Kiss Krisztina: Kortársak a HolnapUtánban

HolnapUtán Fesztivál, Szigligeti Színház, Nagyvárad

Fotó: Fülöp-Crisan Olivér

Csináljunk színházat, beszéljünk rólam, rólad, vagy csakúgy általában – beszélgessünk. A tegnapunkról, a máról, a holnapról – keressünk válaszokat. Hogy hol a színész, hol a néző, mit nevez(het)ünk színháznak. Mondjuk egy négynapos fesztiválon, mondjuk Nagyváradon.

Az ötödik alkalommal megszervezett HolnapUtán Fesztivál elsősorban a fiatalokat helyezi előtérbe, számukra próbál lehetőséget biztosítani a szakmai láthatóságra. Az egyik legfontosabb programpontja az a workshop, ahová marosvásárhelyi, kolozsvári, budapesti, kaposvári és újvidéki színész- és rendezőhallgatók érkeztek, hogy egy fesztiválvégi performansz erejéig együtt dolgozzanak. A HolnapUtán kortárs színházi találkozó, jellemző rá a fiatalos lendület és a nyitottság – ez pedig az előadások mindenikére igaz.

Család, színház és egyéb állatfajták

A fesztivál első előadása a Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című produkciója, ami nemcsak alkotói módszerei miatt fontos, hanem a megtekintés (részvétel) utáni önvizsgálat miatt is. A színház külön projektjeként létrehozott előadás munkafolyamata alatt közel száz mélyinterjú készült a család tárgykörében – ezekre az interjúkra, illetve az improvizációk során született szituációkra épül az előadás, amelynek rendezője Vargyas Márta (dramaturgok: Deák Katalin és Biró Réka). Átlagos családok problémái kerülnek bemutatásra éles konfliktusokon, pattogó ritmusú jeleneteken keresztül, melyek a tragikum és a komikum jegyeit ötvözik. Az előadás három legfontosabb összetevője a szöveg, a humor és a színészi játék mélysége. Apák, anyák, gyerekek monológjait halljuk, abból a szemszögből, hogy mit lát a külvilág és mit a családtagok. Elszorul a torkunk, amikor az egyik jelenetben a Kántor Melinda és Dimény Áron alakította anya-apa párost a nézőkkel szemben, kiszolgáltatva látjuk, miközben a gyerekek (Balogh Dorottya, Molnár Rudolf) verbálisan megalázzák őket. Egy másik erős jelenet a nézőkkel való interakció során történik: még előadás előtt a nézőknek a szülők neveit kell felírniuk lapokra, melyeket az előadásban szárító-szerű kötelekre aggatnak fel – ezeket kell megdobálni papírgalacsinokkal, ha egyetértünk az elhangzó mondattal. Ki miért haragudott a szüleire, mit nem bocsátott meg, egyáltalán megszülethet a megbocsátás?

Homemade. Fotó: Illyés Júlia

Az első nap programja a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásával – A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve – folytatódott. Radu Afrim rendezésének témája a színház belső élete, a kulisszák mögötti viszonyok, a színház alkotóinak és munkatársainak élete, a nézői típusok ábrázolása – nyilván elrajzoltan. A díszlet tükröt tart, fordított perspektívából látjuk a színpadot: nézőtérrel, a kulisszák mögül. Mindezt megspékelve az afrimi látvány- és hangzásvilággal, ami egyszerre szórakoztat, gondolkodtat és súrolja a hatásvadászat határait. Az előadás második megtekintése után is hagyott kérdéseket, a szándékos giccs mellett folyton különleges (vagy mindennapi?) történetek kerülnek felszínre. A tömegjeleneteknél is egyénített szereplőket látunk, mindenki más motivációkkal ül/fekszik/oson be a színházba. Még akkor is izgalmasak a jelenetek, ha legtöbbször tényleg csak a felszínen maradunk. A néző szórakozik, mert van, amin. Például a Tokai Andrea által zseniálisan megformált öreg ex-táncosnőn, akinek a színházi halálát kell végignéznie. A folyamatos energiabombák után azonban a figyelem fenntartása nehézzé válik. Az előadás végén egy feloldó monológ hangzik el a Csata Zsolt alakította karaktertől: a színház találkozási pont, ahol az élők és halottak egyszerre vannak jelen.

A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve. Fotó: Illyés Júlia

Fiatalok vagyunk, ez érdekel minket

A fesztivál második napján két teljesen különböző előadást láthattunk, közös bennük, hogy mindkettő egyetemi produkció. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színis mesteris hallgatóinak előadását, a Kiadjamagát, Forgács Péter rendezte. A viszonylag kaotikus gondolatvezetésben a gyerekkori, illetve a fiatalkori élmények és vágyak kerülnek előtérbe – néha gyerekek, néha felnőttek a szereplők, így mesélnek el különböző viszonyokat (szülő-gyerek, gyerek-gyerek, tini-tini, felnőtt-felnőtt). A temesvári előadáshoz hasonlóan a nézőtér itt is fontos eleme a díszletnek. Itt a nézők a színpadon ülnek, a színészek pedig a nézőtéren játszanak. Azonban ebben az előadásban a díszletnek nincs különösebb funkciója, még akkor se, ha nagyon bele szeretnénk magyarázni valamit, hiszen látványilag sem nyújt különösebben esztétikai élményt. Különleges történetek hangzanak el – sajnos, néha túlságosan leíró jelleggel, így a színészekre hárul az a feladat, hogy a szöveg hibáit játékukkal próbálják meg korrigálni. Az előadás legnagyobb erénye azok a monológok, ahol a szereplők/színészek valóban ki tudnak bontakozni, így például a záró jelenet, ahol a fiatal színésznő vágyait, problémáit a színpadon, a nézőkhöz közel meséli el – segítséget kérve a jövőjét illetően.

Kiadjamagát. Fotó: Illyés Júlia

A pénteki második előadás a nagyszínpadi zenés show-t ígérő George & Cole, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves zenés színművész osztályának Novák Eszter által rendezett produkciója. A tipikus musical műfaji sajátosságai mellett a számok közötti szünetekben a színészhallgatók úgymond személyesen is megjelennek, „kulisszatitkokat” árulva el a próbafolyamatról. Azt mondták hogy csináljam ezt. Át tudsz öltözni? Állj a fénybe! Nem így egyeztük, ezt mindig elrontod. És így tovább. Néha már soknak és unalmasnak is tűntek ezek a “civil jelenetek”, hiszen a zenés-énekes előadás 2,5 órán keresztül zajlik, folyamatosan kiszakítanak, ami által még inkább töredezettebbé válik az előadás. A produkció egyik csúcsjelenete, amikor az egyik hallgató elmeséli a nézőknek, hogy az ő száma a Fly me to the moon című dal lett volna, azonban a próbák alatt kiderült, hogy nem pont ebbe a korszakba illő a zene. Viszont a szám maradt, a színészek pedig űrruhás háttértáncosokként jelennek meg az énekes mögött, egyszerre építve és rombolva a szám klasszikus értelmezését. Az előadás után már lazább hangulatban és stílusokban folytatódott a show, a Stúdióban éjjelig zenélt a hallgatók zenekara, a Pink Mojos and the Fuckfaces.

George & Cole. Fotó: Illyés Júlia

Kinyitni az érzékeket!

Szombaton a váradiak előadása, a Balogh Attila által rendezett Trónok arca casting volt a programban. Mint a színészek elmondták, az amúgy is mindig változó produkció fesztiválkiadás (a múltkori 6-hoz képest ez csak 2,5 órás). Közösségi színház, itt mindenki szereplő, vagy szereplő lehet, ha elég nyitott ahhoz, hogy csatlakozzon a közös projekthez. Szó sincs Trónok harca adaptációjáról, csak kevés jelenet utal konkrétan a filmre. A dalbetétekkel tűzdelt, többnyire improvizációs jelenetek a be nem fejezhetőség érzését adták, és a kísérletezésben jó partnerekre is találtak főleg a színis hallgatók körében, akik folyamatosan bekapcsolódtak az eseményekbe. Az előadás a klasszikus színész–néző konvenció lebontására épül, a padlóra kiöntött búza közötti babzsákokon ülve nem úszhatja meg a néző, hogy ne legyen bevonva. Feladatot is kapnak: alkossanak párokat, nézzenek egymás szemébe, csináltassanak egymással bármit. A következő szint néhány női és férfi néző (többnyire színis hallgatók) kapcsolatára épül: megérezni és megérteni egymást. Az egész (szinte párkapcsolati) terápiára emlékeztetett, ami végül hosszú, közös táncokban végződött. Fiatalos előadás, lélekjelenlétre és nyitottságra sarkallja úgy a színészeket, mint a nézőket. Az előadást koncert követte, a Szigligeti Színház művészei és alkalmazottai zenei alakulattá formálódtak az este erejéig.

Trónok arca casting. Fotó: Bodoni István

Fesztiválzárás, lendülettel

Az utolsó nap programja a maga vegyességében méltó lezárása (és folytatása) a HolnapUtánnak. Délután Németh László grafikus színházi plakátkiállítását lehetett megtekinteni a Stúdióban, majd a Várad Kulturális Folyóirat esszépályázatának díjazására került sor. Ezt követte a workshop bemutatója, a HolnapUtán Projekt előadása a színis hallgatóktól. A hallgatók első napi találkozásán – mondhatnám véletlenül – én is ott lehettem, így beleláttam a kezdetekbe, a kiindulási pontokba is. Nyilván a négynapos munka eredményét nem csupán egy előadásban lehetett lemérni, barátságok alakultak ki a hallgatók között, ami egy közös ismerkedési fázisból indult ki (enneagram segítségével csoportosították egymást). Ezzel indították az előadásukat, a közös próbákról is szó esett, majd az egész egy improvizációs, humoros perfomansszá nőtte ki magát. A holnapután kérdésére nem született, nem is születhetett megoldás, de az együttdolgozás oldotta a bizonytalanság-érzetüket.

HolnapUtán Projekt. Fotó: Fülöp-Crisan Olivér

A vasárnap, és mondhatni a fesztivál (aranyló) fénypontja a záró produkció, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Sardar Tagirovsky által rendezett Úrhatnám polgár című előadása. Ennek az összművészeti(!) alkotásnak minden eleme összhangban van, feszes ritmusú előadás, ahol egy percre sem unatkozik a néző, mert nincsenek üresjáratok. A darab szövegét teljesen maivá, humorossá, pergővé alakították, a Moliére-i világot a barokkal karöltve, futurisztikus, mégis mai utalásokkal átitatva látjuk. A díszlet hatalmas fehérség, kifutóval a nézőtérre, így a szereplők felnagyítva és hangsúlyosan jelennek meg a színpadon. A jelmezek a maguk elegáns letisztultságukban (és furcsaságukban) is jelzik az erős karaktereket. A Pálffy Tibor alakította főszereplő, Jourdain egyszerre domináns és kiszolgáltatott, Rácz Endre Dorante grófként erős “jövő-embere”-típus, Derzsi Dezső vívómestere szinte végig mozdulatlanul és némán áll a színpad egyik sarkában. Az előadás egyszerre apellál az értelemre és az érzékekre, minden pontja eleven és precíz, mint egy beállított óra. És ha már fiatalságról, máról és holnap(után)ról szól a fesztivál, a pénz kérdésénél nem kell aktuálisabb témát keresnünk, ahogy Tagirovsky rendezésénél sem kell kortársabbat.

Az előadás után a szentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekara lépett fel egy viszonylag rövid, annál energikusabb és jó hangulatú koncerttel. Lezárult tehát az idei HolnapUtán Fesztivál, amely szakmai találkozó és ismerkedési lehetőség volt – nemcsak a fiatalok, de minden ott levő számára.

Úrhatnám polgár. Fotó: Fülöp-Crisan Olivér