Bertóti Johanna: A szöveg csak hamu

Bertóti Johanna: A szöveg csak hamu

A Játéktér 2016. téli számából

Aureliu Manea Texte regăsite című kötetéről[1]

A szó szoros értelmében felkészületlenül ért az Aureliu Manea könyvével való találkozás.

Nem voltak kapaszkodóim, így aztán igyekeztem minél többet megtudni a szerzőről. Mivel feltételezem, hogy a Játéktér olvasói között sokan vannak, akik nem ismerik Manea munkásságát, bemutatom őt röviden.

Aureliu Manea (1945–2014) a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem rendezés szakán végzett, Radu Penciulescu tanítványaként. Első, legendássá vált előadásáról (Ibsen: Rosmersholm, Szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház, 1986) Lucian Pintilie így nyilatkozott: „jelen pillanatban újszerűségében a legradikálisabb látásmódot kínálja fel számomra a színházi aktusról”. Ma is hasonlóképpen gondolnak rá: George Banu színházesztéta például, aki jelen kötet előszavát jegyzi, meteoritnak nevezi Maneát, és Artaud-val állítja párhuzamba.

Florica Ichim egyik 1998-as írása[2] szerint Manea „fiatal látnok, akit az élet megakadályozott abban, hogy beteljesítse életművét”. A ’látnok’ megnevezés egyébként Andrei Şerbantól származik, aki Ivan Helmerrel együtt évfolyamtársa volt Maneának a rendezés szakon, és aki szerint ők hárman szerencsésen kiegészítették egymást: Helmer lévén a teoretikus, az értelmiségi, aki a legmeglepőbb kérdéseket tette fel, Şerban az érzelmek területén jeleskedett, és Manea volt a legnagyobb látnok közöttük. Şerbannal és Helmerrel szemben, akik külföldre menekültek, és ott tettek szert hírnévre, Manea Romániában maradt, „a cenzúra, az előítéletek és a félreértések rácsai között”.

Manea 1968 és 1991 között számos romániai színházban dolgozott (többek között Tordán; a tordai színház ma az ő nevét viseli), aztán egészségügyi okok miatt visszavonult egy Fehér megyei szanatóriumba.

A kötet első részében három rövid egyfelvonásost olvashatunk (Penelopa rămâne îngândurată – Pénelopé gondolataiba merül, Repetiţia de teatru – Színházi próba, Zâna de la răsărit – A napkeleti tündér).

Az első darab elején levő díszletleírásból sejthetjük, hogy ebben a szövegben kiemelt fontosságú a színszimbolika. Fehér falak között fehér papírral lefedett asztal, rajta ételmaradékok és gyertyák, középen ül az Első Menyasszony. A második képben megjelenik a tiszta feketébe öltözött Idős Asszony, akiről később kiderül, hogy maga a halál, illetve később „megérkezünk” Kirké lakhelyének zöld falai közé, ahol a vörös ágyban fekvő Ulisszeszt a vörösbe öltözött nimfa költögeti. Könnyen megfejthető a színek jelentősége, és ugyanilyen világosan tárulnak az olvasó elé a különböző helyzetek. A szereplők a lehető legpontosabban megfogalmazzák érzéseiket, történeteiket (például az Első Menyasszony a kezdő monológjában elmondja, hogy vőlegénye rögtön a lakodalom után megszökött, és ő azóta is visszavárja). Befogadókként nem kell elemeznünk, mi rejlik a szereplők tettei mögött, hiszen a darab egyenesen a tudatuk legmélyére kalauzol bennünket, nincs elhallgatva előlünk semmi. Ennek a lecsupaszítottságnak az eredménye, hogy a realista stílustól messze repít bennünket a szerző. Mitikus térbe kerülünk, ahol nincsenek felesleges fordulatok. A viszonylag egyszerű dramaturgia miatt a szövegek vázlatszerűek, ugyanakkor a szereplők nagyon érzékletesen beszélnek: „Első Menyasszony: »Vajon sok szemét fog felgyűlni körülöttem? Szeretnék mindent meghagyni úgy, ahogy volt. Míg minden hamu lesz. Meg fognak penészedni a falak. Tűrni fogom. Nagy lesz a por, és én úgy fogok meghalni, mint egy élve befalazott apáca.«” (Ford. B. J.)

A Színházi próba a színház folytonos megújulására tett kísérlet allegóriájaként értelmezhető. A színház és a valóság határának témáját boncolgatja. Szereplői, akiket a szerző mintha valamilyen empatikus iróniával rajzolna meg, mind egy-egy színházi törekvést, irányt képviselnek. A központi figura az ötleteket gyötrődve kereső, egyre kimerültebb, allűrös rendező, aki képtelen megvalósítani színházeszményét, amit meditatív színháznak nevez. Talán mindhárom darab szereplői közül ő a leginkább körvonalazott figura, hús-vér alak, aki viszont nem egy klasszikus értelemben vett történetben vesz részt, hanem egy próba kitágított momentumában.

A napkeleti tündér című darab a Fiú elhúzódó leválását mutatja be az Anyjáról. Az első szöveghez hasonlóan itt is archetipikus szereplőkkel találkozunk, ám feltűnően sok a kitekintés a szigorú, zárt világból. Ez úgy valósul meg, hogy a beszélő hétköznapi elemeket sző bele az archetipikus közegbe, ami ettől kézzelfoghatóbb lesz, konkrétabb, ugyanakkor az időtlenség érzéséből mindig kicsit kiesünk ilyenkor. Ez a humor forrása is lehet. Egy hasonlattal élve: a drámaírás itt olyan, mint egy pulóver kötése. A kiszólások pedig olyanok, mintha kötés közben egy-egy szemet elvétene a pulóver készítője. Példa kiszólásra: „Anya: Azt a szót csak én ismerem, és nem mondom meg neked, még akkor sem, ha leég Brazíliában az összes erdő. Nem mondom el akkor sem, ha a Hold összes krátere áfonyasziruppal telik meg.” Vagy: „Fiú: Annyira szép [a lány], hogy nem tudod majd megbántani. Hasonlít a Rómeó és Júlia című filmhez, amit egy különösen tehetséges olasz rendező, Franco Zeffirelli készített.” (Ford. B. J.)

A kötet második részének címe Nuvelă. Despărţirea de tata (Novella. Megválás apától). A tékozló fiú (rendező) útjának töredékekből összerakott leírása ez a szöveg, színházi vonatkozású naplófeljegyzésekkel tűzdelve. A szöveg végén rövid indoklás olvasható: „Ezt a karcolatot a művészet, a színház, az élet, az öröm, az extázis, a fény, az átmenet, az éjjel és a nappal vágyából fakadóan írtam, arra várva, hogy felkeljen a tavaszi nap mindnyájunk számára, akik úgy szomjazzuk drága, meleg sugarait, mint a vasárnapi kenyeret.” (Ford. B. J.) A harmadik rész, az  Eseu – Singurătatea omului sau Narcis (Esszé – Az ember magánya, avagy Nárcisz) ugyancsak naplószerű feljegyzés.

Manea szövegei úgy rendhagyóak, hogy közben sok korábbi alkotással hozhatók összefüggésbe. (Például az első darab alaphelyzetét a görög mitológiából kölcsönzi a szerző, ugyanakkor a középkori moralitásjátékok allegorikus szereplőivel is kapcsolatot tart, a Színházi próba Molière Versailles-i rögtönzés és Pirandello Ma este improvizálunk c. drámájával áll kapcsolatban stb.) Szürreális hangulatú szövegek ezek. Lényegi, alapvető kérdésekről szólnak (szerelem, halál, hűség, a gyermek elválása a szülőtől stb.), de nem kerekedik ki belőlük egy egységesen végigvitt rendszer. Mintha csak töredékesen lehetne megfogni a lényeget. A kötet olvasása közben egy idő után az volt az érzésem, hogy nem is a szöveg a fontos, hanem a tűz, ami mögötte van. Maga a szöveg pedig csak hamu.

Egy interjúban Manea azt nyilatkozta a színházi szöveghez való viszonyulásáról, hogy „a tökéletes előadás kétségkívül az, amelyiknek a szövegét a rendező írja”. Hogy miként rendezte volna meg saját darabjait, nem tudhatjuk, viszont talán a kötet hatásának tudható be, hogy 2013-ban Tompa Gábor színre vitte a három rövid egyfelvonásost Aureliu Manea trilógia címmel a Kolozsvári Román Nemzeti Színházban.

Manea alkotói egyéniségének csupán egy részét képviseli a kötet, és úgy tűnik, írói identitása rendezői identitása árnyékában húzódik meg.[3] Ezzel kapcsolatban feltűnő, hogy a kötet előszavában George Banu végig a rendezői munkásságát méltatja (anélkül, hogy részletesebb képet nyújtana róla). Ugyanakkor nagyszerű lehetőség e kötet arra, hogy az utókor legalább az írásain keresztül megismerkedjék Manea szellemiségével, egyedi stílusával.

A 2012-es Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon megtartott első könyvbemutatón a szerző testvére, aki a kötet kiadója is, felolvasta Aureliu Manea ajánlását, amit zárásképp tolmácsolok: „Olvassák a könyvemet éjjel, amikor az ég tele van a lelkünket és az elménket elbűvölő csillagokkal és szeretettel.”


[1] Aureliu Manea: Texte regăsite. Sfârşitul lumii va fi un clip. (Előkerült szövegek. A világvége egy klip lesz.) Casa Cărţii de Ştiinţă, Kolozsvár, 2012.
[2]
Florica Ichim: El era „vizionarul”. In: El, vizionarul: Aureliu Manea. A Teatrul Azi folyóirat melléklete, Bukarest, 2000.
[3]
Megjegyzendő, hogy Manea két másik könyvet is írt. Az Energiile spectacolului (Az előadás energiái. Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1983) színházelméleti kérdésekről, Manea saját előadásairól, híres drámaírókról, rendezőkről tartalmaz jegyzeteket, a szerző színházeszményével kapcsolatos vallomásokat. A Spectacole imaginare (Képzelt előadások. Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1986) c. kötetben pedig Manea Shakespeare-drámákat mutat be és elemez, illetve újabb vallomásokat tesz közzé a színházról.