Proics Lilla: Az átrendező szöveg

Proics Lilla: Az átrendező szöveg

A Játéktér 2016. téli számából

Fotó: Márton László

Székely Csaba a vígszínházbeli Petheszilea-projektben dolgozott Budapesten, amikor az interjú készült. Nem csak a drámaírói karrierjéről, írásról, színház és közélet viszonyáról, de arról is kérdeztem őt, mit jelent megrendelésre írni.

Hogyan kezdődött a drámaírói pályád?

Úgy, ahogy az amerikai szerelmes filmekben: előbb a pár utálja egymást, majd jön a heves lángolás, végül összeköltöznek. Eleinte úgy gondoltam, nem értek a színházhoz és kedvem sincs hozzá, ezért más műfajban kezdtem írni.

Mi volt ez a más műfaj?

Miután elkészültem egy kötetnyi paródiával erdélyi írókról és költőkről, rövidprózát írtam, hogy egyszer eljussak a regényig. És tényleg nem gondoltam akkoriban, hogy valaha is fogok drámát írni.

Miért? Mi az, ami ennyire távol tartott?

A színház egy teremtett, párhuzamos világ, akik ezzel foglalkoznak, belekerülnek és már nem is látnak ki belőle, és egyre torzabban látják a valóságot. Olyasmiről gondolják, hogy fontos, ami egyáltalán nem az – bár ez minden szakterületre érvényes lehet. Ráadásul a drámaíró a regényíróhoz képest láthatatlan: nincs is benne az irodalomban.

A rendszerváltás után kezdtél írni, amikor az erdélyi színház helyzete is változott.

’89-ig nagyon tiszta volt, mi a színház, és tényleg kiemelt pozícióban volt Erdélyben. Annak idején a kisebbségi kultúrának a színház volt a mentsvára, de időközben elveszítette ezt a funkcióját, és a rendszerváltás után ezért keresni kezdte a helyét. És most is keresi. Az emberek ugyanis még továbbra is azt várták, amit azelőtt, de a színháziak ennek már nem látták értelmét. A rendszerváltás után az erdélyi drámairodalom is megtorpant. Ha úgy tetszik, én ennek az újraépítésében szeretnék közreműködni.

Hogyan írtad meg az első drámádat?

A rádiónál dolgoztam, ahol egy kolléganőm addig nyaggatott, hogy egy nemzetközi BBC-pályázatra küldjek be rádiójátékot, hogy megírtam a Szeretik a banánt, elvtársak? című rádiójátékot. Először egyébként ezt az anyagot is prózai formában képzeltem.

Miért ez volt az első témád egyébként?

Több mint húsz évvel a rendszerváltás után még mindig alig vannak rendszerváltás-történeteink. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogyan lehet erről beszélni. És mivel a rádiójátékom elnyerte a legjobb európai dráma díját, ezt jelnek tekintettem. Úgy gondoltam, lám, ez az én utam. Később ez az anyag színpadra is felkerült, monodráma formájában, előbb Sebestyén Aba, majd Kozma Dávid előadásában.

Hogyan volt tovább?

Jelentkeztem a Marosvásárhelyi Egyetem drámaíró mesterképzésére is, ahol a szervezett kereteken túl az évfolyamtársaimtól is sokat tanultam, Kovács Istvántól különösen, aki bár már nem foglalkozik drámaírással, azóta is jó barátom. Neki hittem el éjszakai kocsmai beszélgetéseken például azt, amit az egyetemen napközben nem: minden jelenetben kell lennie feszültségnek. Egyébként azóta is alapélményem, hogy minden munkából tanulok a drámaírásról, jelenleg a vígszínházi dramaturgi feladat által, illetve ahogy máskor is, színészektől: a napokban például Hevér Gábortól.

Spiró György emlékezetes állítása szerint minden valamirevaló színházcsinálónak, de még a kritikusnak is jó színésznek kell lenni. Te hogy látod immár jó pár év gyakorlat után, milyennek kell lennie egy drámaírónak?

Empatikusnak. Ahogy szerintem egy jó színész is feltétlenül az. És meg tudom mondani abból, ahogy egy drámaíró a menekültkérdéshez viszonyul, hogy milyen kvalitás. Ez a kritikusokra is áll – nem lehet faltörő kossal nekimenni egy előadásnak csak azért, mert nem tetszett. Ott emberek dolgoztak két hónapon át, hogy az az előadás létrejöjjön. Emberek, nem bokszzsákok. Lehet, hogy van egy igény arra, hogy a kritika szellemesen sértő legyen, de én ezt nagyon nem szeretem.

Mondd el, hogyan írsz meg egy drámát!

Olvasok, anyagtól függően. Olvasás közben pedig rögzítek olyan jeles pontokat, amivel majd kezdeni akarok valamit. Aztán megkeresem az anyag formáját, szerkezetét, konkrétabban mondjuk egy főszereplőt, valami beazonosítható problémával, ami egyébként alakítja is a szerkezetet. Persze előfordul, hogy elkezdek egy figurával dolgozni, építem, írom a történetet és menet közben kiderül, hogy van ott más, érdekesebb alak, aki átveszi a prímet. Nálam általában az a főszereplő, aki akár még bűnt is képes elkövetni azért, hogy elérje azt, amit szeretne, vagy olyan életet éljen, amilyet akar. Ezután keresek neki egy ellenpólust. Tudatosan építkezem, igyekszem részletezve, érzékletesen leírni mindent. Illetve elkezdem írni, aztán már a második jelenetnél borul az egész. A szöveg átrendezi a jól kitalált struktúrát, mert nem lehet a patikamérlegen kimért arányokat az anyag élő részével reflektálatlanul összerakni.

Mire gondolsz, mi az élő anyag?

A dráma, a drámai hatás, az érzelmek. Az erő, a szövegben támadó szenvedély szétfeszíti a struktúrát, én pedig ezt hagyom. Sajnos, azt hiszem, soha nem lesz olyan, hogy végig tudjak menni a jól kigondolt vázlattal – ami csak egy ideig vezet, úgy látom, legfeljebb a feléig. Ugyanakkor csak akkor állok neki a szöveggel dolgozni, amikor már biztosan tudom, mit akarok megírni. Lesz például egy előadás, a Passio XXI., ami a hagyományos passiójátékot helyezi mai formába, mai karakterekkel és motivációkkal. Ehhez nem kellett volna a témába beleolvasni magam, mert ebben a feladatban a kétezer évvel ezelőtti körülmények abszolút nem érdekesek, ennek ellenére végigolvastam négy könyvet és az egyéb fellelhető forrásanyagokat a történelmi Jézusról és az első századi Palesztináról, mert bár konkrét dolgot nem akarok használni, de ismernem kell a történet gyökereit, hogy tudjak dolgozni. Vagy itt van a Pentheszileia-program című előadás, amelyben dramaturgként dolgozom Kincses Réka rendezővel, ami egy mai lány története, akiről azonban fokozatosan derül ki, olyan ősi terhet cipel, amit a női felmenői is hordtak. Nyilván ennél az anyagnál is fontos a korabeli örmény világ ismerete, még akkor is, ha konkrét történelmi anyagokat nem akarunk felhasználni.

Soha nem okozott nehézséget, hogy feladatot teljesíts, pályázatra írj? Nem gátolnak a formai és tartalmi megkötések?

Valóban majdnem minden szövegemet pályázatra, felkérésre írtam. Mostanában kezd is sok lenni, ami persze viszonylagos, mert ebből élek. Ha megtehetném azt, hogy évente csak kettőt írjak, ideális helyzetben lennék. Akkor igazán el tudnék mélyülni az anyagban. Ezzel szemben évi négy-öt darabot vagyok kénytelen írni.

Azzal kezdtük a beszélgetést, féltél drámaíróvá lenni, hogy ne veszítsd el a valósággal a kapcsolatodat. Hogyan tartod tehát ezt a kapcsolatot?

Már elvesztem. Nem tartom ennyi munka mellett. Próbálok a témáimmal és szereplőimmel kapaszkodni a valóságba, de ez alighanem illúzió. Időről időre igyekszem ezen mozdítani. Most például lesz egy olyan témaprojekt, amihez interjúzni fogok érintettekkel. Ez egyfajta valóságkapcsolat, bár tartok tőle, nagyon szűkös.

Mi ez a téma?

Meleg székelyekről fogok darabot írni, amihez megtaláltam azokat a csatornákat, hogy igaz történetekhez juthassak, amiből dolgozni tudok. Gondolhatod, nem olyan egyszerű vállalkozás ez, hiszen egy rendkívül zárt közegről van szó, egy kisebbség kisebbségéről. Az efféle témaválasztás meglehet, éppen a valóságtól való elszakadást kompenzálja – nyilván értelmes módon igyekszem az élethez kapcsolódni, netán a mai közgondolkodáshoz hozzátenni. Nem mintha komoly illúzióim lennének a színház valóságra gyakorolt hatásáról. A mai közeg aligha engedi, hogy az ember ténylegesen meghallja a sajátjától eltérő véleményt, nemhogy megértse a másikat. Úgy hiszem, a színház, a művészet visszaigazolható állítása legfeljebb az lehet, hogy a másik is ember.

Erről, vagy ennek hiányáról nekem a magyarországi közeg jut eszembe. Milyennek látod a közélet és a színház kapcsolatát?

Budapesten a színházat egy markánsan létező közösség jelenti, legyen az bármilyen színes, változatos, a közéletihez képest megkülönböztethetően másféle. Azonban vidéken ez sokkal behatároltabb közeg, ezért a vidéki színházaknak, amibe de facto beletartoznak az erdélyiek is, nagyon elővigyázatosnak és ügyesnek kell lennie ahhoz, hogy megtalálják azt az egyensúlyt, amivel úgy tudnak a közösség részese maradni, hogy nem teszik magukat eladható áruvá.

Mit látsz, hol működik ez jól?

Szombathelyen például, vagy nálunk Vásárhelyen – amit ismerek valamelyest –, ahol a vezetőség attitűdje meghatározó: a színház komolyan veszi a közönségét.

Elég távolról jössz ahhoz – mert itt csöppnyi a lépték ebben a kulturálisan homogén közegben –, hogy egzotikus legyél. Mennyire érzékeled ezt?

Mindig próbálom ezt figyelni, érteni, és nem különösen feszélyez, ha azt veszem észre, hogy nem tartozom ide. Talán mert eleve nincs bennem igény a valahova tartozásra, nem vagyok például szakmai szervezet tagja sem. Azonban megértem azt, aki ideköltözött és ezt érzékeli, problematizálja. Ha pedig azzal találkozik, hogy sehogy nem fogadják be, és igyekszik erőből megoldani a helyzetét, annak személyiségtorzulás is lehet a következménye. Aki megmutatja, hogy márpedig meg sem áll egy hatalmi helyzetig, ott szinte biztos, hogy visszarúg. Mindennek aztán borzasztó következményei vannak. Írtam is egy kis darabocskát, ami részben erről szól, Ezek állatok címmel. Én Vásárhelyről érzem magam világpolgárnak, mert sok minden érdekel, és bármelyik világvárosba utazom, el tudok beszélgetni az emberekkel. Kedvelem a nyüzsgést, és lehet, hogy egyesek azt gondolják rólam, hogy én egy erdélyi drámaírócska vagyok, akinek nem itt a helye, de én nem is akarok más lenni, mint aki vagyok, és szeretek ott élni, ahol élek.

Az erdélyi színházról szólva észre szoktuk venni a román színház hatását. Mi az, ami a te munkásságodban is ott van ebből a határhelyzetből?

Hozzám a román politikai színház áll közel, szemben a magyarral, ami úgy politikai mostanában, hogy elég konkrét aktuális kiszólásokkal él. A román színházban ehhez képest inkább tudatosabban társadalmi, elvontabb módon jelenik meg a politikaiság. Ez hozzám biztos, hogy közelebb áll, ezért magam is igyekszem a színház nyelvén olyan égetően fontos problémákkal foglalkozni, ahol azok a csoportok is figyelmet kapnak, akiknek a társadalmi erőtérben gyenge a hangjuk.

Mi hajt téged erre?

Alighanem egy nagy szeretetigény. Látom magam, hogy olyan vagyok, mint egy rosszgyerek: akkor is szeressetek, ha szétrúgom a szekrényt. Ehhez képest vannak csoportok, akik nem rúgtak szét semmit, egyszerűen csak vannak, és a puszta létük zavaró a többség számára. Pedig akár szeretni is lehetne őket. Ha nekem ez kijár, akkor nekik is. Ám a politikusságom ellenére sem szólalok meg közéleti fórumokon, ez alkati kérdés, nem érzem magam alkalmasnak erre, nekem jó esetben a szövegeim, a munkáim szólalnak meg. Persze az is lehet, hogy a civil szakmai csoportokban dolgozó aktivisták, akik konkrétabban állnak ki őket zavaró dolgok miatt, nálam egyszerűen felnőttebbek.

Említettél néhány munkát, amiben éppen benne vagy, vagy ami előtt közvetlenül állsz. Sokfelé dolgozol, de gyanítom, átéltél már bizonytalanságokat is, hiszen nem vagy tagja nemhogy társulatnak, de szervezetnek sem, ahogy mondtad.

Valóban, éppen ezért végre létre is hozunk egy kis színházat, hogy a jelenlegi terveink szerint évadonként egy-egy előadást mutassunk be. Novemberben kezdünk. A 3G – így fogjuk hívni a társulatunkat – színháznyitója egy román nyelvű előadás lesz. A csapat Ándi Gherghe rendezőből, Benedek Botond színészből és belőlem áll. Jövőre egyébként úgy tűnik, több lesz a román színházi munkám, mint a magyar: Iaşi-ban és Szebenben is fogok dolgozni, és ha jól sül el a mostani bemutatónk a vásárhelyi színház román társulatánál, akkor valószínűleg visszatérek oda is.