Győrfi Kata: Elmegyünk egymás előadásaira

Győrfi Kata: Elmegyünk egymás előadásaira

A kolozsvári REACTOR műhelyről

Fotó: Robert Puțeanu, Marius Jurcă

Írásom előző részében a kolozsvári Reactor de creație și experiment (Alkotói és kísérleti reaktor) Teen Spirit és Drama 5 című projektjeinek keretein belül megvalósult előadásokról volt szó, amelyek közül azóta a Teen Spirit #2-t kommunikáció és közvetítés kategóriában díjazta a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN). Most a Fresh Start alkotói rezidensprogram egy és a Microstagiunea Reactor Social (Szociális reaktor miniévad) két előadását nézem meg közelebbről.

A Fresh Start hiánypótló kezdeményezés román és magyar nyelvterületen egyaránt. A színház szakos fiataloknak ritkán van idejük az egyetem keretein kívül dolgozni, mert többnyire minden idejüket elfoglalja a képzés, de az oktatási rendszer sem kimondottan támogatja ezt. Ez a program a pályakezdő fiatal színházi alkotókat célozza meg, akik legtöbb négy éve végeztek színész, dramaturg, díszlettervező vagy rendező szakon a kolozsvári vagy a marosvásárhelyi színházi egyetemeken. A dramaturgok, díszlettervezők, rendezők és színészek két hónapon keresztül két mentor segítségével tanulmányozhatják a dokumentarista és a performatív színházi formákat. David Schwartz, dokumentarista színházi tapasztalattal rendelkező rendező és Sinkó Ferenc színész, koreográfus, a kolozsvári Színház és Televízió Szak előadó tanára vezették a két alkotócsoportot. A Sinkó Ferenc mentorálta csoport résztvevői Nagy Botond rendező, Valentin Oncu díszlettervező, Paula Rotar, Denisa Blag és Ioana-Maria Repciuc színészek voltak, és ennek a munkának a keretén belül született meg a Nagy Botond által rendezett All over your face c. előadás.

Bonyolult kérdés, hogyan lehet körülhatárolni, mit nevezünk kortárs színházi formának. Egy olyan pluralitásban létezünk, amelyben egyidejűleg van jelen egymás mellett többféle színházi elgondolás, amelyben a posztmodern esztétikák keverednek a metamodern felelősségérzetével. Amiben a dokumentarizmus újrafelfedezése vagy annak új formái, a rendezői színház vagy a táncos-énekes szórakoztató előadás ugyanúgy érdeklődésre találnak, mint bármilyen más színházi irányzat, miközben ezek az elgondolások olykor éles kritikával illetik a másikat. Például a metamodern diskurzus, ami a színházat csak mint szociális, ökológiai vagy történelmi problémák tisztázására, azok rámutatására tartja érdemesnek, minden mást posztmodern, egoista exhibicionizmusnak tekint – beleértve az egyéb irányú (sikeres vagy kevésbé sikeres) kortárs színházi kísérletezést, és azt a kőszínházi gyakorlatot is, amely nemigen mozdul el a klasszikus színházi esztétikától. Fiatal színházcsinálóként ebben a polarizáltságban nem könnyű saját színházi nyelvet kialakítani – főként, ha a produkciót befogadó hely szellemisége megfelelési gesztusokat hív elő az alkotóból.  Úgy gondolom, Nagy Botond rendező, aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Bocsárdi László osztályában végzett, kissé a fentebbi szakmai csapdába látszott beleesni az All over your face c. előadásával.

A korábbi Nagy Botond-előadások is egy és ugyanazon – de nem feltétlenül szűk – világban látszanak mozogni, amely az álom, a delírium, a fantázia logikájára épül leginkább, és amire a töredezettség, a homályosság és a látszólagos inkoherencia jellemző. Ezekhez az előadásokhoz nehéz egy narratív elvárással fordulni, valószínűleg nem is termékeny efelől nézni őket. Az All over your face annyiban lóg ki a sorból, hogy míg az eddig megteremett világokon belül végigkövethető egy megfogalmazhatatlanság, vagyis nem egy konkrét kimondott témát vagy történetet járnak körül, mégis szólnak egy-egy általános életérzésről egy saját esztétikán keresztül. Az All over your face előadásban is felfedezhetőek ismerős elemek, mint a füst, az elektronikus zene, a tipikus tánc, az állatmaszkok (ebben az esetben a pikachu), stb. Az előadásban keveredik a világra való fiatal rácsodálkozás és a szeretet számonkérése, a generációk közötti, de a kapcsolatokon belüli elveszettség és egymásrautaltság – úgy, hogy mindenre jut egy-egy rövid, de explicit jelenet – a történelem, a politikai és a társadalmi múlt jelen és jövőbeli helyzetére vonatkozó zavaros és felületes, de annál arrogánsabb kritikájával. Ez az egész meg van spékelve egy erőszakos és tartalmatlan, a romániai színházi szakmára vonatkozó még csak ironikusnak sem mondható jelenettel is, amiben az eltorzított – szocialista vezérszerű – férfihang azzal biztatja a vidéki román lányt (akiről nem mellékesen azt gondolja, hogy analfabéta), hogy ha kiszed egy levelet egy bábu ánuszából, akkor ezért díjat kap a Romániai Színházi Egyesülettől (UNITER). 2007-ben Fazakas Misi vezetésével az Osonó Színházműhely készített egy előadást Részletek a bolyongás meséiből címmel – a legmeglepőbb, hogy egy jelenetet ebből szinte geometriai pontossággal vesz át az All over your face. Lehet, hogy annak a világnak a megidézése miatt, de az Osonó mostani (dokumentarista) előadásaira jellemző statisztikák felsorolása is feltűnően azonosnak hatott az előadás egyik jelenetével. Mindez abban a pályakezdői zavarban erősít meg, amit fentebb részleteztem, hogy sok fiatal alkotó mintha mindent egyszerre akarna csinálni, egyből részt kívánna venni a kortárs színház irányát meghatározó vitákban, viszont mélyebb reflexió nélkül.

A Reactor több programja közt a Szociális reaktor az a Raul Coldea rendező és Petro Ionescu dramaturg vezette platform, ami szociális jellegű tevékenységeket és olyan előadásokat foglal magába, amelyeket megelőz egy-egy társadalmilag fontos témáról való dokumentációs időszak. Ebben a miniévadban három előadás szerepel: a via negativa, a Provizoriu és a Refugii. Ez a fajta színház alárendeli a hagyományos esztétikát és hatásmechanizmust a tényszerű információnak és adatnak azért, hogy a téma kapcsán minél könnyebben tudjon kialakulni egy értelmes párbeszéd. A via negativa színészei és szövegírói Alexandra Caras, Bogdan Gontineac, Denisse Moise és George Sfetcu egy virtuális térben állnak, amiben látszólag nagyon ismerős érzés lenni. Az előadás először azokról az egyénekről szól, akik valamilyen robotikus munkát végeznek, legalábbis a hosszú számítógépszerűség előtt ülő és pötyögő jelenetet, amit néha megszakít egy-egy szünet, de az abban résztvevők semmilyen kapcsolatot nem kívánnak egymással felvenni, így értelmezhető. Ez a jelenet a teljes emberi kimerülés hatását kelti, ami után mintha semmi más nem maradna hátra, mint ez a kimerülés okozta szembenézés azzal, ami az életünkben marad. Az üresség pillanatában a „nem akarok itt maradni”, az „elegem van” és „visszautasítom” minden szintjét bejárjuk. Abban az életköri leírásban, amit a legtöbben választunk az anyagi biztonság kedvéért, a napi 8-10 óra munkaidő, amiben a legnagyobb boldogság az, hogy nincs tartozásunk, annyi feszültség gyűlt fel, hogy még azért is tüntetést tudnánk szervezni, hogy nem légkondicionáltak a tömegközlekedési eszközök nyáron.

A Refugii (Menedékhelyek) c. előadás a Reactor-ban ismerős devised theatre módszerrel jött létre, és a kolozsvári Coastei utcában élő, nagyrészt roma családok hét évvel ezelőtti Patarétre való kiköltöztetésének társadalmi recepcióját tematizálja. Azt, hogy megszokott hétköznapjainkba mennyire engedjük be a szomszédaink, az embertársaink tragédiáját, azon kívül, hogy megnézzük a kereskedelmi csatornák torzított esti híreit, és éppen ahhoz a kiváltságos társadalmi réteghez tartozunk, amely az erőszakos dzsentrifikáció haszonélvezői oldalára kerül – illetve szomorúságot, de annál többet nem érzünk ezzel a helyzettel kapcsolatban. Hogy a szegénységnek annyira nem kell jelen lennie, hogy a város végére, egyenesen a szemétdomb mellé száműzzük az embereket, és mintha velük együtt megszabadulnánk a problémától is. Belehelyez abba a szituációba, amiben az én vagy a te családodat kényszerítik elköltözésre éjszaka, és szorítják be négy, vagy akár hat másik családdal együtt egy tizenöt négyzetméteres térbe élni. A produkció egy beszédtémát ajánl fel, viszont az előadáson belül nem teremtődik meg a dialógus lehetősége, mert megmarad az előadók-közönség, belső kérdés és valódi kérdés dualista elválasztása. Ilyen esetben a közönség felé fordulás, vagy a színészek nézőkkel való interakciója áldialógus marad, vagyis ennek a szándéknak a szimbóluma. Az ilyen típusú előadásokkal kapcsolatban gyakran maradok egy cinikus és tudathasadt benyomással. Mert ugyan az előadás ideje alatt elhangzik, a „mit tehetünk egy ilyen helyzetben?”, de azon túl, hogy erről beszélünk annak a szűk körnek, ami egyébként is tüntet, tesz, gyűjt, vagy csak éppen szorong ezeknek az embereknek a sorsán, nem nagyon teszünk semmit. Létrejön egy előadás, ami tematizálja, felhívja a figyelmet és vita tárgyává teszi emberek valós életét – és többnyire konszenzuálisan beszélünk valamiről, amit nem tudunk jóvá tenni azzal, hogy beszélünk róla. Miközben tudom, hogy beszélnünk kell róla ahhoz, hogy aztán legyen kinek és amit tenni.