B. Fülöp Erzsébet: A 3 X 7-es. Légzéstudatosítás a színészmesterségben

A Játéktér 2016. őszi számából

A felszabadult test az első lépés.[1]

Sok színházi szakértő sokféle technikát írt le és alkalmazott a színészi munkában, de nem véletlen, hogy olyan nagy alkotók, mint Artaud, Brecht, Grotowski, Barba, Brook a keleti színházi formát tekintették kiindulópontnak a színész testfelfedező folyamatában. A légzés a színészi munka egyik legfontosabb összetevője, és a tudatos légzés legjobb technikáit a keletiek dolgozták ki. Ezeket vette át a nyugati színházi kultúra is.

A légzés tudatosítása azt jelenti, hogy megfigyelésem tárgyává teszem a lélegzésem folyamatát, hogy tudatosan odafigyelek testemnek arra a természetes funkciójára, ami eddig akaratlanul, automatikusan zajlott. Nézzük a következő jelenlét-gyakorlatot:

Első lépésként választok egy kényelmes pozíciót, ez lehet a széken egyenes háttal, a földön ülve, törökülésben, lótuszülésben – a lényeg a gerincoszlop egyenessége. A lábak keresztezve, a kezek lazán a térdre helyezve, akár ölben, a szemek nyitva, 45 fokos szögben, kissé lefele néznek. Ki- és belélegzek. Amennyiben a földön ülést választom, az egyenes tartás végett ajánlott, hogy a csípő a térd fölött helyezkedjen el, takarón vagy párnán – ez a pozíció megakadályozza a hát begörbülését. A jól kitámasztott medence, egyenes gerinc által a testet megszabadítjuk a tartás erőfeszítésétől, és képesek leszünk a légzés mechanizmusára koncentrálni. Az állat a mellkas fele tolom, a fejet egyenesen tartom. Ki- és belélegzek. Megpróbálok ebben a pozícióban ellazulni. Ki- és belélegzek, miközben megfigyelem, hogy van-e a testemben valahol feszültség. Ha diszkomfortérzetet tapasztalok, javítok a pozíción, kényelmesebben helyezkedem el. A testhelyzet hozzájárul, hogy a légzés minőségére koncentráljunk. Ki- és belélegzek. Mielőtt elkezdeném a gyakorlatot, megpróbálok befele figyelni. Mi zajlik bennem? Milyen gondolatok járnak a fejemben? Sok gondolat tolul az agyamba? Milyen állapotban vagyok? Van-e bennem feszültség? Megfigyelem a testérzetemet, pszichofizikai állapotomat. Ahhoz, hogy a gyakorlat eredményességét leellenőrizhessem, tudatosítanom kell a gyakorlat előtti és utáni állapotomat.

Ezután következik a 3 X 7-es légzés, ami azt jelenti, hogy három különböző fázisban hétszer be- és kilélegzek. A három fázisra három egymástól eltérő légzési mód jellemző.

1. Az első fázisban tehát hétszer lélegzem be és ki úgy, hogy végig az orromon szívom be, majd az orromon lélegzem ki a levegőt. Törekedni kell a természetes légzésre, semmit sem kell erőltetni, hosszabb ideig bent tartani, szünetelni, vagy lassítva kifújni. Lazán, természetesen lélegzem. Nem törekszem, hogy mélyet lélegezzek, hiszen a bordaköz kitágul és magától elmélyül. Nem próbálom elérni, hogy egyenletes legyen a légzés, hiszen, ahogy elménk kiegyensúlyozottá válik, a légzés magától egyenletessé válik.

2. A második fázisban szintén hétszer lélegzem be és ki, de most annyi különbséggel, hogy az orromon szívom be a levegőt, de szájon keresztül lélegzem ki.

3. A harmadik fázisban pedig szájon be és szájon ki alkalmazom a ki-be légzést, szintén hétszer.

A gyakorlat legfontosabb instrukciója, hogy megpróbálom a figyelmemet a légzésen tartani. Amennyiben valamilyen zavaró tényező, külső zaj vagy személy, áramló gondolatok miatt elveszíteném a számolást, újrakezdem. Amennyiben a légzés érdes, hangos, szaggatott vagy kapkodó, az belső feszültségről, testünk ellenállásáról tanúskodik. Minél finomabb, puhább, halkabb, egyenletesebb és folyamatosabb, annál sikeresebb a gyakorlat kivitelezése.

A gyakorlat végeztével ismét befele figyelek, hogy érzékelek-e változást a kezdő állapotomhoz képest.

A gyakorlat elvégzése pár percet igényel csupán, de egy-egy elmélyültebb munkafolyamatban hasznos lehet az alkalmazása, mind a színészek, mind a színészhallgatók esetében, főként, amikor az alkotás folyamatában elcsendesedésre, koncentrált figyelemre van szükség. A légzéstudatosító technikát főként a maszkok tanulmányozásában használom, mert ahhoz, hogy valósan találkozhassunk a maszkkal, hogy előhívjuk magunkból azokat az érzeteket, ami majd ahhoz a bizonyos transzállapothoz vezet, ami az elmélyülés betetőzését jelentheti, koncentráltaknak és nyitottaknak, befogadónak kell lennünk. A gyakorlatot követő megbeszéléseken a diákjaim a gyakorlat hozadékaként elsősorban a kiegyensúlyozottságot, a gondolatnélküliséget, nyitottságot, a munkára való diszponáltságot jelezték vissza.

A légzés figyelése egyik legfontosabb jelenlét-gyakorlat, edzi a koncentrációs képességünket, kialakítja a belső egyensúlyt, ellazítja a testet, mentesíti a feszültségektől, miközben feltöltődik általa. A légzéstudatosítás jótékony hatását azonnal tapasztalhatjuk: az elménk lecsendesül, relaxáltakká, fókuszáltabbá válunk. Bármilyen formát elő tudunk hívni magunkból, megnyitja a tudatalattit. Többféle hasonló technika létezik, a számolás nélküli, a légzés ritmusát szabályozó, a Butejko-technika[2], a légzés intenzitására alapozó technika, orrlyukak váltakoztatására épülő technika stb., ezek közül a 3 X 7-es légzés bizonyult számomra a legegyszerűbbnek.

A légzéstudatosítással a buddhizmusban, a japán zenben találkozhatunk, innen került át a nyugati jelenlét-tudatossággal foglalkozó programokba, a pszichológiába, az agykutatásba. Az Ánápánaszati-szutta (A légzés tudatossága[3]) kimondottan a belégzés és a kilégzés tudatosságával foglalkozik.  Megfigyelhetjük ugyanis, hogy képtelenek vagyunk egyszerre gondolkodni és a légzést figyelni. Éppen ezért tudható be ez a technika jelenlét-gyakorlatnak. Ha tudatában vagy a légzésnek, az a jelen pillanatra kényszerít, ami minden megszületendő forma kulcsa. Ahogy Peter Brook megfogalmazta: a sphota állapota az állandó egységé, a semmi, amiből megszülethet valami. „Akár emberi lényről, csecsemőről, akár egy mondatról, egy szóról, egy mozdulatról van szó, megszületni annyit tesz, mint formát ölteni. A folyamat lényege az, amit az indiaiak »sphotának« neveznek. Bámulatos fogalom ez, mert értelme már benne rejlik a hangzásban. Egy formátlan energiatömegben egyszer csak robbanásfélék sorozata következik be; ezeket foglalja össze a »sphota«  szó.  A születő formát »inkarnációnak« is hívhatjuk; valakinek támad egy gondolata, s ha azt megéli, a gondolat formát ölt, a forma pedig tart, ameddig tart. Bizonyos rovarok egy napig élnek, az állatok néhány évig, az emberek tovább, az elefántok még tovább… Mindezek létező ciklusok; és ugyanez vonatkozik a gondolatokra vagy az emlékekre is.” [4]

A brooki sphota is a jelenlét állapotát jelenti. Azt, amikor még nem született meg semmi, az egy egységben levést, magát a semmibe ugrást. Valahányszor tudatosítjuk a lélegzetünket, a tökéletes jelenlétet tapasztaljuk meg. Amikor nem gondolkodunk a múltbeli történéseken, amikor nem projektálunk a jövőbe.  A most pillanatában vagyunk.  A légzés az időbeli létezés közegévé válik, az észlelése pedig jelent konstituál. Egyfajta időn belüliség, vagy ahogy Heidegger fogalmazta, „benne-levés”. „A jelenné-tevés, amely önmagát értelmezi – más szóval, amit a mostban megnevezünk és értelmezünk – az, amit »idő«-nek nevezünk. Csak midőn az időmérést szolgáló eszközök elveszítik ezt a primér referenciális összefüggést, a természetes mértékegységekkel, akkor tér vissza a most-mondás az idő absztrakt képzetéhez” – magyarázza Ricoeur a heideggeri mostot.[5] Ebben a mostban megszűnik minden akarati mozgás, nincs gondolat, a puszta figyelem van. A figyelem csendje. A mindenre kiterjedő mély odafigyelés, amikor teljesen ott vagy, amikor teljes figyelmedet adod és kiterjeszted a térre. A testben levés életteli érzése, a létezés öröme, ami nem köthető a külső körülményekhez. A figyelő tudatossága. Megfigyelni mindent és mindenkit, de nem kötődni, letapadni senkihez és semmihez. Nyitottá válni a jelen életteliségére. Nyitottá válni a jelen életteliségére, vagy, ahogy Fischer-Lichte mondaná, létrehozni a test fenoménját. „A jelenlét nem expresszív, hanem tisztán performatív minőség. A megtestesülés speciális folyamatai hozzák létre, amelyek révén a színész testének fenoménja uralni képes a teret, és ki tudja kényszeríteni a nézői figyelmet. Vagyis ki lehet indulni abból, hogy a színész meghatározott technikák és gyakorlatok ismeretének köszönheti a jelenlét képességét és ért ahhoz, hogy ezek az eljárások akkor hassanak jelenlévőként, amikor csak akarja, másfelől a nézőket partnerré tegyék. (…) A nézők érzékelik a színész szokatlanul intenzív jelen idejű létét, ami képessé teszi őket arra, hogy saját maguk jelen idejű létét is különösen intenzívnek érezzék.”[6]

A légzéstudatosítás tehát olyan kapu, amelyen keresztül a tudat kapcsolatot teremt a szellem és az anyag között, amelyen keresztül a test tudatossá válik, a színész teste felszabadul és a lelke pedig fellélegzik.