Kovács Emőke: Pénz, fegyver, paripa és karlendítés

TESZT Fesztivál, Temesvár

A TESZT-naplóm utolsó részét Temesvártól távol írom, de ez a távolság csak fizikai: hiába ért véget vasárnap a fesztivál, még javában tart az az állapot, amikor minden második mondatomat így kezdem: „jaj, és képzeld, a TESZT-en egy olyan előadást is láttam…”

Helyzet kinyújtott karral. Fotó: Petru Cojocaru

művészet, politika, gesztus

Oliver Zahn esszéperformansza, a Helyzet kinyújtott karral művészettörténeti aspektusból vizsgálja az ún. római köszöntést (vagy olimpiai köszöntést, Bellamy-köszöntést, német köszöntést, Hitler-köszöntést). Sara Tamburini civil ruhában, díszlet és kellékek nélkül, az üres tér különböző pontjain állva reprezentálja a karlendítést, miközben egy férfihang a mára már tabuvá vált gesztus történetét meséli. Jacques-Louis David 1784-es Horatiusok esküje festményétől kezdve a Cabiria éjszakái c. Fellini-filmen keresztül az olasz, később a német fasizmuson át Jonathan Meese botrányt kavaró előadásáig rengeteg információt megtudhatunk erről a bizonyos esküjelről. A férfihang időnként megkérdi Sarától, hogy bírja-e még, folytathatják-e, nevetségesnek tartja-e a karlendítést, vagy szerinte be kellene-e tiltani (erre bólogat a már remegő testű lány). Olyan ez a performansz, mint egy agyonlábjegyzetelt tanulmány, de fontos kérdéseket feszeget: erről a karlendítésről (és egyáltalán különböző politikai gesztusokról) le lehet-e kaparni a rárakódott jelentéseket? A művészet lehet-e ideológiamentes közeg? Érdemes kihangsúlyozni, hogy ez a köszöntés a művészetből indult, és ma nem lehet a művészetben használni botrány nélkül, sőt sehol nem lehet használni botrány nélkül, mert a náci jelképet látjuk benne.

Katër i Radës. A hajótörés. Fotó: Bíró Márton

kivándorlás, segítség, álom – közösség, félelem, beavatás

A szombati napom két utolsó előadásáról csak a kételyeimet tudom megosztani. Az olasz Koreja Színház modern operája egy 1997-es tragédiát dolgoz fel, amikor elsüllyedt az olasz tengerparthoz közel egy férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel teli hajó. Ez volt az egyetlen előadás a TESZT-en, amit nem tudok a saját kereteimen belül értelmezni. Úgy érzem, a rendező nem gondolt többet annál, minthogy színházi eszközökkel reprezentálja azt a bizonyos mediterrán tragédiát. Egy idő után a karmester nyugodt vezénylését figyeltem, lekötött, hogy milyen hangszereket és tárgyakat (például üres ásványvizes palackot) szólaltatnak meg a zenészek, de a lényegről lemaradtam. A végén a hátam mögött egy középkorú férfi zokogva tapsolt, ekkor kicsit zavarba jöttem, hogy talán túlságosan kategorikus vagyok, és másképp kellett volna viszonyulnom a látottakhoz.

A madarak tanácskozása. Fotó: Bíró Márton

A madarak tanácskozása a Ljubljanai Egyetem Színház-, Rádió-, Televízió- és Filmművészeti Főiskola hallgatóinak vizsgamunkája Szimurg, a szúfista tanító és a madarak útjának történetét mesélte el. Úgy látszik, ez volt az a nap számomra, amikor az érzelmeimre nem hatott semmi, mert a kedves tanítómesétől is inkább elálmosodtam, semhogy magamba nézzek és felismerjem annak a belső hangnak az erejét, amiről az előadás beszél.

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk. Fotó: Bíró Márton

színészoktatás, önreflexió, intézmények

Kelemen Kristóf rendezésében (Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk) öt fiatal színész vallomásait hallhatjuk a színműn eltöltött évekről, az önmenedzselésről és arról, hol tartanak épp most, mit gondolnak a színházcsinálásról. Az előadásban megneveznek ismert tanárokat, rendezőket, színházigazgatókat és megfogalmaznak konkrét problémákat a színészoktatással és a pályán elhelyezkedés nehézségeivel kapcsolatban – reményeik szerint ez az előadás egy párbeszéd kezdete lehet, amelybe egyre többen becsatlakoznak. Én például szívesen, csak egy pillanatra belesüppedtem a székembe, amikor annak az intézménynek a neve is elhangzott, ahol dolgozom. Nem vitatom azt a tényt, hogy beszélni kell az egyetemi struktúra problémáiról, sőt kijelenthető, hogy az évek óta meglévő oktatási panelek kritizálhatók, viszont hiányoltam, hogy többet beszéljenek arról, milyen ötleteik vannak, hogyan lehetne ezen változtatni. A csoportterápiára emlékeztető előadás néha átcsapott panaszáradatba, mégis úgy gondolom, hogy van helye és létjogosultsága. Csak az a kérdés, hogy akiknek ott van a kezében a reformáláshoz szükséges hatalom, vajon hajlandóak-e megtenni a kellő lépéseket.

Sonnet 66. Fotó: Bíró Márton

hatalom, egyenlőtlenség, kiszolgáltatottság

Shakespeare 66. szonettje szolgál alapul Kokan Mladenović rendezésének, amelyet a helyi társulat előadásában láthatunk vasárnap este. A szonett minden sorára épül egy feszes, jól koreografált jelenet, amelyekben megjelenik Macbeth, III. Richárd, Puck, Othello, Romeo és Júlia, Hamlet és természetesen maga Shakespeare is. Erős és felkavaró képeket láthatunk, háttérben egy hatalmas digitális órával, amely jelzi, hogy egyre fogy az időnk, az átlagember tehetetlensége és megalkuvása pedig mindinkább elkeserítő. Azzal a kérdéssel jövök ki, hogy mit tehetnék én, hiszen a „Hatalom előtt néma a Szó”.

Ivo Dimcsev. Fotó: Bíró Márton

A fesztivált Ivo Dimcsev bolgár performer koncertje zárja. A dalok között újrafesti a szempilláit, árulja a róla készült albumot, beszól, poénkodik, csacsog, teszi-veszi magát, mint egy primadonna, és ezt a felvett szerepet nagyon lehet élvezni. Viszont amikor elkezd énekelni, megadom magam, hátradőlök a székemben és hagyom, hogy minden porcikámra hasson a virtuozitása.

A 10. TESZT Fesztivál előadásai, közönségtalálkozói, kerekasztal-beszélgetései és performanszai nagyon izgalmas kérdéseket vetettek fel a művészet és hatalom viszonyáról, a reprezentációról, a színház és színész helyzetéről, az emlékezés problémájáról. Intravénásan kapott közel harminc remek előadáson vagyok túl, most már csak azt kell kitalálnom, hogyan tudok újra betagozódni a mindennapok színháziságába, a színház mindennapjaiba.