Köllő Csongor: Háló a sötétség és fény szakadéka fölött

Köllő Csongor: Háló a sötétség és fény szakadéka fölött

A Játéktér 2016. őszi számából

Eugenio Barba Hamu és gyémánt országa című könyvéről[1]

„Mindannyian valakinek a teremtményei vagyunk” – ezzel a sorral találkozik először a szemem, ma, mikor végre leülök ezt a recenziót megírni, és ihletet keresve találomra felütöm Eugenio Barba Hamu és gyémánt országa című könyvét. Hát igen, véletlenek nincsenek. Saját (szakmai) teremtményi eredeztetésemről írtam már ennek a lapnak az oldalain[2]: arról, hogyan kötődöm ugyanahhoz a Lengyelországhoz (egy belső ország ez inkább, bár a földrajzi koordináták tényleg nem változtak, csak a kor szelleme más), ugyanahhoz a Grotowskihoz, aki ebben a könyvben megjelenik („Sok mesterem sohasem ismert és nem választott engem tanítványául” – áll az előbbi idézet alatt néhány sorral), ugyanahhoz a lényegi gondolathoz, amelyet a szerző könyvének ajánlásában tálal, éspedig hogy „a színház küzdelem és vágyakozás a szabadságra”.

De most nem az én eredetemről van szó, hanem a Barbáéról. Vagy a Grotowskiéról. Vagy a Laboratórium Színházéról. Vagy az Odinról. Vagy a XX. századi színházcsinálás (egyik) számottevő forradalmáéról. Mindenről és semmiről, mint a két főszereplő (mert mégiscsak van két főszereplő) első igazi face-to-face beszélgetésekor 1961-ben a Pókhoz címzett vendéglőben, Opoléban, ahol ketten elkezdték szőni-szövögetni vágyaik, kívánságaik, meggyőződéseik hálóját a sötétség és fény szakadéka fölött. Ennek az akkor még beláthatatlan következményekkel járó, utólag sorsdöntő epizódnak az elbeszélése a magyar kiadás 27. oldalán található, és eszünkbe juttat egy másik ilyen vendéglős találkozást két színházi ember között[3] – véletlenek talán nincsenek. Vagy ha vannak, az nem véletlen.

Két főszereplőről szól tehát a könyv és az epizódokban elbeszélt, köztük feszülő hálóról (mert egy hálónak feszülnie kell, különben álháló lenne), mely az idő szövetén, mintegy 40 esztendőn keresztülnyúlva is megtartotta erejét, rugalmasságát. Legalábbis az első része erről szól, az a rész, amelyben Barba leírja, hogyan került ő, a Norvégiában előbb vendégmunkásként, majd egyetemista diákként élő olaszországi bevándorló (migráns?) Lengyelországba, abba a kommunista országba, mely éppen némileg felszabadult a sztálinista dogmatizmus nyomása alól (egy másik háló, mely hol feszült, hol engedett), kikkel találkozott ott, hogyan iratkozott be rendezőire, hogyan hagyta azt ott, hogy rendezőasszisztenssé váljon egy ismeretlen opolei kisszínházban, miről beszélgettek Grotowskival 30 lengyel hónapon keresztül, hogyan történhetett meg, hogy bár csupán három évvel volt idősebb Barbánál, ez a fura lengyel rendező a mesterévé vált,  hogyan ismerte fel Barba a bekövetkező színháztörténeti pillanatot, mit tett meg (és jaj, mit meg nem tett ő, szemtelenül) annak érdekében, hogy ez a pillanat a maga teljességében történjen meg, a színházi világ szeme előtt, milyen trükkökkel kellett az egyre növekvő nemzetközi elismertség ellenére is kijátszani az éppen újra feszes és sötét hálót szövő rezsim cenzorait és bizottságait, hogyan tiltották ki Lengyelországból, és hogyan folytatódott a Grotowskival és az immár Wrocławba költözött színházával a viszony, ami aztán A szegény színház felé című, rövidesen színházi Bibliává váló könyv Barba általi első kiadásához vezetett, meg Grotowski holstebrói workshopjaihoz, ahol évről évre lehetett érezni, hogy az időközben igazi mesterré érett rendező egyre kevésbé érdekelt a színházi reprezentáció vízszintes tengelyében, és egyre inkább csak a másik, függőleges tengely mentén kezdi szőni a maga hálóját, hogyan vált ez idő alatt a Barba által amatőrökből verbuvált Odin Teatret is a színháztörténet részévé és a forradalom hálójának továbbszövőjévé, és végül, immár szinte négy évtizedes távlatból, hogyan (és aztán ígérem, befejezem ezt a mondatot) tekintettek vissza a már beteg Grotowskival erre a külső-belső utazásra, mielőtt ő, Grotowski elindult volna az utolsó útjára, ahhoz, hogy végül Indiában, Ramani Maharsi ashramja mellett legyenek szétszórva a hamvai, mert neki ott volt az eredettörténete, onnan hívta őt ismeretlenül is a mestere.

Az első rész, mondom, ez. Mert a második rész dokumentum, Jerzy Grotowski 26 levele Eugenio Barbához, a másik hang, a másik főszereplő eredeti, autentikus hangja, amely kiegészíti, hitelesíti az elsőt. Ez a kétpólusosság teszi egyedivé ezt a könyvet. Mert ez a könyv egyedi. És fontos.

Fontos, mert a kor lenyomata: általa a fiatal színészek, rendezők, színházrajongók megismerhetik a kulturális, szellemi, politikai, szociológiai közeget, aminek ellenében ezek az alkotók kénytelenek voltak tevékenykedni, és amit nagy fondorlatosággal és izzasztó, veszélyes küzdelemmel lehetett csak megkerülni, ha az ember vágyakozott a szabadságra. Ezen helyzetek mellett azok a hátráltató helyzetek, amelyekre a mai alkotók körében szokás panaszkodni, gyakran (mondom gyakran) álproblémák, ürügy arra, hogy ne dolgozzunk, mintsem hogy kivívjunk magunknak egy szeletet a szabadságból.

Fontos a könyv, mert összeköt különállónak vélt szálakat és ezáltal kontextusba helyezi a XX. századi színháztörténetet: a két főszereplő mellett felbukkan benne Sztanyiszlavszkij, Brecht, Kantor, és megjelenik benne Peter Brook is, akinek nagy szerepe van Grotowski ismertté tételében, valamint egy fiatal Ariane Mnouchkine, aki elkésik Grotowski egyik holstebrói szemináriumáról, ezért a mester nem engedi be őt a foglalkozásra. Mellettük persze még számos érdekes, színes és valós figura, akikről mind jó olvasni – a viszonylag rövid könyvnek nyolcoldalas névmutató listája van.

Fontos a könyv, mert kidönt számos hamis támpillért, ami magyar és román nyelvterületen sajnálatos módon mai napig a Grotowski-mítoszhoz tartozik: [4] hogy mindent magától talált ki és mindezt egyből tette, vagyis önmagától, mint valami isteni szikra hatására teljes fegyverzetben és pompában a semmiből előbukkanó hős. Nem szoktuk figyelembe venni többek között például, hogy ’a gúny és apoteózis dialektikája’ szószerkezetet nem Grotowski találta ki, hanem kölcsönvette Tadeusz Kudliński kritikustól, hogy a ’szegény színház’ is először Ludwik Flaszen, az igazgatótárs írásában jelenik meg, mielőtt a Grotowski-terminológia alapfogalmává válna, mint ahogy azt sem, hogy az alkotótársai nélkül Grotowski nem lett volna Grotowski. Ezek az alkotótársak pedig (főleg a színészek, ahogy Barba is írja) többnyire nem voltak kivételes személyiségek, színházuk pedig „kezdetben kicsi és hagyományos vidéki színházként működött”, ahhoz, hogy rövid időn belül, de annál izzasztóbb munka révén, a fiatal, potenciálját még éppen próbálgató, sokáig a sötétben tapogatózó, ám ideálokkal teli és megalkuvást nem ismerő rendező-igazgatójuktól vezérelve, együtt, együttesként hozzák létre a színháztörténet egyik legfontosabb forradalmát, mely a színházcsinálás számos aspektusára kiterjedt, és a mai napig hat. És igen, ez fontos, talán ez a legfontosabb nekünk, most, ma, itt: hogy ezt a forradalmat föld alatt élő, az Isten háta mögötti, szegényes ipari kisvárosban, őket el nem fogadó közegben tevékenykedő, de ennek ellenére tovább alkotó, szüntelenül kereső névtelen fiatalemberek, noname-ek hozták létre, váltak a kompromisszumok elutasításával meg nem alkuvó művészek együttesévé. Ezt a folyamatot aztán a maga módján Barba újrajátszotta az Odinnal, szinte csak azért, hogy bebizonyítsa: véletlenek márpedig nincsenek. Hiába, jó volt a mestere.

És végül fontos a kötet, nekem fontos, mert végre magyarul is szó esik a technika 2-ről. Hogy mi ez? Benne van a könyvben.


[1] Eugenio Barba: Hamu és gyémánt országa. Tanulmányaim Lengyelországban. 26 levél Jerzy Grotowskitól Eugenio Barbának. Nemzeti Színház Kiskönyvtára, Budapest, 2015. (Ford. Regős János – az első részt –, illetve Pályi András – a leveleket).

[2] Köllő Csongor: Lengyel ősz, mozaikban. Leszámolás. Játéktér, 2013/tél. (Szerk. megj.: Köllő Csongor egy másik, román nyelvre lefordított Barba-kötetről is írt már a Játéktérnek, a 2013. nyári számunkba.)

[3] Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko legendás, 18 órás találkozójáról van szó, amely a Szláv Bazárban kezdődött 64 évvel a Grotowski−Barba-találkozó előtt, és ami a Moszkvai Művész Színház megalapításához vezetett.

[4] Ezt a helyzetet többek között a források elégtelen mennyiségű fordítása is előidézte, úgyhogy ezért is fontos ez a könyv, és a sorozat, amelyben – első fecskeként – megjelenik.