Ivo Dobrodovský: A tánc számomra létszükséglet

Ivo Dobrodovský: A tánc számomra létszükséglet

A Játéktér 2016. őszi számából

Jaro Viňarský (1978) a szlovák kortárs tánc egyik legismertebb alakja. Bár nem végezte el a tánciskolát, mégis a független tánc egyik legkiemelkedőbb alkotójának számít. Szerte a világon fellép, 2013-ban New Yorkban előadói tevékenységéért Bessie-díjjal jutalmazták. A szlovák performer és táncossal indulásról, hitvallásról, a tánc és színház különbségéről beszélgettünk.

Mi az első tánccal kapcsolatos emléked?

A szüleimet tudom csak idézni, akik szerint a zene mindig is megmozgatott engem – lehetett az az otthonunkban, vagy később a templomban. Az orgonás részek voltak a kedvenceim.

Tehát akkor ezt az egészet te magad kezdeményezted, ugye?

Igen, de a szüleim is támogattak. Kiskoromtól fogva hiperaktív, mozgékony vagyok, és mindig is érzékenyen reagáltam a körülöttem felcsendülő hangokra. A nővérem művészeti iskolába járt, ezért a szüleim azt gondolták, hogy majd engem is oda íratnak be. Így is történt.

Tippelek: néptáncot tanultál.

Nem. Először sima táncra jártam. Szerencsém volt, hogy egy fantasztikus tanár tanított, akivel rengeteget dolgoztunk. Tanultunk dzsessztáncot (ami Szlovákiában voltaképpen a modern tánc elődje), de néptáncot és balettet is.

Mikor döntötted el, hogy komolyabban szeretnél foglalkozni a tánccal?

A művészeti iskolában folytatott tanulmányaim vége felé fogalmaztam meg magamnak, hogy milyen sokat is kapok a tánctól. Ekkor döntöttem el, hogy a Színművészeti Egyetemen fogok tovább tanulni, Pozsonyban viszont akkoriban csak színészképzés indult. Érdekes egyébként, hogy én mindig is inkább színész szerettem volna lenni, nem táncos. A színire viszont nem vettek fel. Így tehát az eperjesi pedagógiai szakközépiskolába mentem, és közben aktívan foglalkoztam tánccal: tánckört vezettem a kollégiumban, tanítottam többek között a szakmunkásképzős lányokat és jártam a La Mosca tánccsoportba, ami azóta már megszűnt. Ők annak idején Kelet-Európában híres tánccsoportnak számítottak.

The Last Step Before. Fotó: Noro Knap

Ez még mindig klasszikus tánc volt?

Akkoriban ezt a formát már színpadi táncnak nevezték. Itt, Pozsonyban, a Bralen amatőr tánccsoport, a La Mosca testvéregyüttese volt a műfaj képviselője, ők mind a mai napig léteznek. A klasszikus tánchoz nem volt tehetségem, viszont éreztem magamban kreatív hajlamot, ezért a középiskola befejezése után a Pozsonyi Színművészeti Főiskola (VSMU) koreográfia szakán tanultam tovább.

Milyen volt az egyetem? Hogy érzed, fejlődtél ott táncosként?

Sajnos nem. Úgy mentem erre a a főiskolára, hogy egyáltalán nem tudtam, mi vár majd ott. A szakot akkor balett-koreográfiának hívták, vagyis az oktatás főképp klasszikus táncra irányult. Ez nekem nem tetszett, ezért végül nem túl sokat jártam az iskolába.

Nyíltan mentél az árral szemben?

Az osztályvezetőm klasszikus koreográfus volt, és egy ideig próbáltam a nyomdokaiban haladni, amit ő el is várt tőlem. Aztán fokozatosan kezdtem ellenszegülni, és ez különféle nézeteltérésekhez vezetett. Iskolába járás helyett elkezdtem tanfolyamok után nézni, és különböző kurzusokra ingáztam Bécsbe. Szerencsére az iskolában is voltak olyan rendezvények, amelyeket a diákok kezdeményeztek, és ezekre néha meghívtak külföldi tanárokat, akik kortárs táncworkshopokat tartottak.

Az egyetemet végül nem fejezted be.

Nem. Harmadéven végleg összerúgtuk a port a tanárokkal. Csinálnunk kellett egy táncelőadást, és mindent minekünk, a diákoknak kellett leszervezni. Ezzel még nem is lett volna gond. A baj az volt, hogy annak idején már semmilyen kompromisszumra nem voltam hajlandó, az előadástervemet viszont nem fogadták el. A vezetőség ehelyett felajánlotta, hogy hagyjam abba a tanulmányaimat, és én szót fogadtam. Ezután egy évad erejéig a besztercebányai Táncstúdió Színháznál dolgoztam. Az ott eltöltött idő alatt több tapasztalatra tettem szert, mint három év alatt az iskolában.

Szóval nem végeztél semmilyen tánciskolát.

Nem. Lehet, hogy kénytelen volnék befejezni, ha nem volnának más lehetőségeim. De szerencsém, hogy amikor ezek történtek, már benne voltam pár előadásban, és volt már mögöttem néhány együttműködés is. Számomra az egyetem nem volt annyira fontos, ezért nem éreztem, hogy muszáj volna befejezni. Ráadásul miután otthagytam, végre azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna.

The Last Step Before. Fotó: Noro Knap

Mit jelent számodra a tánc?

Tudtam, hogy lesz egy ilyen kérdés. Az első dolog, ami eszembe jut, hogy a tánc számomra létszükséglet. Van egy olyan érzésem, hogy bármilyen körülmény között táncolnék – akkor is, ha hiányozna egy karom vagy tolókocsis lennék. Ötéves korom óta táncolok, ez nagyon hosszú idő, és mégis, állandóan fejlődik a kapcsolatom ezzel a műfajjal. Sokat tudnék erről beszélni, de a lényeg, hogy engem a táncban a test működése érdekel. A tánc az, amikor sikerül ráhangolódnunk arra a valamire, ami az ember életében egyébként természetesen is ott van. Olyan tevékenység, ami nem csak azt az embert illeti, aki a tánccal profi szinten foglalkozik, hiszen itt mozgásról van szó és mi mindannyian mozgásban vagyunk. Számomra a tánc egyetemes kommunikációs forma. A test nyelve, ami a legkézenfekvőbb módszere a kommunikációnak. Ennek ellenére pontosan a tánc az, amit a művészetben talán a legkevésbé tudnak értelmezni. Nem is arról van szó, hogy az emberek nem szeretnék megérteni a táncot, hanem inkább arról, hogy nem értik a test nyelvét. Ez a paradoxon számomra nagyon érdekes.

Ha már a test nyelvéről van szó: gyakran táncolsz külföldön. Látsz különbséget a hazai és a külföldi táncnyelvek között?

Igen. Olyan országokban, ahol a tánc teljesen beépült a közösség életébe, ahol a mindennapi élet nélkülözhetetlen része és ahol kulturálisan is releváns, ott van valami, amit én „a test intelligenciájának” nevezek. Ilyen intenzív környezetnek tartom Amerikát, konkrétan New Yorkot, ahol a táncnak nagyon mély gyökerei vannak. A kortárs európai tánc eredetét is abban látom, ami a hatvanas-hetvenes években elkezdődött Amerikában, majd lassan hozzánk is eljutott. Európán belül ez a leginkább az olyan országokra érvényes, mint például Franciaország vagy Belgium, ezeket az államokat a kortárs tánc Mekkájának is szokták becézni. Ott a táncművészet sokkal sokszínűbb, és bonyolultabban kapcsolódik az olyan tudományterületekkel, mint például a filozófia vagy szociológia, még a néző szempontjából is. Itt, Szlovákiában viszont még mindig azzal kell küzdenünk, hogy az átlagnézőnek fogalma sincs arról, mi a kortárs tánc, vagy hogy mit jelent tánccal foglalkozni. De mi nem is vagyunk kulturálisan annyira ráhangolva a művészet mindennapjainkba való beépítésére, mint más szerencsésebb kultúrákban.

Szerinted van olyan, hogy „a tánc szlovák nyelve”? Kivéve a folklórt. Van manapság olyasmi, amit egyértelműen szlovák táncként lehet értelmezni?

Úgy gondolom, hogy ha létezik is ilyesmi, akkor az a színház táncra tett hatásában keresendő. Szlovákiában a színházhagyomány sokkal erősebb, míg a kortárs táncművészek java külföldi performerek és pedagógusok munkáiból ihletődik. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a szlovák táncban többé-kevésbé még mindig fontos szerepet kap a színházi gondolkodás. A táncelőadások többségében erősen érezni a színházi eszközök jelenlétét, például ezek hangsúlyosan jelszimbolikával dolgoznak.

The Last Step Before. Fotó: Noro Knap

Szerinted vannak határai a táncnak?

Nincsenek jelentésbeli határok, hiszen a tánc nem verbalizálódik. Amikor táncot nézel, több millió lehetséges jelentés merülhet fel – ez a néző nyitottságától függ. Addig nincsenek határok, amíg a test anyagnak számít. Ebből következik az is, hogy ha nincs test, akkor nincs tánc.

Mi inspirál a munkádban?

Majdnem bármi. Ma ez érdekel, holnap valami más. Mindezekből mozaikot alkotok, ahol az egyik elem összefonódik a másikkal. A mindennapi élet az utcán, az emberek, de pillanatnyilag számomra a leginspirálóbb a szépirodalom. A tánc kapcsán a kedvenceim azok a szövegek, amelyeket én „fizikai irodalomnak” szoktam nevezni. Ezeknek a szerzői konkrét képekkel dolgoznak, ezért olvasás közben úgy érzed, hogy a szavak egyenesen belevésik magukat a testedbe. Ilyen számomra például Krasznahorkai László, aki már jó ideje inspirál. Az Állatvanbent c. könyve alapján csináltam is egy azonos című előadást, ami egy felettébb fizikális produkció.

Az alkotásban mi van előbb? A téma vagy a mozgás?

Általában a téma. Ami lehet egy mondat, idézet, kép, fotó vagy könyv. Ez teljesen mindegy. Amikor elkezdek dolgozni, akkor még egyáltalán nem érdekel, hogy milyen formája lesz a kész darabnak. Néha előfordul, hogy azt érzem, nem lesz elegendő a tánc mint műfaj a végeredmény leírására – ilyenkor valami színházibb keverék jön létre. Igyekszem inspirálni a testem, a test ezeket a hatásokat felszívja, utána már csak figyelnem kell, hogy hogyan reagál rá. Mivel a test más csatornákon keresztül válaszol a kapott információra, ezért időt kell neki hagynod, észre kell venned, hogyan ragadja meg az adott témát. Amikor már sejtem az irányt, akkor elkezdem terelni a dolgot a végkifejlet felé, mert valahol muszáj egyszer csak meghúzni a határt. De gyakran az utolsó pillanatig nem tudom, hogy mi fog történni majd a színpadon. Igyekszem kitartani azt az állapotot, amit Peter Brook „alaktalan sejtésnek” hív.

Mit jelent számodra a színpadi jelenlét?

Ez egy olyan fura világ. Arról szól, hogy itt és most létezem. Én a színpadon az időtlenség és tértelenség izgalmas keverékét tapasztalom meg. Erre a Divadlo z Pasáze (sérült színészekkel dolgozó színház Besztercebányán – szerk. megj.) színház egyik színésznőjének betegsége kapcsán jöttem rá. Krónikus epilepsziája volt, a próbákon rendszeresen voltak rohamai, de soha nem előadás közben, ez számomra teljesen lenyűgöző volt. Az orvosok szerint már harminc éve meg kellett volna halnia, de mind a mai napig él, és én úgy értelmeztem, hogy ez azért lehetséges, mert rendszeresen van színpadon. Ez ugyanis egy teljesen másfajta összpontosítást igényel, ami nem teljesen idegen a valóságtól, de valahogy mégis a létezést magát többszörözi. A színpadon otthon érzem magam, bár kezdés előtt mindig ki kell ráznom magamból a stresszt, mert nagyon izgulós vagyok, de pár perccel a kezdés után a gyomoridegem teljesen elmúlik. Színpadon lenni számomra ugyanolyan szükséglet, mint a táncolás maga.

Improvizált vagy leszögezett mozgás?

Inkább az utóbbi. Az én előadásaimban ez a próbák alatt felgyülemlett, majd fixált anyag, illetve az improvizáció egyvelegét jelenti, ez a kettő együttesen vezet a mozgás tökéletes artikulációjához. De az impró csakis pontosan definiált mozgási elvekre épülhet, vagyis tulajdonképpen félig-meddig körülírt, de a mozgást illetően szabadabb táncot jelent. Próbálkoztam kizárólag improvizált előadással is, az ezt a műfajt űzők előtt le a kalappal. Manapság pedig egyre több az ilyen típusú előadás, bár engem a többségük untat. Ezek a táncosok technikailag felkészültek, de szerintem nagyon nehéz fenntartani a figyelmet egy teljes órán keresztül, és elérni, hogy értelme is legyen annak, amit a színpadon csinálsz. Kevés olyan performer van, akinél nem érezni, hogy éppen improvizál, ahol nincs egy felesleges mozdulat sem.

Szerinted mi a különbség aközött, hogy egyedül vagy a színpadon, vagy partnerrel?

Engem egyszer csak elkezdtek szólótáncosként kezelni. Ez tulajdonképpen érthető, hiszen a legtöbb darabom szólódarab, és szerintem ez így rendben is van. Olyankor minden tőled függ, és az előadás jó értelemben véve kimerít. Nem mellesleg ez így sokkal intimebb élmény, mint valakinek a partnere lenni. De lehet, hogy ebben a lustaságom is közrejátszik. Senkivel semmiről nem kell tárgyalni, vitázni, cserébe pedig a néző szeme csakis rád szegül. Nem beszélve arról, hogy még ha nagyon jó is a partnered, akkor sem könnyű kapcsolatot létesíteni valakivel a színpadon. Több előadásban is játszottam másokkal együtt, de ezek közül csak egyetlen egy olyan volt (Karine Ponties: HOLEULONE), amelyikben ugyanolyan élmény volt másokkal együtt színpadon lenni, mint amikor egyedül vagyok.

Nemrég láttalak a DPM Színház (újonnan alakult szlovák független társulat – szerk. megj.) egyik előadásában, amit Petra Tejnorová (cseh rendező – szerk. megj.) rendezett és te jegyezted a koreográfiát, de színészként is szerepeltél benne. Miben volt ez a tapasztalat számodra más, mint a táncolás?

Megint visszaérkezünk oda, hogy én eredetileg inkább színész akartam lenni, mint táncos. Legalább valami ebből is megvalósul. Eredetileg nem lettem volna benne a darabban, de ez egy olyan szerep volt, amihez a színészeknek több időre lett volna szükségük, mint amennyi adott volt. Így jöttem képbe én. Számomra a folyamat legnehezebb része az volt, hogyan tudom elfelejteni, hogy éppen a színpadon vagyok és játszom. A szövegtől pedig valósággal rettegtem. Bár megtanultam, egyáltalán nem tudtam, mit tegyek, ha hirtelen nem jut egy replika eszembe. Ha táncolok, könnyen kiszedem magam, de itt tanácstalan voltam. Aztán megtanultam, hogy a színészek ilyenkor mindig kisegítik egymást, és ez számomra nagyon érdekesnek tűnt. Itt tanultam meg bízni a partneremben. A színpadon mindig gondot okoz hangot kiadnom, sőt egyáltalán hallgatni saját magam, úgyhogy ezt idáig inkább elkerültem. Mostanában kezdtem el az előadásaimban ezzel is dolgozni, és azóta bátrabb vagyok. Úgy érzem, jó színész lennék. Persze a kettő összehasonlíthatatlan: a táncban soha nem szerepet játszom, nem próbálok mást mutatni, mint aki vagyok. Anyaggal dolgozom, és ez minden.

Mik a terveid a jövőre? Van valami, amit ki szeretnél próbálni?

Ki szeretném próbálni a klasszikus színpadi színészetet, például azt, ahogy a Schaubühnében játszanak, ami a színészet, a performansz és a fizikális színészet egyvelege. Ebben az esetben nem válsz a karaktereddé, az átadás módszere más. Koreográfusként pedig szeretnék egy olyan produkciót csinálni, amiben egy egész tömeg van jelen. A legtöbb ember, akikkel eddig egyszerre dolgoztam, öt volt, de el tudnék képzelni húszat, vagy akár még többet is. Ja, és kipróbálnám a filmcsinálást is.

A fordításban közreműködött: Uzsák Dávid