Laudációk – Játéktér-díj 2016

Laudációk – Játéktér-díj 2016

Múlt szombati, lapbemutatóval egybekötött díjátadó rendezvényünkön a 2016-os Játéktér-díjasok voltak meghívottjaink. Köszönjük nekik a beszélgetést, a Pojga játékkészítő műhelynek a fabábukat, a Koinónia, a Korunk-Komp-Press, az UArtPress és a Verbum kiadóknak, hogy könyvcsomaggal támogatták a díjat, valamint a Tranzit Háznak a partneri segítséget. Köszönjük Boros Kinga felajánlását, aki lapunk díját két teatrológus hallgatónak szánt támogatói előfizetéssel egészítette ki, amelyet Brassai Eszter és Kiss Krisztina kaptak.

A díjátadón elhangzott laudációk itt olvashatók – köszönjük a szerzőknek!

A Van és a Most
Deák Katalin laudálása

Deák Katalin. Fotó: Biró István

A nagyapák korába léptem: micsoda megkönnyebbülés. Istennek csak gyermekei vannak, unokái nincsenek – ezt hallottam mindegyre a környezetemben. Nagy kő esett le a szívemről. Az unoka helyre tesz; elhelyez az időben: nem vagyok isten. Könnyűvé, már-már súlytalanná váltam.

Olyan korban szocializálódtam, hogy istennek lenni munkaköri kötelességnek számított. Egy főisten vezette az országot, aki termetre valahogy nagyon alacsonyra sikeredett, utána különböző rangú istenek következtek, akik mind a főistenből nyerték a kis, kisebb, még kisebb stb. hatalmukat. Amikor aztán közös erővel, kisujjunkat sem mozdítva – tisztelet a kivételnek! – megengedtük, hogy elűzzék fejünk felől a főistent, mi meg egycsapásra imádni való hősökké váltunk, kiderült, hogy ez a kis termetű miatyánk olyan mélyen belénk fúrta magát, hogy hiányában valamennyi mozdulatunkkal újrateremtettük őt. Istennek lenni, még ha kicsik volnánk is, erős kulturális identitás, nehéz lemondani róla. Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

A van – erről szeretnék beszélni most. Van, most: a jelenidő ajándékáról.

Deák Katalin azok közé tartozik, aki, ha vele dolgoztam – és dolgoztam vele! –, segített a saját gazdag és rettenetes múltamból belépni a jelenbe. A jelenembe. Aminek a fölismerése önmagában is színházi pillanat, a színházi eseménynek, amely, lényegénél fogva közösségi aktus, minden bizonnyal a matériája. És még csak azt sem merem leírni itt, hogy Kati tanítvány – leírtam! –, mert a szóban a nagy-kicsi genealógiája bújik meg, „leszármazási rend”, „le” és „rend”, meg ennek a humortalan felügyelete, ami esetünkben szorosan véve, de tágabban értelmezve sem igaz. Színházat nem lehet tanítani, csak a lényegéből fakadó közösségi tettből részesülni. Tanítvány – jó, legyen –, de akkor tanítványok tanítványa magam is, ehhez ragaszkodom, mert a viszony mindegyre fölcserélődhet és föl is cserélődik: az időt egymástól tanuljuk, és ebben a relációban nincs előtte meg utána, fent meg lent, nagyobb meg kisebb (isten), több tudás vagy kevesebb, hanem csak pusztán az, aki vagy, és az aki, lehetsz.

Finomságát, készségét, törékeny bátorságát hoznám még szóba. Hogy amikor valóság-színházat csinál, nem hiszi, hogy a valóság mintegy kéznél van: a realitás is a nincsbe tűnik, amikor felé fordulunk és rámutatunk. Elég egy ráutaló mozdulat vagy szó, máris nincs, utána kell mennünk. Deák Kati ezt teszi, csöndesen és szelíden nyomába szegődik a valóságnak.

És szóba hozom még a nevetését. Kati nevetése, sokat töprengtem ezen: kék színű. Mint Kolozsvár felett az ég. Aki csak meghallja, irigykedve él a világban. Deák Kati nevetését irigyelni jó.

Visky András

Demeter Kata laudálása

Demeter Kata. Fotó: Biró István

A demeterkataság egy színházi jelenség, melyet Demeter Katáról neveztek el és azon demeterkatákat jelöli, akik egy adott színházban tartják a lelküket, esetenként a kispárnájukat, fogkeféjüket  is. A többéves megfigyelés alapján ez számos – színházra és az egész világra pozitívan ható – következményt von maga után, és természetesen azt az előzményt is magába foglalja, miszerint a potenciális demeterkaták az esetek legnagyobb többségében teatrológia szakokon kezdenek tulajdonképpeni jelenséggé formálódni.

A kibontakozás első pillanatában rögtön észrevehető: a demeterkaták tanulás nélkül is érzik, miért fontos nekik a színház és ösztönösen kialakul a jó előadásízlésük. Talán már ekkor tudatosítják, hogy a későbbiekben ez határozza majd meg az életüket és általában a beszélgetéseik, írásaik 80 százalékát. Amennyiben a váteszi momentum nem tudatos, a demeterkaták tudatalattija végzi el helyettük az elkerülhetetlen sors beteljesítését.

Mindkét esetben az az eredmény, hogy a demeterkataság mint jelenség gondolatformáló erővel bír. Mert ahogy Kata gondolkodik és ír, az olyan, mint végre rábukkanni valamire, ami megszüntet egy hiányérzetet. Ha Katát olvasod, tudni fogod: az írott demeterkataság fontos jelölői a humor és az érzések is.

Bárhogy is közelítjük meg, az derül ki, hogy a demeterkataság – bár idővel fejlődik ki igazán – mégiscsak egy olyan veleszületett vonás, amit ha felfedeznek bármely színházban, az az aranyszabály lép érvénybe, hogy roppant mód vigyázni kell rá!

Fodor Györgyi

Sebők Maya laudációja

Sebők Maya. Fotó: Botos Bálint

Sebők Maya laudációja két-háromezer karakterben avagy Mission Impossible.

A Játéktér szerkesztősége felkért, laudálnám-e Sebők Mayát, aki a lap által felajánlott legjobb harmincöt év alatti színésznő díját kapta.

Persze, hogy igen!

Elvégre az ember szeret dicsekedni azzal, amihez egy kicsit köze is van. Jelen esetben a színésszé váláshoz, ha más nem, legalább egy félévnyi váltáspont-gyakorlat révén valamikor másodéven. Bár nem tudom, hogy Sebők Maya színésszé válásához mennyiben járult hozzá az iskola.

Szóval szóltak, hogy két-háromezer karakter. Rendben.

Csak azt nem tudom, hogy ez most sok vagy kevés?

Hány karakter egy színész? Sebők Maya hány karakter?

Függetlenül attól, hogy harmincöt év alatti, harmincöt év feletti vagy éppen harmincöt éves. Lehet, hogy hétmilliárd? És ez a szám egyre csak növekszik… Elképzelhető, hogy mire ezt leírtam, Sebők Maya már néhány száz karakterrel több.

És még ez is kevés. Lehet, hogy Sebők Maya is az összes karakter.

Úgyhogy a karakterszám betartása lehetetlen feladat.

Marad a laudáció.

De a laudáció – ha jól tudom – egy olyan minősítés, amely az általa értékelt jelenséget pozitív értelemben beszűkíti. A laudáció mindig kevesebb, mint a laudált. És mint ama keleti bölcsek, akik bármekkora tudással is rendelkeztek, képtelenek voltak az elefánt részeiből kikövetkeztetni az egész elefántot, ugyanúgy állok én is a Sebők Maya-jelenség előtt: ismerem részeit, de az egészet nem tudom, csak érzem. Mert ugye, Maya, nem igaz a szóba foglalt világ? Hiszen mindig ott áll az ember és a lélek között a szó! Így van ez!

Úgyhogy a laudáció is lehetetlen küldetés.

De akkor mi van?

Sebők Mayáról talán a legtalálóbb megállapítás, hogy ő Sebők Maya. A Legsebőkebb és a Legmayább. Azonos. Hiteles. Önmaga az összes percről percre felfedezett karakterével együtt. És bármit is jelentenénk ki róla, akármilyen értelemben is igyekeznénk beszűkíteni véleményeinkbe, ő önnön minőségében létezik harmincöt éve alatt, harminchat éve fölött, hetvenedik évében és közel a kétszáztízhez is.

Mert nem csak Anna örök, hanem a színészet is. És az, akiben a színészet otthonra lel.

Mint Sebők Mayában.

Maya, bocsánat, hogy nem tudtalak elmondani, és köszönöm, hogy ezt megírhattam, és tiszta szívemből, nagyon sok szeretettel gratulálok!

Hatházi András

Simó Emese laudációja

Simó Emese. Fotó: Szerda Zsófia

Öröm olyan színésznővel dolgozni, akinek lételeme az alkotás. Aki bátran beleveti magát a feladatokba. Aki, bár fiatal, fel van nőve a színpadhoz, friss, bölcs és hisz a munka gyümölcsében. És mindez jól áll neki!

Simó Emese a művészet mélységét képviseli, nem a felszínt. Mondhatnám régivágásúnak, ez egy nagy erénye. Úgy jön szövegtudással az első rendelkezőpróbára, hogy tudja, a szöveg még változik. Kifogás nincs, az nem fontos, csak az aktuális próba értéke a lényeg. Pedig manapság nem divatos komolyan venni a feladatot. Színészként szerény, pedig ez sem divatos. Ő színpadi jelenlétével tűnik ki. Játékával hatalmas bátorságot és önbizalmat sugároz.

Mesi nem beszél és nem kérdez sokat, szivacsként szív magába minden instrukciót, vitát, bármit, ami a próbafolyamat része, hisz tudja, hogy ezek segítik őt az alkotásban. A gyakorlat és a próbálkozás a lételeme. Lendülettel veti bele magát a keresésbe. Nem konkrét, kész figurát vagy válaszokat vár, hanem impuzusokat. Nem várja, hogy tömjénezzék, hogy önbizalmat leheljen belé a rendező, nem kell meggyőzni, hogy meg tudja csinálni. Másfajta miértek érdeklik. Feladatot kapott, ennyi. Ha visszajelzést vagy dicséretet kap, fogadja és megköszöni.

Mesi független színházban kezdett dolgozni, az ott szerzett tapasztalatokat a kőszínházban is használja. Üdén hat, amikor az egyszerűbb műszaki problémákat megoldja annak érdekében, hogy zavartalanul menjen a próba, de akár kellékeket is gyárt magának. Ez egy olyan attitűd, mely aktuális a kortárs színjátszásban, mégis ritka a kőszínházi munkafolyamatokban. Mesi nem kényelmesedett el az intézményes struktúrában.

A vén róka színészek között nem egyszerű a pályakezdő élete. Mesi hamar teljes értékű tagja lett a temesvári magyar társulatnak. Partnerei szeretnek vele játszani. Munkáját elismerik, kollégái adnak a véleményére. Többször kapta meg a temesvári magyar színház vándoramulattjét, amivel a társulat fejezi ki elismerését egy-egy alakításról. Szintén kollégái választották meg 2016-ban az évad színészének. Az elmúlt években olyan rendezőkkel dolgozhatott Temesváron, mint Kokan Mladenovic, Urbán András, Radu Afrim és Silviu Purcărete.

Bízunk abban, hogy hosszú évek múlva is írnak Simó Mesiről laudációkat, melyekben kiemelik, hogy színészi hozzáállását tekintve még mindig alázatos, nyitott és kíváncsi, mint pályája kezdetén.

Kedves Emőke