Tompa Eszter: Koršunovas és a foci

Tompa Eszter: Koršunovas és a foci

A Játéktér 2016. őszi számából

Fotó: Angie Kremer

Oskaras Koršunovas nyolcnapos műhelymunkát tartott idén a Velencei Színházi Biennále keretén belül, a Hamlet ürügyén. Litvánul beszélt, ezt olaszra fordították. Ezt azért jegyzem meg, mert nem tudok olaszul. Az a jó, hogy Koršunovas sem. Végül létrejött egy 45 perces előadás, olasz nyelven, kétszer játszottuk.

Nézték az olaszok, figyeltek, nevettek is, ahol kellett. Felszabadító és nagyon hasznos élmény volt az ottlétem. Az egész Biennále Kollégium egy utópikus hely, hihetetlenül nagyvonalúan volt kitalálva és megszervezve – a katalán igazgató, Álex Rigola szívét-lelkét belefektette ebbe az álomba.

De térjünk vissza Koršunovasra, aki rögtön az első nap elmondta, hogy számára a színház csupán eszköz arra, hogy megértsen valamit a világról. Aztán, ezt le is jegyeztem (pedig nem vagyok az a buzgón jegyzetelős fajta), hogy a színész számára a csillagokhoz vezető út igencsak keskeny. Ezt nem magyarázta bővebben, de mindenki értette, hogy az egyik őstörvényre gondol: ha hihetőek akarunk lenni színpadon, akkor a benyomásainknak, amelyek származhatnak a szövegből, a partnerektől, az adott helyzetből, mindig nagyobbnak kell lenniük a kifejezésnél (impresszió > expresszió = hitelesség). Ahhoz persze, hogy bármi benyomásunk legyen a helyzetről, folyamatosan figyelnünk kell egymásra, mint a csapatjátékokban általában.

Koršunovas a színházat folyamatosan a focihoz hasonlította, mert úgy, ahogyan a fociban megvannak a kombinációk, nálunk is kis etűdök alakultak ki az improvizációinkból, és utána már csak figyelni kellett, hogy mikor melyiknek jött el az ideje, és bevetni. Ha jó volt az időzítés és az összejátszás, a közönség egységként reagált, vette a „gólt”.

Közben instruált, és egyszer ránk szólt: ne hülyéskedjetek, hiszen pontosan tudjátok, mi a teendőtök. És igaza volt. Abban a pillanatban, amikor nem rólunk szól a világ, hanem mi vagyunk kíváncsiak a világra, és azért lépünk színházi terekbe, mert ott a testünkkel, lelkünkkel és a többiekkel közösen gondolkozni (! figyelem, nem agyalni, hanem testtel-lélekkel-térrel gondolkozni) tudunk rajta, akkor gördülékenyen és szépen új és új ajtók nyílhatnak meg előttünk, és ha nem az foglalkoztat, hogy most hogyan csináljam, vagy hogyan mondjam azt a mondatot, akkor láthatóvá válik számunkra, hogy mi is zajlik valójában.  Ha ez a hozzáállás, akkor nincs szükség semmiféle spekulációra, hatásvadász hókuszpókuszra, a történet szövi önmagát.

Persze nagyon figyelmes szövegelemzés előzi meg az improvizációsorozatokat. Koršunovas arra ösztönzött minket a Hamlet kapcsán, hogy vizsgáljunk felül minden olyan képet, megítélést, ami valamilyen módon rögzült bennünk például a drámai helyzet vagy az egyes szereplők kapcsán. Induljunk ki abból, mondta, hogy nem biztos, hogy Hamletünk egy pozitív figura. Keresés közben tartsuk elképzelhetőnek, hogy egy konzervatív, felnőni nem tudó személyiség, aki számára a játék csak akkor érvényes, ha az ő szabályai szerint működik, és aki lelkiismeret-furdalás nélkül sorozatgyilkossá válik.

Három napig beszélgettünk Velencében a Hamlet alaphelyzetéről, a szereplőkről, kapcsolataikról és a konkrét szövegről is. Majd hagyta, hogy megtaláljuk, hogy mi közünk van a történethez, nem döntötte el az elején, ki mit fog játszani. Ez a játéktérben történt (Arsenale di Venezia, Sala d’Armi), és úgy kezdődött, hogy anélkül, hogy előre gondolkoztunk volna azon, melyik szereplőn vagy helyzeten fogunk dolgozni, elképzeltük, hogy egy nyirkos, sötét, hideg Elsinore-ban vagyunk, ahol bizonytalan a politikai helyzet, háború a levegőben, és egy kísértetről beszélnek az emberek. Innen indult ki az a néhány szabad improvizáció, amelyből építkezni kezdtünk, és sokszor a meglepetésszerű szereposztás is. A rendező, saját bevallása szerint, sokszor jár el így az előadásaiban. Például a helyzet úgy hozta, hogy végül Hamlet lett belőlem, pedig eleinte Oféliának képzeltem magam.

Aztán a kialakult helyzetekhez hozzátanultuk a szövegeket, dolgoztunk rajtuk, de mindvégig megmaradt az újításra való lehetőségünk, sőt akár előadás közben is. Ezeket Koršunovas mindig üdvözölte, sőt még ő is beleintett hátulról egyik előadásunk közben, és így kicsit változott az egyik jelenet.

A nyolc nap túl gyorsan elrepült, de tudom, eszembe jut majd ez a végtelenül kíváncsi ember, akivel öröm volt létezni, felfedezni, és, nem túlzok, játszani valamit.