Bodó Márta: Függvények. Érvényes drámai beszédmódok, változó színházi formák

Bodó Márta: Függvények. Érvényes drámai beszédmódok, változó színházi formák

A Játéktér 2016. téli számából

A hiány dramaturgiája címen Ágoston Zoltán írt Nagy András: Dráma van. A kortárs drámairodalom arcai[1] című kötetéről a Jelenkorban.[2] A recenzens a könyv fő kérdésének tartja, hogy van-e kortárs magyar dráma, illetve megállapítja, a szerző egészében elégedetlen a mai magyar dráma állapotával. Majd arra tér ki, hogy Nagy András a Hans-Thies Lehmann által „posztdramatikusnak” nevezett színházi helyzet kapcsán arra kíváncsi, vajon ez „újabb szakasza a drámairodalom fejlődéstörténetének, vagy pusztán epilógusa?”, illetve, hogy „miért nem nyert teret a mindenkori modern experimentális gondolkodásmód a hazai színpadokon?” Végül így summáz: Nagy András kötete „a drámai szöveg és annak színpadi megvalósulása közti feszültségről szól”.

A mai erdélyi magyar dráma, illetve színjátszás kérdése is ez: mi a szerepe a drámai szövegnek a színpadon látható előadásban? Zsigmond Andrea beszélt és írt mostanában a színházi beszédmódokról.[3] Elemzése szerint 1989 óta e téren lényegileg változott meg a színjátékról alkotott szakmai felfogás, ugyanakkor pedig a nézők színházzal kapcsolatos elvárása, az erdélyi magyar közvélemény ezt nem föltétlenül, nem zökkenőmentesen követte. Korábban mind a színházkészítőkben, mind a befogadó közönségben/közösségben a klasszikus, szövegközpontú, felemelő előadások jelentették a csúcsot. A rendezőközpontú színházban egy-egy „nagy” gondolatai elevenedtek meg, minden és mindenki e koncepció kiteljesítésének eszközéül szolgált. Ez a modell kezdett megkopni mára, helyette a közösségi színházcsinálás hódít egyre nagyobb teret. Van olyan kísérlet(i típusú színház) is, ahol magát a nézőt próbálják meg a történet kitalálásába, megfogalmazásába bevonni (playback színház).

A közösségi színház keretében a szöveg(író), a színész(ek), zenészek, világosítók, a technikai személyzet mind egyenrangú alkotótárs. Az említett Nagy András-kötet ezt a megközelítést Tasnádi István dramaturgiájával példázza, akiről azt mondja, hogy a hagyományosan „erős” írói pozícióból hátralépve a közös alkotófolyamat részese és egyfajta krónikása. Ez az alapállás kiemelkedő előadásokat eredményezett Budapesten a Krétakörben – ugyanakkor kérdés, hogy az ezek alapjául szolgáló szövegek drámák-e még, vagy már kívül kerültek a műfaji kereteken. Ez inkább akkor szokott probléma lenni, amikor egy ilyen típusú előadás szövegkönyve, mint önálló dráma, kötetben kerül az olvasó elé.

E vonatkozásban három szöveg/előadás tolakszik az emlékezetembe. Az egyik Visky András Júliája, amelynek több előadását lehet felsorolni. Első, magyar nyelvű bemutatója 2002-ben Szilágyi Enikő előadásában volt Kolozsváron (a budapesti Thália Színházzal közösen), Tompa Gábor rendezésében.[4] Magyarországon Dér Denisa felolvasó-színházi produkcióként férje, a Balázs Béla-díjas Dér András rendezésében adta elő 2009-ben. A Kolozsvári Román Nemzeti Színház Paul Drumaru fordításában, Julieta címen, Mihai Măniuţiu rendezésében játszotta 2005-ben,[5] továbbá hangjáték formájában bemutatta a bukaresti rádió Coca Bloos előadásában. Az amerikai Sacred Playground Theatre Project keretében a lengyel származású Patricia Skarbinski színész, rendező, mozgásművész rendezte és játszotta, nemrég pedig Rappert-Vencz Stella is életre keltette a szatmári Harag György Társulat keretében.

A másik a kolozsvári Öregek könyve (bemutató: 2016. május, előadják: Dimény Áron, Sinkó Ferenc, rendező: Mihaela Panainte), végül a harmadik a Függvények,  a(z akkor) másodéves kolozsvári magiszteri hallgatók, színész- és teatrológus növendékek közös előadása (a szöveget írták: Bodor Emőke, Kiss Tünde, Lovassy Cseh Tamás, eljátszották: Biró Júlia, Molnár Enikő, Sebők Maya, Ambrus Laura, Zongor Réka, Pál Attila, Puzsa Patrícia/Nánási Brigitta, rendezte: Hatházi András, technikai munkatárs: Almási Attila), amelyet 2015 októberében a kolozsvári Ecsetgyárban mutattak be.

Júlia

A darabról, amely Visky édesanyjának története, és a Három kereszt című önéletrajzi írás nyomán készült, a szerző ezt vallotta: „Számomra a Júlia arra példa, hogy ma már a becketti dramaturgia is klasszikusnak tekinthető. Ez a darab ugyanis valóban a becketti dramaturgia szerint van megírva, és azt a játékot próbálom követni, hogy miközben monológ van benne, ez a monológ mégis párbeszéd legyen. Számomra ugyanis a színházban nem lehetséges egy embernek lennie. De tovább menve, nem lehetséges csak két embernek lennie, tehát a néző-játszó pár sem elégséges, mert mindig megjelenik egy harmadik hang, a tradíció hangja. A tér tradíciójának a hangja, amellyel a drámaíró sajátos módon mindig számol. A drámaszerző tulajdonképpen mindig egy színházat ír, egy színházi tradícióba írja bele magát.”[6] Molnár Illés Visky András Júliájáról, ezúttal a darabról, a szövegről ezt írja: „Beszélgetés a lét peremén, hét gyermekével a romániai gulágra hurcolt, raboskodó, férjét évek óta nem látott, haldokló lelkészfeleség és Istene között. A teljes művet behálózzák a jelöletlen Biblia-idézetek. Még akkor is beszivárog a szövegbe az Énekek Éneke, amikor Júlia ujjaival bábozva a Rómeó és Júlia egyik jelenetét adja elő…”[7]

Egy olyan szövegkönyvről van tehát szó, amely eredetében adaptáció, a bibliai versek vendégszövegek benne, amelyek idézőjelek nélkül, végeredményben szintén adaptálva, alkalmazva szerepelnek. Mindez pedig a színpadon önálló életre kel a különféle előadásokban, távol(abb) kerül az egyszeri történettől, életrajzi helyzettől, és megteremti a maga kontextusát ott és akkor, a nézővel egy légtérben, az ő drámáját, szabadsághiányát, szabadságvágyát, küzdelmét a transzcendenssel. A Júliát megszemélyesítő színész a stúdiótér adottságainál fogva kartávolságra van, s ahogyan hite Istenével felesel, neki (ki)beszél, azzal a nézőt is megszólítja, bevonja. A tradíció hangja, amit a dramaturgként is elismert szerző az interjúban említ, a színházi tradíció kérdése a darab előadásai kapcsán a monodráma vonulatához való kapcsolatot jelent(het)ik, és azt, ahogyan egy ilyen, egyszemélyes előadást a közönség fogad, ahogyan az ő élményviláguk „tradíciójába” ez beépül.

A Júlia mint irodalmi szöveg önállóan is értékelhető, illetve kötetben is élvezhető. Az előadás vonzáskörében ehhez egészen más minőség társul, amely egy más dimenziót nyit számára. Ugyanakkor ez az előadás a legkorábbi – kolozsvári bemutatója 2002-ben volt. Azóta a közösségi típusú színházi alkotási és beszédmód sokkal gyakoribb (lásd a Homemade című, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban nemrég bemutatott csapatszínházi produkciót).

Öregek könyve

Klasszikus irodalmi szövegre, Szilágyi Domokos 1976-ban megjelent verssoraira épül a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak ez az előadása. Nem színpad közeli szöveg, nem a színház vonzáskörében készült, nem drámai mű, ha nyomtatott eredetijét nézzük. Az előadás során az eredeti 699 számozott sorból nem mindenik hangzik el, és ami felcsendül is, nem föltétlenül a kötetbeli sorrendben. Ez az előadás kiváló példája annak, ahogyan egy irodalmi szöveg a közös munka során úgy kel életre, hogy nem irodalmi önmaga immár, hanem mintha szárnyai nőnének a néző szeme láttára: látomások, mozgássorok, rituálé, zene kapcsolódik hozzá, nő ki – szervesen – belőle. Olyan előadás alakul, amely nem egyszerűen színpadra alkalmazza, előadja, (re)produkálja, hanem továbbgondolja és -álmodja azt. Nem véletlenül fogalmaznak így róla: az előadás létrehozásában a rendező és a színészek alkotótársai voltak Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmeztervező, Yves Marc és Györgyjakab Enikő koreográfusok, Balázs Nóra dramaturg, Șerban Ursachi zeneszerző, Varga-Járó Ilona, a maszkok készítője. Egyébként az előadás kiindulópontja sem csak a szöveg volt: ahogyan Szilágyi Domokos maga is Plugor Sándor grafikus rajzait „verselte meg”, gondolta tovább, illetve szólaltatta meg, úgy ezúttal a rendező, Mihaela Panainte az öregeket ábrázoló Plugor-grafikákból is merített inspirációt a színpadi képek, jelenetek elkészítéséhez. Megjegyzendő, hogy a rendező Kolozsváron az önálló stúdiószínházi forma megálmodója és létrehozója, aki az öregeket másodszor állította színpadra, ezúttal kőszínházi struktúrában, de egészen a közösségi és független színház nézőpontjából, megközelítésében.

Függvények

A diákok előadása épít leginkább a közös tapasztalatra: a szövegírók és az előadók egyidősek, nagyjából egy térben élnek, élményeik, tapasztalataik nagyjából hasonlóak, ebből született az előadás. Vallomásuk szerint: „Van egy történetünk. Nem egy. Sok. Sok történet, nő és férfi, színész és színésznő, II. éves mesteri hallgató, rendező, dramaturg, súgó, (fel)ügyelő, táncos, kellékes, kispados, kishal, sirály, s(h)ó(w), lázadás, teremtés, halál, szín, ház, WC (néni nélkül), ebédlő, kanapé bizsunya kékkel átkötve, vagy mi… Érzem, hogy meg fogok őrülni. Mindegy. Mind. Egy. Tizenkét szép láb, minden más emellett fölösleges. Vagy tizennégy. Vagy tizenhat. Vagy… Ki tudja? Egy biztos. Vége nincs. Vagy már megőrültem?”[8] És ez az előadás a leginteraktívabb, amennyiben többször több szereplő is kifejezetten a közönségnek beszél, tőle kérdez, és az előadás végén épít is arra, hogy sikerül táncba hívnia valakit, valakiket a nézők közül (amikor én láttam, sikerült választ, reakciót kicsikarniuk, és a táncra is volt vállalkozó).

A szöveg maga olvasmányként kevésbé kiforrott, ezért önállóan nem tekinthető irodalminak, irodalomnak. Ez az előadás ugyanis sokkal inkább azt célozza meg, hogy megszólaltasson olyan mai gondolatokat, amelyek az előadás alkotóit foglalkoztatják, megmutasson helyzeteket, amelyeket ők átéltek, amelyekkel ők küszködnek, vagy amelyeket megküzdöttek, amelyekből sikeresen épülve kerültek ki. A cím, bár határozottan matematikai, absztrakt fogalom, amely a geometriai leképezések, elemi algebrai műveletek stb. általános leírására szolgál. A  függvény fogalma matematikai H reláció. A változó lehetséges értékeinek a halmazát a függvény értelmezési tartományának nevezzük.[9] De a darab nyilván nem egy kevesek számára érthető, elvont matematikai megnevezést akar körüljárni, bemutatni vagy megfejteni, inkább az emberi kapcsolatok halmazát kívánja leképezni, az azokban jelen levő változót megmutatni és értelmezni, ebbe az értelmezésbe, értelemkeresésbe a nézővel való relációt is belekomponálni, magát a nézőt bevonni. Ez a relációs hálózat azáltal is megelevenedik, hogy egy-egy szereplő öt-hat-hét szerepet játszik, vált például Julikából Nagyiba, fiúból lány lesz stb. De amilyen szövevényesnek tűnhet a pusztán leírt szöveg, annyira magával ragadó az előadás: a nézőtér nevet és megdöbben, együtt rezdül és akár meg is rendül, relációba kerül a produkcióval, általa önmagával és a mellette ülővel.

*

A bevezetőben így fogalmaztam: a mai erdélyi magyar dráma/színjátszás kérdése, mi a (drámai) szöveg szerepe a színpadon látható előadásban, mi a változó formák közt az az érvényes színházi beszédmód, amit a közvélemény is követni tud. A három rövid példa három teljesen érvényes és sikeres darabot/előadást idézett fel. Ezekkel próbáltam néhány mai, a közönség által el/befogadott előadást kiemelni, olyanokat, amelyek nem a kőszínházi, nem is az egyeduralkodó rendezői kontextusban születtek. Úgy vélem, ezek a felvetett két kérdést nem kerülték meg, firtatják és feszegetik a szöveg-előadás, alkotóközösség-néző paradigmákat. Vannak hasonló kísérletek, többen keresik a ma adekvát formát, a szakmaiságnak, nézői igényeknek megfelelő, érvényes és értékes alkotást érlelő megoldásokat, utakat.


[1] Gondolat, Budapest, 2010.
[2]
2011, 54. évfolyam, 6. szám, 716. oldal, http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2278/a-hiany-dramaturgiaja (Utolsó letöltés: 2016. 10. 27.)
[3]
Zsigmond Andrea: A „színház”, Erdélyből nézve. Egy fogalom keretezései. Budapesti Corvinus Egyetem, Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola, 2016. (Doktori értekezés. Kézirat.)
[4]
Jelmez- és látványterv: Dobre-Kóthay Judit, zene: Selmeczi György.
[5]
Th. T. Ciupe látvány- és ruhatervével, Vava Ştefănescu táncművész szereplésével.
[6]
 A színház egyszerre tud beszélni az ittlétről és a feltámadásról. Köllő Katalin interjúja Visky Andrással. Szabadság, 2005. 9. 21., http://www.litera.hu/hirek/a-szinhaz-egyszerre-tud-beszelni-az-ittletrol-es-a-feltamadasrol (Utolsó letöltés: 2016. 10. 28.)
[7]
Visky András Júliájáról – Visky András: Júlia. Párbeszéd a szerelemről. (Fekete Sas, Budapest, 2003), Bárkaonline, 2011. október 24., http://www.barkaonline.hu/tarca/2333-visky-andras-julia (Utolsó letöltés: 2016. 10.13.)
[8]
https://teatroblog.wordpress.com/2015/11/03/fuggvenyek/ (Utolsó letöltés: 2016. 10. 31.)
[9]
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/matematika/matematika/matematika-9-osztaly/fuggvenyfogalom-fuggvenyek-megadasa/fuggvenyek-bevezetes (Utolsó letöltés: 2016. 10. 30.)