Vargyas Márta: Egy interaktív B. B. R.

Vargyas Márta: Egy interaktív B. B. R.

A Játéktér 2016. téli számából

Brestyánszki Boros Rozália Hullám című drámakötetéről[1]

A szerző a Vajdaságban született és ott él, több mint tíz éve a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának dramaturgja. A teljesség igénye nélkül elmondhatjuk róla, hogy dramaturg, író, társszerző, rendező, fordító, színháztudós. Német, angol és szerb nyelvből fordít. A Hullám előtt két másik könyvet írt: 2005-ben az újvidéki Fórum kiadóház gondozásában megjelent a Decennium című színháztörténeti könyve, amely a szabadkai magyar színjátszás 1995-től 2005-ig tartó időszakát  dolgozza fel. Színházi alapok amatőröknek című kézikönyve 2010-ben jelent  meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában.[2]

Eddigi drámaírói munkásságát tekintve körvonalazódik, hogy többnyire az emberben és viszonyaiban lezajló folyamatok mellett a kortárs kisközösségek problémái érdeklik. Látomásai gyakran olyan valószerűnek tűnnek, mintha kis módosításokkal emelné be darabjaiba a körülötte élő emberek tapasztalatait, fűszerezve azokat benyomásaival és ösztönös azonosulásával. Ez felfedezhető a helyszínekhez precízen idomuló hiteles nyelvhasználatán és a gyakran szavakig egyszerűsített, mégis többnyire pontos dialógustechnikáján, mely csemege lehet a színészek számára.

A szerző kísérletező kedvéhez bő eszköztár tartozik, paradox módon mégis határozottan visszafogottnak nevezhetjük stilizációs skáláját. A szövegek formanyelve pontosan követhető, mégsem erőszakos. Erre szép példák a gyakran kérdőjellel végződő szerzői instrukciók, a felsorolt cselekvési lehetőségek egy szituáción belül, vagy a nem mindig nevesített zenék/dalok jelenléte, amelyek hozzájárulnak a készülő előadások sokszínűvé tételéhez úgy, hogy csupán impulzust adnak a felhasználók fantáziájának. A kötet szerzője tehát nyomtatott formában is társszerző, a közösségi kreativitásban hisz, szellemi termékét alapanyagnak tekinti.

A fedőlapon határozottan, míg a hátlapon halványabban jelenik meg a mindenkori görög színház felülnézeti metszete, amely koncentrikus félköreivel hullámot képez a feketén. A drámakötet címe, a HULLÁM nyomtatott piros betűkkel villan fel a borítón, de csak egy pillanatra és visszafogottan. Az említett félkör kicsiny, fekete változataival a kötet minden oldalán találkozhatunk, de mindig magányosan vagy egymásnak háttal fordítva láthatjuk őket, soha nem alkotnak egységet, akárcsak a köztük szavakba öntött életek.

Csupán két helyen jelenik meg teljes pontocska: az előlapon és a térben vele összeköthető hátlapon, Zalán Tibor ajánlása fölött, aki közelről ismeri a szerző alkotási technikáját, hisz mentora volt A révész satuja című kétfelvonásos tragikomédia írásakor az Örkény-ösztöndíj keretében. A kötet második színműve a Stranger in the Night, melyet a szerző Kálló Béla, illetve a szabadkai színitanoda felkérésére írt. A harmadik, a Csörte a békéscsabai drámaíróversenyen született egy éjszaka alatt, és később kapta meg végleges formáját. A Fanyar ódiummal a Székely János drámaírói ösztöndíjat nyerte el a szerző. Az utolsó dráma a kötetben a Vörös, mely a Szabadkai Népszínház és a budapesti Katona József Színház rendhagyó együttműködéséből született.

A felsorolt öt színdarab a megírásuk sorrendjében követi egymást. A szerző eddigi életművéből (ami nem csekély) a kötethez kiválasztott szövegek különbözőek, de néhol visszatérő motívum bennük a tenger, a hullám. Az élet dinamizmusának jelképe, a káosz, az anyagi létezés, a cél, a határtalan vágy helye; egyszerre utal az életre és a halálra, a beteljesülésre és a megsemmisülésre, egyszerre szabadság és reménytelenség, termékenység és rombolás; az emberi régióhoz tartozva pedig az érzelmi hullámzást jelképezheti; ezek mind-mind csavarokkal ugyan, de feloldozás nélkül jelennek meg Brestyánszki B. R. műveiben.

A révész satuja: a történet elsőre talán egyszerűnek hat, pedig nagyon sokoldalú. Családról, művészetről, művészi és férfi-nő közti féltékenységről, művészi és fizikai meddőségről, végzetről, tehetségről, halálról, szépségről szól, életen innen és túl. A szöveg egy nő festőműhelyébe kalauzol bennünket, ahol találkozunk sokkal tehetségesebb, de teherautó-sofőrként dolgozó férjével, annak orvos barátjával és két modellel. Egyiküknek, a Karo nevű fiatal lánynak eleinte csupán neve emlékeztet a görög mitológia révészére, Kharónra, aki a lelkeket átszállítja a túlvilágra. A címben említett másik szó, a satu megfogó és szorító jellegével együtt visszafele olvasva ’utas’-t közvetít számunkra.

Strangers in the Night: az Ikarosz nevű fiatalkorúak börtönében játszódik a Kamasztörténetek alcímű „tragédia”. Színészosztályok, színjátszó csoportok számára hiánypótló lehet a kevés férfi, sok női szereppel kecsegtető darab. Alaptere az üres színpad, ahol a néha felbukkanó meghatározó tárgyak mellett a fiatal elítéltek cipői hangsúlyosak. Ez a sokféle szituációban használt tárgy az egyetlen tulajdon, az önállóság, a jelenlét, a hatalom jelképe, míg hiánya a szolgaságé és a kiszolgáltatottságé.

A dráma tizenegy fiatalkorú elítélt stációit mutatja be. Sorsuk alakulása szereplőnként változó, de vezeklésük kegyetlen helyszíne azonos. Megelevenednek: szűkebb környezetük nyomorúsága, a tudatosan vagy tudatlanságból, felindulásból vagy önvédelemből elkövetett bűneik; a mindennapok eseményei mellett a pszichodráma-foglalkozások segítségével, melyeket az intézmény pszichológusnője vezet.  Ilyenkor több szerepet is eljátszanak egymás életében, míg végül össze nem kuszálódnak ezek a szerepek, és bűnösökből áldozatokká nem válnak a gyerekek.

Csörte: egy kis határ menti faluba röpít bennünket a szerző. A családi és társadalmi dráma középpontjában egy középkorúnál valamivel idősebb anya áll, aki kénytelen naponta megküzdeni a magánnyal, a kommunikáció nehézségeivel, a számlákkal, az új technikai vívmányok végeláthatatlan sorával és a tudatlanságot pénzzé tevő nagyvállalatokkal. A négy szereplő és egy csak hangja által megjelenített ötödik dialógusaiban erőteljesen felfedezhetőek az életkorral változó vágyaink és félelmeink, emberi viszonyaink ellehetetlenülése, hajszánk a pénzért egy nálunknál dörzsöltebb és érzéketlenebb világban. A fiatalok elvágyódnak, keresik egy boldogabb jövő lehetőségét. Elmennek, visszajönnek, próbálkoznak. A tévé fontos, karaokesztárrá válni kitörési lehetőség, a szlogenek hatásosak itt a gazdasági felemelkedés és az erkölcsi hanyatlás egyszerre zenés, humoros és fájdalmas kavalkádjában.

Fanyar ódium: ez a történet bárhol játszódhatna, mert bárhol lejátszódik. Két testvér, két nő különböző életstílusát és döntéseik következményeit mutatja be. Egyikük vidéken éli természetközeli, szabad, de magányos képzőművészéletét, míg a másik egy hatalmas ambícióval megáldott városi tényfeltáró újságíró, aki percenként dönt fontos, társadalmat érintő kérdésekben. Történetük egyszerre szól a mindenki számára mást jelentő szabadság megtalálásáról – mely soha nem lehet teljes –, hivatástudatról, az egyéni, társadalmi és politikai korrektségről és inkorrektségről, alkotásról, a házasság helyéről az ambíciók rengetegében, a testi viszonnyá váló munkakapcsolatokról; különböző életcélokról, melyek talán együtt teremtenének meg egy egészet.

Vörös: 1942 elején náci−magyar katonai alakulatok etnikai alapú tömeggyilkosságokat követtek el, főként szerb és zsidó nemzetiségű személyek ellen. 1944-ben a jugoszláv kommunista partizánalakulatok bírósági perek nélküli, kínzásokkal és tömeges kivégzésekkel teli bosszúhadjáratot indítottak a fasiszták ellen. A magyar közösséget kollektív bűnösnek tekintették. E pogromról szól Brestyánszki B. R. színházi szövege, melyet rögzített visszaemlékezések, levéltári dokumentumok, helytörténeti könyvek, a rendezővel való beszélgetések, saját gyűjtések, improvizációk és önnön érintettsége alapján írt meg. A mű nem a realista építkezés dramaturgiáját követi, nem időrendben sorakoztatja sem jeleneteit, sem szereplőit, így lehetővé téve, hogy az adott „társulat” majd minden tagja váltakozva játszhasson gyilkost és szenvedőt.

A színdarabban kevés a kellék, melyek akár jelenetről jelenetre öröklődnek, jellemző rá a lazítható többnyelvűség, a szituációk kegyetlensége és a fekete humor. Példa erre, hogy a helyi magyarok többsége nyelvi izoláltságban él, és csupán a zsidó orvos és a cigány fiú beszéli a szerb nyelvet, ahogy példa erre a sírásók groteszk bohózata  is saját közösségük sírja felett. Ez a dalokkal fűszerezett és elidegenített, érett iróniával dolgozó bosszútörténet, noha elvileg egy előadáshoz készült, rengeteg alkotói lehetőséggel, helyi tanulsággal szolgálhat más közösségek számára is.

A drámák folyamatosan fejleszthetőek. Nem, nem tökéletesek, inkább inspirálóak, bármely alkotói közösség számára. Emellett a színházi megvalósítás során problémás lehet, hogy az író tudatosan szeretné zavarba hozni és inspirálni a rendezőt; több helyen felfedezhetőek filmes helyzetek: olyan pillanatok, melyek filmes képeket teremthetnének, színházban viszont csak újabb kreativitás által létrehozhatóak. Például a Csörte című műben egy belső térből kiindulva – mely az előadás fő színtere – kimegyünk az utcára, és az otthonáig követjük a főszereplőt.  Ennek ellenére a szövegek minden pillanatát az élet írta, még ha ezeket helyenként a szerző nem elég pontosan fordította is le a színház nyelvére. A közönség számára a ráismerés elkerülhetetlen.

Nem mondhatjuk, hogy a szerző egy kiforrott saját forma köré építi drámai szövegeit, mindössze a belső és külső impulzusok hatására mintegy megszületik a történetek formanyelve. A megjelenő disszonanciák szándékosan provokatívnak tűnnek. A szerző drámái jó kézben nem kockázatosak, sőt, kelet-európai kistermekben különösen sikerszagúak, hisz a szereplők közti konfliktusok hatásosak, még ha nem is mindig egyetemesek. Sőt, pozitív társadalmi előrelátással reméljük, hogy nem is örökkévalók.


[1] Brestyánszki B. R. (Boros Rozália): Hullám. Öt dráma. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2015.

[2] Ez utóbbiról könyvrecenziót közöltünk a Játéktér 2013/őszi lapszámában. Kocsis Tünde „Nem akadna ott még egy kicsi hely?” című recenzióját itt olvashatják: http://www.jatekter.ro/?p=7132.