Fám Erika: Meztelen

(Helmut Newton: Sie kommen. Fotó: Kisbenedek Attila)

Ülök a nemrég felújított sepsiszentgyörgyi mozi színháztermében. A stúdióterem szerkezetének köszönhetően nagyon közel van a színpad. Alig kezdődik el az előadás, bár tudom, hogy dokumentarista, kicsit kényelmetlenül kezdem érezni magam. Itt áll előttem egy színész és kertelés nélkül elmondja, hogy nem szeret reggel felkelni, hogy nem beszélt az apjával tizenöt évig, hogy elhagyták, hogy kiabál otthon a gyerekeivel, hogy imád semmittenni, hogy sört iszik, szaladni jár, van macskája. Rögtön kérdezem is magamtól: igaz mindez? Nem játék? Nem csak az előadás kedvéért van a szöveg? Nem, egyre inkább érzem, hogy a szövegért van az előadás, az érzésekért, a belső tartalmakért. Önmagukat játsszák a színészek. Nem is játsszák, elmondják magukat. Bőröm alatt motoszkál újra: valóban őszinték, ennyi idegen ember előtt? Úgy tűnik, igen. Feltárják életüket. Sok mindent elmondanak, természetesen nem mindent. Bátorság is kell jó bőven hozzá. És újra kérdezek: mit mondanék én, ha ott kellene állnom a színpadon és mesélnem kéne magaról?  Mit vállalnék fel? Tudnék-e egy kicsit is őszinte lenni, rivaldafényben, sok tekintet kereszteződésében? És ha felszólítanák egyenként a nézőket, hogy valljanak  magukról valamit, csak úgy spontánul? Zavartan ülök és örülök, hogy most nem én kell beszéljek. Érzem, tudom, hogy nehéz munka, nehezebb, mint bármelyik szerep.

És közben asszociálok. Eszembe jut Mircea Dumitrescu, aki gyakran hozott  Kolozsvárra  filmeket  a Bukaresti Filmarchívumból. Magyarázott, elemzett, lelkesedéssel, lendülettel. Gyakran megesett, hogy film után vele kávéztunk néhányan a Crocóban. Sokszor elmondta, hogy milyen jó lenne, ha az emberek az utcán meztelenül járnának, és minden skrupulus nélkül, egymás szemébe nézve, őszintén tudnának köszönni: bună ziua, doamna Ionescu! Bună ziua, domnule Dumitrescu! Mi ilyenkor mosolyogtunk. És nem néztünk a szemébe.

Ülök a nemrég felújított sepsiszentgyörgyi mozi színháztermében. És belémhasít, hogy ott, akkor a Crocóban, mindig elképzeltem a meztelenül sétálgató embereket az utcán. De lehet, hogy Dumitrescu úr sem ennyire konkrétan értette. A meztelenséghez sokszor egyetlen ruhadarabot sem kell levennünk magunkról.