G. Mátyus Melinda: Az utolsó előtti pillanatig

G. Mátyus Melinda: Az utolsó előtti pillanatig

Lavina. Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Fotó: Petru Cojocaru

Anatóliában van egy falu, egy hegyekkel körülvett kicsi, elzárt völgyben, ahol a közösség tagjai az év kilenc hónapjában állandó lavinaveszélyben élnek: halkan beszélnek, nem szülnek, nem vajúdnak, nem sírnak, nem kacagnak, nincsenek mulatságok, lakodalmak. Nem erre az időszakra időzítik az intenzív érzelmi kitöréseiket. A szerelmi együttléteket fegyelmezetten kordában tartják, a szülés időpontját is ily módon orvosi pontossággal kézben tartva. Szóval, zajtalanul élnek, nehogy előidézzék a hóomlást.

A Tuncer Cücenoğlu drámájából készült előadás ez esetben megkerülhetetlenül az installációszerű díszlettel kezdődik. Fólia választja el a játékteret a nézőtértől, minden, ami odaát van, bizonytalanabb vonalvezetésű, a realitástól elemelt. Megjelennek a szereplők, akik suttognak, kiszámítottan mozognak. Képernyőként kezd működni a fólia, virtuálissá téve a játékteret, mindenestől, és éppen ezáltal tükörré válik: folyamatosan a nézők felé fordítja a történéseket.

Három pár, hat ember él ebben a térben, három ágyban, egy asztalközösségben. Három generáció. Egy térben mozognak, de áthatolhatatlan falak választják el őket egymástól. Párhuzamos életek, párbeszédek, szempontok rajzolódnak ki. Komikus élethelyzetekkel bombáznak túlról, mégsincs nevethetnékünk.

Az idős pár nem itthon élt. Ők meghalni jöttek haza: az idős férfi és az idős asszony (Bandi András Zsolt, Éder Enikő). A szereplők nem kapnak nevet, ezért ösztönösen általánosítva, az idős férfiakat és az idős nőket kezdjük olvasni bennük/rajtuk, mint ahogy a fiatal pár (Csata Zsolt, Simó Emese) és a végképp leegyszerűsített megnevezésű férfi/asszony-pár esetében is (Kiss Attila, Borbély B. Emília).

Az idős férfi alfahím volt, kicsapongó, érzéketlen. Az idős asszonynak annak idején, fiatalként, cselhez kellett folyamodnia, hogy otthon tartsa: állandóan betegnek tettette magát. A középkorú pár középen él, az idősek felé kötelességgel, a fiatalok felé felelősséggel tartoznak, ennek frusztráltsága megjelenik kényszeres mozdulataikban, mondataikban – középen mindig a legszűkösebb a mozgástér.

A fiatal asszony várandós és vészjósló fájdalmak jelentkeznek nála, amik a koraszülést jelenthetik. Ágyuk kissé elkülönül a másik kettőtől, fönt helyezkedik el, egy erre a célra kialakított mélyedésben, a színtér legjobban belátható zugában; a magasságnak fontos szerepe lesz a végkifejletben.

Nem véletlen, hogy a fontos információk, amelyek dramaturgiailag vezetik a történés fonalát, az idős és a fiatal pár közötti beszélgetésekből rajzolódnak ki. Ahogy lenni szokott: ők közelednek egymáshoz, az életből távozni és az élet fogadására készülők; ez a két tapasztalat egymáshoz tartozik, egy tőről fakad. A beszélgetésekből két fontos dolgot tudunk meg a múltról: hogy ötven évvel korábban egy fiatal asszonynál a megengedettnél korábban indult be a szülés, egy koporsóba tették és elevenen eltemették. Ezek ismeretében, mikor kiderül, hogy a fiatal asszonynál valóban beindult a szülés, a feszültség pattanásig feszül. Megérkezik a bába (Tar Mónika), ő igazolja, ez valóban már a szülés folyamata, megérkezik a két őr (Molnos András Csaba, Mátrai Lukács Sándor) és az elnök (Molnár Bence), aki kimondja a verdiktet, a fiatal asszonyt el kell temetni, élve, más megoldás nincs, a többieket, a falu közösségét kell menteni. A vízgyűjtőben lévő vízmagasságon múlik minden: amikor az tele lesz, akkor beindulhat az élet, ezzel együtt a szülés is. De még két ujjnyi hibádzik.

A fiatal férfi felkapja azt a puskát, amely az élet beindultát hívatott volna jelezni, a bábát a szülés levezetésére és mindenki mást mozdulatlanságra kényszerít. A fegyver utat enged az új életnek, ennek az egynek, és dermedten várják a lavinát – ami nem jön. A fiatal asszony és az újszülött a játéktér legmagasabb pontján az életet, a szabadságot ünnepli. S mindez az egyén és közösség érdekellentéteire kérdez rá: a hagyományra, a szabadság gubancára, a kultúra grammatikájára.

Egy elzárt közösség keresztmetszetét láttatja a szerző, a rendező és a színészek. De valójában, ha nem is ennyire sarkítottan, magának az emberi közösségnek a természete jelenítődik meg, az a folyamat, amelynek során a bizonytalan szokásokból egyre magabiztosabb szabályok, majd szabályrendszerek alakulnak ki. Kezdetben ezek fakultatívak, aztán kötelező érvényűek, és nem emlékezünk már arra, mikor kezdődött és mikortól jelent mindez befogadást/kiközösítést, végletes esetben életet/halált.

A hagyomány közös nézőpontján keresztül megszűrjük, mi a jó, a célravezető, és mi a rossz. Összetartozunk és kirekesztünk, mikor mi az elemi érdekünk. A hagyomány kiválasztó tevékenység, általa saját arculatunk lesz és saját olvasatunk is a világról. Egyszerre védelmez és kidob. Egyformává gyúr, beállít a sorba, és ezáltal biztonságosabbnak tűnik a világ, lám, együtt olvassuk, ugyanúgy. Ha a létbizonytalanság, az érzés, hogy cérnaszálon függünk, és nem tudjuk pontosan, ki tartja kezében a végét, előtérbe kerül, áldozatot kreálunk.

A Lavinában az áldozat megmenekül, és egy olyan tudás birtokába kerül, amely mérhetetlenül gazdagabbá teszi életét. A miénket is, azáltal, hogy a kiszemelt áldozattal együtt megjártuk a határt, az élet határát.

Kedves Emőke kitűnő érzékkel teremtette meg a közvetettséget és általános érvényre, mindannyiunk életterébe emelte ezeket a létkérdéseket. Az elválasztó fólián keresztül kifeszített pillanatokat láttunk, amelyek lassítással, fényeffektusokkal, színekkel erősítettek rá egy-egy fontosnak tartott elemre. Intenzív és szép, érzékeny képek születtek így, azonban az egymástól való megkülönböztetésükön még finomítani lehetett volna.

A színészek beszédmódja, a kidolgozott, szinte szótagoló suttogás a történet alaphelyzetéből fakadóan kézenfekvő volt, mégis kiemelendő, milyen koherens világot sikerült ezáltal megalkotni. Már-már az abszurdot súrolta ez a színházi nyelv.

Mindannyian fülhallgatót kaptunk, ami Temesváron nem furcsa, a Lavina esetében azonban nem az eddig megszokott román/angol/szerb stb. nyelvekből kellett megértenünk a szöveget. A túlról, a fólia másik oldaláról érkezett szöveget exportálták a fülünkbe, ezzel a közvetettséggel is erősítve bennünk az értelmezési gesztusokat. Ami túl történik, parabola, akik túl mozognak, folyamatosan fordítandók, értelmezésért kiáltanak. Hogy velünk se történhessen meg, ami velük – tennénk hozzá közhelyesen.

Éder Enikőnek még mindig sikerül meglepnie a közönségét, ezúttal az idős nő fogatlan, ősz és a világot már csak foltjaiban látó figuráját megformálva. Kiemelkedő, hátborzongatóan hiteles alakítással ajándékozta meg a nézőket. Bandi András Zsolt idős férfikaraktere nemkülönben erős: a puskát neki kellett volna elsütnie, ünnepelve az életet, ehelyett unokája, a fiatal férfi hadonászik a puskával, hagyományt tiporva és – szintén – az életet védve. Büszke vagyok rád, büszke vagyok rád, kiáltja többször Bandi fojtott hangon: az unoka megtette, amit ő és mások nem mertek. A nő-férfi párosként Borbély B. Emília és Kiss Attila szépen megoldották feladatukat, Tar Mónika bábaként a felelősségbe belemerevedett, mégis, együttérzésre képes nő figuráját alakítja.

Számomra a fiatal férfit és az elnököt alakító Csata Zsolt és Molnár Bence játéka kevés volt. Molnár Bencének elnökként nem volt kiterjedése, jelenléte. Csata Zsolt fiatal férfi-szerepe hálás lehetett volna: hős, szabadságharcos, a világ előre mozdítója. Nem a széles mozdulatokat hiányoltam, egyszerűen csak nem hihető ez a potenciál a karakterről: hogy ő  vette elő ösztönösen a puskát és kérdezett rá a közösség múltjára, félelmére. Kár, hogy Simó Emese számára nagyon kevés eszköz állt rendelkezésre: szövege alig, minden mondata tájba simuló, a felállított függöny-fólia az arcjáték lehetőségét szinte kiiktatta.

A díszlettervező  Dorothea Iordănescu munkája érzékeny, akár lírait is írhatnék. Az előadásból érezhető, hogy megértette a rendező szándékát. Az őrt alakító Molnos András Csaba mellékszereplőként való jelenléte a színházi munkához szükséges alázatot juttatja eszembe. Gondoljunk egy nagyzenekarra: mikor figyelünk oda egy kürtösre, harmadhegedűsre vagy arra a klarinétosra, aki, ha jól számoljuk, éppen az ötödik. De milyen zene születhetne meg nélkülük?

Kedves Emőke tiszteli és szereti a színészt, a szerzőt és a közönséget. Ezeket pedig összeköti azzal az anyaggal, amelyet jobb híján rendezésnek hívnak – a Lavinában igazi színházat teremtett.

———————————

Lavina. Bemutató dátuma: 2016. november 4. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár. Rendező: Kedves Emőke; Író: Tuncer Cücenoğlu; Fordító: Szőllősy Balázs; Díszlet- és jelmeztervező: Dorothea Iordănescu; Hangzásvilág: Dorothea Iordănescu; Video: Lucian Maximilian Matei; Világítástervező: Ștefan Iordănescu; Szereplők: Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Mátrai Lukács Sándor, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Simó Emese, Tar Mónika.