Kovács Emőke: Madártávlat

Kovács Emőke: Madártávlat

TESZT Fesztivál, Temesvár

Május 21-én, vasárnap startolt a színes esernyős fesztivál: a 10. kiadásához érkezett TESZT összegez, emlékezik és önreflektál, a meghívott előadások mellett kiállításokkal, virtuális élmény- és emlékgyűjteménnyel tekint vissza az elmúlt egy évtizedre.

bevándorlás, kivándorlás, előítéletek, önvizsgálat

A Schilling Árpád által rendezett, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház és a Zombori Nemzeti Színház együttműködésében létrejött Exit bemutatójával nyitottuk az eurorégiós találkozót. Már a műsorfüzetben található szinopszishoz hashtagelt szavak (#bevándorlás #kivándorlás) elindítottak bennem egyfajta védekező mechanizmust: „ez a probléma túl összetett, úgysem látjuk át”. Aztán a helyemet elfoglalva, az üres színpadi teret bámulva elengedtem az előítéleteimet és kételyeimet. Lesz, ami lesz. A hátsószínpadról egyszerre becsődülő emberek egy londoni repülőtéren lettek elzárva ismeretlen okokból és nem tudni, mennyi időre. Magyarul, szerbül, románul és „közös nyelvként” angolul beszélnek, összepakolt életükkel szeretnének bejutni valahová, ahol talán minden jobb lesz. A különböző nemzetiségekből álló kis csoport úgy viselkedik, mint ahogy általában szoktunk itt, Közép-Kelet-Európában egymással: románozunk, magyarozunk, szerbezünk stb., ferde szemekkel nézünk arra, aki nem a mi nyelvünket beszéli, sutyorgunk és keressük a térerőt. Az előadás mindegyik figurájának megvan a maga története, családi konfliktusok és egyéni sérelmek kerülnek felszínre, a bezártság nyomása alatt ezeket a problémákat mindenki agresszíven kezeli, az egymásnak feszülés eldeformálja az új viszonyok építését és a meglévő célok újrafogalmazását. Társadalmi modellt látunk: kiből lesz vezető, az kiket és hogyan vezet meg, miként épül fel a közösségi hierarchia, bízunk-e egymásban, mikor tud az egyéni akaraton felülkerekedni a közösség érdekeit figyelembe vevő magatartás.

EXIT. Fotó: Bíró Márton

A néző érzeteire, tapasztalataira van bízva mind az alaptörténet kibontása, mind a figurák egyéni döntéseinek, megnyilvánulásainak helyes − nem helyes, igaz − nem igaz elbírálása. A mellettem ülő idősebb nők között egy adott ponton a következő párbeszéd zajlott: „Most hol vagyunk?”, „Londonban.”, „Szerintem még nem, csak oda mennek.” Azóta is azon gondolkodom, hogy igazából mindegy, hová megyünk, milyen vágyaink és álmaink vannak, úgyis annyira meghatároz az etnikai-kulturális hovatartozás, hogy lehetetlen a saját identitásunkat nem feladva a nyugati társadalomba betagozódni?

Az előadást követő szakmai beszélgetés is arról győzött meg, hogy egy ilyen nemzetközi produkció legfőbb érdeme a közös munka, improvizáció, a soknyelvűség összetettségének elfogadása és megmutatása.

A hétfő egy kerekasztal-beszélgetéssel indult Az alkotók társadalmi felelősségvállalása címmel, amelyből egy kérdést ragadnék ki: az alkotó ember szét tudja-e választani önmagában a művész és az aktivista szerepét? A jelen lévő Gianina Cărbunariu, Maja Pelević, Olga Dimitrijević és Schilling Árpád különböző válaszokat adtak erre, én szerényen, a lépcsőn ülve azt gondoltam, hogy lehetetlen elkülöníteni azt, ahogyan színházat csinálunk, attól, ahogy a társadalmi problémákban részt veszünk. Abban mindenki egyetértett, hogy a politika kikerülhetetlen: az is politikai döntés, ha kimondod a színpadon a véleményedet, de az is az, ha nem beszélsz a valóságról. Persze nagyon nehéz konszenzusra jutni azt illetően, hogy mit nevezhetünk valóságnak, mindenesetre nem árt szem előtt tartani, hogy mindig meg kell kérdőjelezni önmagunkat.

Három nővér. Fotó: Bíró Márton

boldogság, elvágyódás, alternatív tér, idő

Délután több mint kíváncsian ültem be a Margareta Schwarzwald Intézet Három nővér előadására. A színház díszletfestő műhelyébe invitáltak a nézőteresek és a produkció szereplői. Mosollyal, hellóval köszöntöttek és tessékeltek be minket a Prozorov családhoz, Irina születésnapjára. A tér magas, tágas összevisszaságában nem lehetett eldönteni, hogy mi tartozik konkrétan a „díszlethez”, de nem is ez volt a lényeges, mert a darts, kanapék, heverők, zongora, fogasok, kopott székek és ki tudja, még milyen tárgyak között ülve percekig csak a ljubljanai színészek nyugodt tekintetét, őszinte mosolyukat és közvetlenségüket csodáltam. És tényleg csodáltam, mert annyira hozzászoktam (-szoktattak) a sötétben lapuló, kukucskáló nézői magatartáshoz, hogy ünnepként élem meg, ha a színészekkel szemkontaktus, ne adj’ isten egymásra figyelés és hatás alakul ki. Hatan játszották Csehov klasszikusát, bizonyos szereplők, jelenetek kimaradtak, de egyáltalán nem hiányoltam sem ezt, sem azt. A szerepcserék (Olgát és Natasát ugyanaz a színésznő, Szoljonijt és Versinyint ugyanaz a színész, Andrejt két színész felváltva játszották) attól váltak izgalmassá, esetlenségükkel együtt, hogy életízű helyzeteket teremtettek: a mindennapokban is bennünk születik meg a másik ember személyisége, így külön örültem annak, hogy nem verejtékező színészeket láttam, hogy ez megtörténjen. A zenét, a frissen főzött kávé illatát, a festőműhely hatalmas kitárt ablakait, az állatfejekben elmélkedős jelenetet és Natasa lerúgott zöld magas sarkúit nagyon a szívembe zártam.

Birdie. Fotó: Pasqual Gorriz

áramlatok, mozgás, falak, tömegmanipuláció

A spanyolországi Birdie műfaját tekintve inkább multimédiás performansz, vagy ahogy a közönségtalálkozón valaki frappánsan megfogalmazta: lírai dokumentumszínház. A performerek egy talált képből indultak ki azzal a kérdésfelvetéssel, hogy mennyi ideig nézünk egy képet és mit veszünk észre rajta? Számítógépes program segítségével állt össze, amit láttunk: a stúdiószínpad teljes egészében „makett-térré” alakult, a több ezer apró műanyag figurát kamerával filmezték és vetítették vászonra, miközben különböző fény- és hanghatásokkal operáltak, mindebbe beleapplikálva Hitchcock Madarak c. filmjének egy-egy jelenetét. Beszippantott a mikrovilág, amit felépítettek, és amin keresztül arról beszéltek, mennyire manipulál a média, miközben ők is manipuláltak az által, hogy a térből mit nagyítanak ki számunkra a kamerájukkal. Egy mondat visszhangzik a fejemben azóta is: life is movement. Érdekes ambivalencia, hogy a körülöttünk és bennünk lévő világ állandóan, szünös-szüntelen változik, mégis akkor érezzük magunkat biztonságban, ha keretek közé tudjuk szorítani.

Gogoland. Fotó: Bíró Márton

ellenállás, kimondás

A nap harmadik produkciója az Urbán András rendezte Gogoland volt, amelyet a Zombori Nemzeti Színház előadásában láthattunk. Nyolc bohócfejű színész beszélt, mit beszélt, üvöltött arról, hogy az emberiség bólogatójános módjára él egy olyan világban, ahol az a jó, ha minél hülyébb valaki, nem kérdez, nem vállal felelősséget, csak betagozódik a nagy játékosok diktálta rendbe. Az előadás alatt végig a kenyeret és cirkuszt latin közmondás járt a fejemben (a cirkuszt meg is kaptuk), illetve az, hogy milyen céllal és eszközökkel lehet/érdemes a nézőket kényelmetlen helyzetbe hozni? Ha 90 percen keresztül üvöltenek nekem, tény, hogy rosszul fogom magamat érezni – de ha ezt a rossz érzést nem oldja fel semmi, akkor önmagában talán túl kevés ahhoz, hogy magamba tekintsek, mert azzal leszek elfoglalva, hogy rájöjjek, a kommunikációnak miért pont ezt a formáját választották. Ha felgyúlnak a nézőtéri fények, közel jönnek hozzám a színészek, kérdéseket tesznek fel, amelyeket látszólag nekem címeznek, de aztán mégsem kíváncsiak a válaszra, akkor elgondolkodom, hogy miért provokálnak, hiszen nem érdekli őket a reakcióm. Ahogy a felirat ugrált, úgy veszítettem el a fonalat én is, süppedtem bele a székembe, és próbáltam rájönni, milyen áron érdemes rámutogatni, felelősségre vonni a nézőt a színházban.