgása között? Hamar kitanulom a csíziót, felveszem a Purcărete-ritmust, követni, sőt kikövetkeztetni tudom a szekvenciákat, mikor sűrűsödik a tér, bukkannak elő a kis-játékok, apró jelek, és mikor teljesedik ki a totális színházi látvány, hogyan állnak fel-össze az egyensúlyok és hogyan esnek szét. Minden meglepetésével együtt kiszámítható látvány, előadás. Konstruált, pontos. Goethe spekulatív és teátrális – mondja Purcărete, és tökélyre viszi a spekulációt és teatralitást.

Ezzel együtt, vagy éppen ezért azonnal érzem: kényelmetlen a gyárépületbe felépített nézőtér. Nem csak azért, mert számozatlan helyére, aki bírja, marja alapon, egymás hegyén-hátán másznak be a nézők (jó beavatási rítus, előjáték a színházba való bemászás). Hanem, és főleg azért, mert a székek rögzítenek. Ha ez valóban plasztikus be- és felmutatás lenne, akárcsak egy tárlat, színházi tér- és látvány tanulmány, plasztikus kísérlet, a színházi tér élveboncolása, akkor felállhatnék, néző-szöget cserélhetnék. Közel mehetnék a színpadi apró jelekhez, vagy egészen hátra, perspektívákat cserélhetnék. És akkor tényleg működhetne a látványszínház teljes menetfelszerelésében, bennem nézőben, akiben a látvány születik (vagy elvetél). Mindehhez azonban nem csak a színház de- és rekonstrukciójára, hanem a nézőszerep, a nézőtér újragondolására is szükség lenne.

Purcărete azt akarja, hogy éljen a látvány, ezért a walpurgis éjbe behívja a nézőt. A biztosan rögzített kis fémszékekről előadás közben feláll mindenki, vastag sorokban indulnak az emberek a nézőtérről a játéktérbe, és még azon is túl. Átalakul a néző és játéktér: ha szerencsénk van, összeolvad. (Annyira nincs szerencsénk.) Az előadás első felében a nézőtérről, távolról megmutatkozó, gondosan strukturált, preparált Faust-képeskönyv lapjai után nagyon különös színház a testözelben hömpölygő embertömeg. Eltartom magamtól, figyelem az arcukat, mérlegelem, velük, az azonnal balkáni ritmusban kavargó tömeggel, akarok-e színházat? Hátrább lépek, előre engedek mindenkit. Az udvariasság itt a V-effekt.

Nem hagyja magát a felbomló, feltárulkozó színház. Hívnak engem is a disznófejű kis lények, apró statiszták, terelnek az alámerítkezésbe. Megyek a többiek után, sorból kilógva. Nekem nem tetszett a frontális színház, én éreztem kényelmetlennek a rögzített széket, perspektívát, bele kell mennem a játékba. Most tehát megkaptam, amit akartam: figyelem hogyan jön közel a díszlet, hogyan bukkannak fel a nézőtérről nem látott, vagy rosszul látott jelek. Csábít, hogy részese legyek a játéknak. Figyelem magamban, magamon a nézőmetamofózist.

De megosztható-e a játék? Lesem a disznómaszkosok szemét, nem tartják a szemkontaktust. Színházi autizmus. Továbbra sem találom a helyem, sodor a tömeg, előre, a meghosszabbított játéktér végére, egészen mélyre. Tudom, hogy most tobzódik körülöttem, a nézők körül a játék (hallottam én is róla, hogy ez lesz), de nem látok ki az emberek közül, nem könyöklöm eléggé, nem vagyok eléggé erős néző. Körbevesznek az emberek, és nem tudom követni, mi zajlik a színpad mögötti színpadokon, ahova bevezényeltek, ahova betülekedtünk. A nagy kísérletben, nézők között ér utol a színházvesztés.

Az előadás hibája ez a nemláthatóság? Az enyém? Hiba-e a megcsonkított, félig látott performansz? Mondják, hogy most sokkal több a néző, mint korábban, plusz széksorokat tettek be, így nehezebben terelték a megnőtt tömeget, rosszabbul oszlott el a merészen felboncolt tér. Látni való azért még így is van bőven. Fejem felett röpülnek a statiszták, kiteljesedik a színházcirkusz, a show. Közel hozzám, a játéktérben, videoinstalláción sokszorozódnak meg a szereplők arcai. A tömegben is magasra emelkednek az okostelefonok: a nézők bekapcsolódnak a játékba, aki teheti, és akiben nincs gátlás (a szerzői jogok és a játék megsértése miatt) az filmezi az artista színészeket, a különös maszkokat, Faust és Mefisztó, Purcărete bizarr világát. Bosszankodom a vállak és hátak alatt-mögött, először zavar, hogy a telefonok fénye borítja fel az előadás fényrendjét. De aztán összeáll a képmozaik, azt látom a spontán összerakódó telefoninstalláción át, a fejem fölött, amit a nézők látnak. Újra kreálják a kreatúrát. Hát mégis csak van nézői, befogadói demokratizmus, kölcsönös alkotás, interakció? Nevezhetjük így is (miért ne?) a kép- és hanglopást.

Felszabadulnék, de nem lehet. Kidörög a szerepéből-jelmezéből a játékmester, a gátlásokat nem ismerő jelenetsorból, és megrendszabályozza a gátlásokat nem ismerő nézőket: „tegyék el a készülékeket”. Kizökken ekkor a Mefisztó játék, szétesik Purcărete (Stürmer) víziója. A fejem felett tűzeső esik, a szikrákon túl is jól látom a technikus fiú civil sportcipőjének márkáját. A zsinórpadlást fent, kis sárga fülkében köpenyes civil szaki figyeli-vezényeli a mechanikát. Visszafigyelem a disznófejű lények, félmeztelen nők orgiáján túl a köpenyest. Követem a színház szétmállását. Könnyen bomló jelek. Sajnálom magam. Szeretném, hogy sodorjon valami földöntúli látvány, erős színházban legyek erős néző, állja a tekintetemet az elémtáruló. A frontális színház velem robbanjon fel, lehessek ott a szétnyíló, megközelíthető tér minden szegletében. De kívül rekedek, kirekesztenek. Itt nincs közös alkotás, és a formabontásnak is meg vannak a maga határai. Kis fatákolmányok jelzik, mettől meddig mehet el a néző.

A Walpurgis színnek vége, a tömeg, ugyanolyan fegyelmezetlenül, ahogy a kulisszák mögé tülekszik, kimegy. A sor végén még látom, ahogy a jelmezes szereplők mögött, a kulisszák mögül felbukkan egy civil kosztümös nő, a súgó. Kicsit korábban sietett a tömeg után, mint kellett volna, kapom rajta. Egyetlen vigaszom van: kezében ugyanolyan mappa, mint amilyen mappában Mefisztó és Faust szerződését is láthattam, néhány jelenettel korábban. A súgópéldány az igazi szerződés! Totális ez a színház na, mosolyodom el, és az sem kedvetlenít el, hogy a nézővonulást irányító disznófejű statiszták még mindig nem tartják a szemkontektust.

A feltárulkozó színház visszavonja tereit, a nézők újra átmásznak egymáson, vissza a jól rögzített helyükre, folytatódik az előadás. Mefisztó már ekkor kudarcot vallott. Mégiscsak a frontális színház a fenntartható, a kényelmes kényelmetlenség. Mindenki ott marad, ahol neki maradni elrendeltetett a jegyszedő, a nézőtér-építő, a színházkreátor által. Kevesebb a statiszta mint eddig, mondják körülöttem csalódva, meg hogy régebb igazi, véres fél disznókat is a nézők közé vittek, nem csak disznófejeket – sustorogja a csökkentett költségvetésű katarzissal kissé elégedetlen közönség. Ez az öt évvel ezelőtti bemutató sporolós változata. Így megyen ez itt, a román színházban – mosolygok – egyre több a néző, és egyre kevesebb a disznó. A fogyókellék az fogy. Csak kopik, romlik ez a valamikor fényes produkció. De fél disznó teszi-e az egész előadást? És hány statisztából áll a világ?

Az elégedetlenkedők a végén szuvenírekkel jönnek el a megkellnézni előadásról. Van, aki a nézőtéren fényképezteti magát kijövetelkor, többen megérintik a szerte szét hagyott kellékeket. És természetesen a plakátokat is azonnal ellopják a bejáratnál. A kultusz fölülírja a rítust, azé az élmény, aki elveszi, lefotózza, kikönyökli magának. Fogd a színházat és fuss.

Hazafelé veszekszünk. Nem tudok lelkesedni a többiekkel. Elmaradt az úgy remélt, olyan régóta akart katarzis – csúnya csalódás. Nem volt elégséges a mutatványozás, túl könnyen jöttek az előre sejtett képek, a perspektívák sem adták magukat. És jaj, az a fejem fölött himbálódzó márkás tornacipő.

Mégis, valami történt. Majdnem szabad nézőnek érezhettem magam. A szikrákkal, a monitorokkal és a tornacipővel együtt. Majdnem részemé vált a színház, majdnem a színház részévé váltam. Majdnem megtörtént a találkozás. Úgy lehet örülni errefelé a majdnemnek, ahol gyorsan fogynak a disznók.