György Andrea: Sínen vagyunk

György Andrea: Sínen vagyunk

A Játéktér 2017. nyári számából

Fotó: Rab Zoltán

Az öreg hölgy látogatása. Mindenhol jó, de a legjobb két részben. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Az öreg hölgy látogatása se több, se kevesebb annál, amit az előadás önironikus műfaji meghatározása (Mindenhol jó, de a legjobb két részben) ígér: egy olyan összetéveszthetetlenül mohácsis, felzaklató látvány- és hangzásvilágú produkció, amelynek verbális anyaga egy kanonikus drámai mű átírásából, annak a nyelvi felforgató tevékenységnek az eredménye­ként született meg, amelyből Mohácsi előző vásárhelyi rendezése, Az üvegcipő már ízelítőt adott. Nagy kár, hogy az előadás a színházi évad végén, annak legzsúfoltabb időszakában került a kissé fáradt vásárhelyi közönség elé.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyszínpadára helyezett előadás nyitott, szellős terét magas, karcsú, enyhén megdőlt fémoszlopok szervezik, amelyeket úgy kétharmad részüknél, azonos magasságban egy vízszintes szár metsz át. A megkopott fekete padlóból az égbe mere­dő, ezüstösen csillogó, egymásba kapcsolódó szikár, hideg fémszerkezetek kereszteket idéznek, amelyek a (kín)halált, a könyörtelenséget, az illúziótlanságot asszociálják. A színpad bal oldalán nagy átmérőjű alumí­nium gégecső csüng le a magasból. A fémszerkezetek által körülhatárolt központi teret aztán a változó helyszíneknek (vegyesbolt, kávézó, kocsma, vasútállomás) megfelelően különböző búto­rok tagolják: egy bolti pult, rajta a mérleggel, székek, asztalok, bárszekrény tele színes italokkal, vagy a vasútállomások megszokott zöld padjai. A rendezés hangsúlyozottan keretezi a színpadi látványt: a színpadnyílás két oldalán piszkos védőnejlonból készült függöny látható, felülről pedig ugyanilyen nejlon lóg be ferdén. Egyértelmű, hogy színházban színházat látunk, amelyet (mint később kiderül) fontos vendég tiszteletére játszanak egy kisváros polgárai, akik a színházi szitu­ációra utalva (például a kivágott kiserdő megjelenítésének jobbnál jobb játékötletektől hemzsegő jelenetében) néha kilépnek szerepükből, és visszajelzést kérnek a közönségtől, de egymástól is színészi teljesítményeikkel kapcsolatban.

A puritán színpadképpel ellentétben áll az előadás szövegének barokkos áradása, mai ele­vensége. Mohácsi János Mohácsi István dramaturggal a nagyobb színházi hatás kedvéért (anél­kül, hogy a történet fősodrán változtatott volna) átgyúrta Dürrenmatt drámáját, egy olyan színpadi szöveget hozva létre, amely radikálisan átértelmezi a kiindulópontként szolgáló dramatikus tex­tust. Mohácsiék átirata konkretizál és aktualizál. A történet helyszínét egy mai magyar fiktív kis­városba teszi át, a csőd szélén álló Raplódra, amelynek lakói a Messiásként várják a város egykori Lénárt Klárikájából lett Mrs. Claire Zachanassiant. A milliárdosnő 35 év múltán jön haza bosszút állni egykori szerelmén, aki annak idején gyáván elárulta. Mohácsiék változatában Illner Alfréd nem csak elcsábította, de végignézte a gyereküket váró Klárika megerőszakolását, majd a tár­gyaláson nem mert tanúskodni az elkövetők ellen. Ezt a köztiszteletben álló férfit a város lakóinak kell megölni, hogy elnyerhessék a számukra kilátásba helyezett kétmilliárd fontot. A polgármester az ajánlatot felháborodottan visszautasítja, a polgárok támogatásukról és védelmükről biztosítják Illnert, miközben mindenki kész arra, hogy végrahajtsa rajta a „jogos” ítéletet. A rendezés azt a folyamatot mutatja be, ahogyan a város polgárai ráébrednek arra, hogy a felkínált pénzért bizony meg fogják gyilkolni társukat. Mindenki esztelenül vásárolni kezd hitelre, a város kiszínesedik, a nők ruhája egyre tarkábbá, ezzel párhuzamosan Claire ruhatára egyre sötétebb színűvé válik.

Mohácsi egy értékvesztett világot tár föl, amelynek az üressége, abszurditása éppen a meg­állíthatatlan szó- és poénáradat által nyilvánul meg. Bár elhangzanak aktuálpolitikai kiszólások (migránskérdés, zsidózás, sőt a raplódi polgárok azt is tudni vélik, hogy Mrs. Zachanassian Soros Györgyöt is pénzeli), és hallhatunk a közönség megszólítását célzó, a vásárhelyi Kombinátra és a konzervgyárra való utalást is, a díszlet és a jelmezek, de a figurák által használt nyelv sem köthető konkrét korhoz és térhez, így a 21. századi Marosvásárhelyhez sem, hanem egy tágabb időszak kulturális tapasztalatát artikulálják, a rendszerváltozástól napjaink fogyasztói társadalmáig. Az előadás napjaink nyelvállapotához közelítő, mégis stilizált verbális szövete a jellegzetes mohácsis humor és irónia fő forrása. A megszokottan túlburjánzó szójátékok, szóviccek, a közbeszéd szóficamai, képzavarai kelnek életre, abszurd, illogikus formulák, és az értelmiségi szleng keveredik kontextusából kiragadott klasszikus idézetekkel. A városka tanára, aki számára a humanista és a kommunista kifejezések egymás szinonimái, megcsillogtatja antik műveltségét, amikor „a bosszú baljós gondoláján” érkező Mrs. Zachanassianról azt mondja, hogy „igazságot akar, mint egy tökös Aphrodité”. Az erőszakot így súlytalanítja el a plébános egy semmit sem kifejező szó­lással: „Aki kardot ránt, annak kard lesz a kezében”. A polgármester a város erkölcsi dilemmájára (megölni vagy nem megölni Alfréd Illnert) így utal: „kényes helyzet, szinte szituáció”. Ő az, aki a politikailag korrekt beszédmód jegyében a vakokat „gyengénlátó világtalanoknak” nevezi, és a polgárokat arra kéri, hogy a vendég érkezésekor „ujjongásuk belsőleg legyen”. A milliárdosnő adományát megkapja a város, és „onnantól sínen vagyunk, mint József Attila” – vizionál egyik szónoklatában. A poénok, amelyeknek egy részét a társulat hozta be az előadás szövegébe, a négyórás játékidő alatt megállíthatatlanul áradnak, és ennek az (is) az eredménye, hogy a neve­tésbe belefeledkezve a nézők gyakran lemaradnak a színpadi történésekről.

A produkció hangzásának alapját képezi az élő hangszeres zene. Az előadás kezdetét jelző zenei nyitány szándékoltan hangos, és annyira hirtelen hangzik fel, hogy a gondtalanul csacsogó vagy éppen bambuló, gyanútlan nézők szinte felugranak a székükből. A hangzás szerves eleme a vonatzaj is: a száguldó vonatok hangja, a fékező kocsik csikorgása, amely mindig váratlanul és nagy intenzitással hasít bele a levegőbe, ijesztő, félelmetes, felzaklató hatást keltve. Amikor Illner menekülni próbál a városból, és az állomásra megy, a fülsértő vonatzaj a halálfélelmét közvetíti. Szintén a teatralitásra reflektáló kuglizás lassított pantomimjelenetében a láthatatlan kugligolyó hangja hallhatóvá válik. „Az igazság az Öné” – mondja színpadiasan a polgármester Claire-nek, és átad neki egy láthatatlan kugligolyót, amit az a földre ejt, és a polgárok elkezdik egymásnak gurítani, míg végül dübörögve kigurul a színpadról.

Mohácsi mesterien megkomponált tömegjeleneteket mozgat. Mivel többnyire sok szereplő van a színpadon, az egyes jelenetek főszereplőinek a dialógusait a háttérszereplők sokasága aktívan követi. Raplódon nem létezik magánszféra, a polgárok mindent hallanak, mindent lát­nak, és kórusként vagy egyénként folyton közbeszólnak, ironikusan kommentálják, minősítik a hallottakat. Ráadásul két tévéstáb is érkezik, a riporterek pofátlanul odatolakszanak mindenki­hez, hogy interjút készítsenek, felerősítve a kórus hangját. A tömegből mind-mind markáns ar­cok bukkannak elő: a daliás polgármester (Galló Ernő) és felesége (Moldován Orsolya), az atya (László Csaba), a tanár (Korpos András), az orvos (P. Béres Ildikó), a rendőrkapitány (Bokor Barna), a festőművész (Varga Balázs), a munka nélküli szappanfőzőnő (Simon Boglárka-Katalin), a Másnapos Apostol kocsma tulajdonosa és egyben a város temetkezési vállalkozója (Tollas Gábor), akinek házassági ajánlatára Illner Alfréd felesége (Nagy Dorottya) még a férje életében igent mond. És a sor folytatható. Galló Ernő, a vásárhelyi közönség kedvence, akinek játékában ördögi és ártatlan keveredik, pazar magánszámokkal szórakoztat, valósággal brillírozik a szere­pében. Saját színészi manírjaira reflektálva bontja ki a korrupt, infantilis, demagóg polgármester figuráját. László Csaba plébánosa is lehengerlő. Aranyszínű tornacipőben, az elmaradhatatlan biciklije helyett a hitelre vásárolt Vespa robogóval érkező atya reszkető gyönyörrel veszi át a Mária könnye futárszolgálat által kiszállított vadiúj miseruhát, süveget és pásztorbotot, rögtön beöltözik, mint egy türelmetlen kisgyerek, és pipiskedve megkávézik, majd hevesen ütni-vágni kezdi az üzlet pultján álló káposztafejet a magával hozott késsel, hogy aztán ugyanilyen hirtelenséggel, váratlan agresszív kitörésétől visszaváltozzék az ártalmatlan, nyájas, folyton viccelődő, rövidlátó atyává. Berekméri Katalin Claire Zachanassianja ellentmondást nem tűrő, határozott személyiség, de törékeny is. Némely pilla­natban mintha elérzékenyülne, hogy aztán rögtön fegyelmezze magát, és a precízen kidolgozott bosszúműveletének a levezényelésére koncentráljon. Az emlékezetes alakításokat maga mögött tudó színésznőnek most mégsem elég erőteljes a színpadi jelenléte. Kilyén László Illner Alfrédja túl arisztokratikus egy vidéki, lepukkant boltosnak. Kényelmes, felszínes, gyáva, a múltat a legszívesebben a szőnyeg alá söpörné. Nehezen jut el a bűntudatig, ha egyáltalán eljut, inkább halálfélelem keríti hatalmába. Bejárja az önmegvetés, a büntetéstől való páni félelem, majd a büntetésbe való beletörődés stációit. Amikor halála előtt másodszor is fel akarja idézni a közös múltat régi szerelmével, akkor tulajdonképpen feloldozásra vár, amit Claire visszautasít, nem hajlandó vele nosztalgiázni, hanem a fejére olvassa a Prédikátor könyvének ismert részletét: „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak”. Monológja azonban inkább hat hisztérikus kitörésnek, mint ítéletnek. Kilyén László és Berekméri Katalin párosa nem működik kifogástalanul, talán azért, mert nincs meg közöttük az a szikra, amivel el tudnák hitetni a nézővel azt, hogy Claire és Alfréd között valaha lángolt a szerelem.

Mohácsi az előadás végére tartogatja eredeti, látványos színpadi effektjeit, amelyek közül az egyik a legfontosabb rekvizitumhoz, a piros inggombhoz kapcsolódik, amelyből a város minden lakója vásárol egy-egy dobozzal. Ez először Klára visszaemlékezésében bukkan fel, amikor elme­séli, hogy első szeretkezésük alkalmával Alfréd letépte róla kedvenc piros ruháját, amiről úgy pat­togtak szerteszét a piros gombok, mint a jégeső. A gyilkossági jelenetben az ünneplőbe öltözött tisztes raplódi polgárok körbeveszik Illnert, olyan szorosan, hogy ki sem látszik az egymásnak feszülő embermassza gyűrűjéből. Ekkor zubogó, erős zaj tölti be a teret, majd, amikor csönd lesz, és a tömeg szétnyílik, láthatóvá válik a holttest, amelyet beborítanak a gégecsövön keresz­tül lezúdult piros gombok. Illnert koporsóba helyezik, a polgármester mohón átveszi a kétmilliós csekket, majd a gyászmenet elindul az állomásra. Ott sorakozik feldúlt, megtört, ünnepélyes ábrázattal a sokaság a koporsó mögött, amikor a fémkeresztek földig hajolnak, és felhangzik az oly ismerős vonatzaj: a csattogás, zakatolás, a csikorgó fékek fülsértő sikolya. A megmozduló, meghajló keresztek és feszületek gyakori motívumai a középkori legendáknak, ahol a kereszt­csoda az égiek helyeslését közvetíti. A rendezés metsző iróniával az Isten ostorának nevezett gyorsvonattal érkező Claire Zachanassiant (a dürrenmatti szándéktól eltérően) az isteni igazság­szolgáltatás jelképévé teszi, aki isteni ítéletet hajt(at) végre. Nem vártunk happy endet, de ez a nyugtalanító, teljesen kilátásta­lan, a nézőt földbe döngölő befejezés még Mohácsitól is sok. Mert ha Claire Zachanassian és a raplódi polgárok az isteni akarat beteljesítői, akkor bizony sínen vagyunk. És meg is érdemeljük.

———————————————–

Az öreg hölgy látogatása. Mindenhol jó, de a legjobb két részben. A bemutató időpontja: 2017. május 26., Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Mohácsi János; Szerző: Friedrich Dürrenmatt; Dramaturg: Mohácsi István; Díszlet és fény: Mohácsi András; Zene: Kovács Márton; Jelmez: Remete Kriszta; Segédrendező: Fülöp Bea; Szereplők: Berekméri Katalin, Biluska Annamária, Bokor Barna, Csíki Szabolcs, Czüvek Lóránd, Demeter Márk Cristopher, Galló Ernő, Gecse Ramóna, Henn János, Huszár Gábor, Kilyén László, Kiss Bora, Klaudia Kuruczová, Korpos András, Kovács Botond, Lajter Ernesztó, László Csaba, Lőrincz Ágnes, Máthé Zsolt, Moldován Orsolya, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Pál Zoltán, P. Béres Ildikó, Rákosy Ancsa, Ruszuly Ervin, Simon Boglárka-Katalin, Szakács László, Tollas Gábor, Varga Andrea, Varga Balázs, Zádor Fanni.