László Beáta Lídia: Forradalmat, ne lázadást

Interjú Benedek Zsolt dramaturggal

A Játéktér 2017. tavaszi számából

Fotó: Keresztes Ágnes

Az ELTE hallgatójaként alapképzésen szabad bölcsészet szakot végeztél, majd esztétikából mesteriztél, a mellékszakod filozófia volt. Hogyan kerültél a színház köze­lébe?

Korábbról indul a történet, mert diákként osonóztam, és annak ellenére, hogy ez meg­határozó élmény volt, elvetettem annak a gon­dolatát, hogy valaha is színházzal foglalkozzak. Aztán a legjobb barátom, Balogh Attila rende­ző szakra ment, és az első munkája kapcsán, ami egy Bakkhánsnők-rendezés volt, kérte a baráti segítségem, támogatásom. Ezt köve­tően az első hivatalos felkérése a sepsiszent­györgyi színháztól érkezett, és az én javas­latomra a Trakhiszi nőket választotta. Annak ellenére, hogy addig soha nem foglalkoztam fordítással, felajánlottam a darab újrafordítá­sát. Innen már magától alakult minden: egyik előadás jött a másik után, én pedig elkezdtem az ógörög drámákon kívül más drámákat is olvasni. Ezzel párhuzamosan az ELTE-n tag­ja voltam az Erasmus Kollégiumnak – amely a kolozsvári Láthatatlan Kollégium előképe –, mert szerettem volna elméleti pályán mozog­ni. Ez egyre inkább háttérbe került, végül le se diplomáztam, mert elborított a munka.

A dramaturg elméleti vagy gyakorlati szak­ember?

Hogy mit jelent dramaturgnak lenni, akkor kezdtem megérteni, amikor Bocsárdi László mellé kerültem. Azelőtt Attilával egy megne­vezhetetlen munkaviszonyunk volt, amihez talán a rendező legjobb barátja funkció áll a legközelebb. Így Balogh Attila tükrében egy gyakorlati, míg Bocsárdi László tükrében egy elméletibb, a színház szellemével, és nem a színház testével foglalkozó szakmának mon­danám a dramaturgiát. Viszont utóbbi eset­ben sem tekinthető teljes egészében elméleti munkának, mert sokszor részt veszek a kon­cepció, az előadás világának a kitalálásában, viszont a színésszel nem állok olyan közeli viszonyban, mint a rendező. Háttérbe húzó­dom, és ha kivételesen nem kérdeznek rá a színészek, nem is szoktam nekik elmondani a véleményemet, mert soha nem tudhatom, hogy a rendező fejében éppen mi jár, és azt nem tartom szerencsésnek, hogy a színész két helyről kapjon információt, sokszor az egy is sok. Hasonlóan az Attiláéhoz, a Sardar Tagirovskyval való közös munka is egy na­gyon élő kapcsolaton alapult. Sardar mélyen bevont a próbák egészébe, részt vettem tré­ningeken, közösen építettük az előadást, ter­mészetesen mindenki azokkal az eszközök­kel, amelyekkel tudta. Attilával személyes, míg Sardarral szakmai viszonyból származott ez a közös építkezés. Szerintem egy jó munkafo­lyamatban elmosódnak a határok. A legutóbbi munkám, a Tévedések vígjátéka esetében az új fordítás három órával a próbakezdés előtt lett kész, vagyis egy nyersanyag volt, így a színészek is dramaturgok meg fordítók lehet­tek, és sok esetben a bizonytalanságaimra ők találtak választ. Ha a rendező nincs jelen a bemutató utáni előadásokon, megesik, hogy én nézem a produkciót, és jelzek vissza a szí­nészeknek. Hogy a dramaturg elméleti vagy gyakorlati szakma, az a rendező és a drama­turg természetétől függ. Részt vettem olyan próbafolyamatban, ahol az első és az utolsó hetet leszámítva teljesen passzív voltam. Volt olyan előadás is, ahol csak abban kellett segí­teni a rendezőt, hogy megtalálja, számára mi a személyes az adott drámából.

A dramaturg feladatkörei változóak. Mi az, ami mégis állandó jelleggel az ő felelőssége?

Ha egy csapaton belül vannak funkciók, akkor biztos, hogy a dramaturg tájékozottabb más művészeti ágak (főleg az irodalom), kü­lönböző filozófiai irányzatok terén, ami adott esetben nagyon fontos lehet, az előadást és a rendezést nagymértékben segítheti. Ugyan­akkor rengeteg olyan nézőpont is felmerül egy előadás létrehozásakor, amelyek elméleti szempontból fontosnak tűnnek, aztán útköz­ben kiderül, hogy mégsem azok. Régebben mindig tanulmányokat, drámaelemzéseket, a szerző életművével kapcsolatos információkat olvastam, ami, úgy érzem, abban az időszak­ban hasznos volt. Manapság ezt ritkábban teszem, mert megköt vagy hozzátapaszt egy kanonikus értelmezéshez. Amikor létrehozunk valamit, izgalmasabb, ha mi fedezünk fel vala­mi egészen újat, mintsem reprodukáljuk valaki más elméleteit. Ilyen esetben arra jó az elmé­let, hogy ne bajlódjunk a spanyolviasz felfe­dezésével, mivel már sok mindent előre lehet tudni. Ha van egy halvány sejtésem, és kide­rül, hogy valaki már foglalkozott ugyanazzal, jó tudni róla, viszont ettől még nem válik sajáttá a gondolatmenet. Egy előadás létrehozásánál csínján kell bánni az elméletekkel, mert meg­akaszthatnak, megfelelési vágyat kelthetnek, olyan szempontot hozhatnak, ami talán igaz a drámára, de nem biztos, hogy érvényes az előadásra. Intuíció kérdése, hogy mikor mit érdemes felhasználni a létező tudásanyag­ból. Viszont fontos, hogy – legyen szó akár színészvezetési technikákról, szerzők életmű­vének az egybelátásáról, a darab különböző kulturális összefüggéseiről – a csapatból a dramaturg a könyvtáros.

Ebben a vonatkozásban úgy gondolod, tanulható ez a szakma?

Azt tanultam meg az egyetemen, hogy mi­ként keressek minél szélesebb palettán forrá­sokat, eszközöket. Romantikus mítosz, hogy az alkotó kizárólag a saját intuíciói szerint hoz létre valamit. Eszközök hiányában ez képte­lenség. Fontos megtanulni és megismerni a lehető legtöbb eszközt, akkor is, ha ezek egy adott pontig lebénítanak, mert csakis ezek által lehetséges magasabb minőségű alkotá­sokat létrehozni. Fiatal rendezőknél gyakran látom, hogy az elején ráéreznek valamire, ami műveltség nélkül is működik, viszont egyszer csak ez a lufi elpukkan, és akkor eszközö­ket kezdenek keresni. Számomra rendkívül fontos, hogy dramaturgként ne csak a szín­házelméletbe ragadjak bele, és mondjuk, ha Shakespeare-rel van dolgom, több szempont­ból rálássak, akár filozófiai összefüggések tekintetében, vagy újplatonista szerzőként, vagy alkimistaként, ahogyan csak akarom. Rengeteg szempont létezik és szerintem az erre való nyitottságot mindenképp meg lehet tanulni. Hogy az illető milyen érzékkel tudja vegyíteni, mit főz ki a már kész receptekből, az gyakorlás és tehetség kérdése. A tehetség pedig attól függ, hogy merünk-e szabadon gondolkodni. De szerencsére ez is tanulható, fejleszthető.

A színházi gyakorlat vagy elmélet felől kö­zelítesz egy lefordítandó, átdolgozandó szö­veghez?

Változó. Nagymértékben befolyásolja a munkám, hogy miként születik meg a fordítás gondolata. A Tévedések vígjátéka esetében olvastuk a különböző fordításokat és éreztük, hogy valami hiányzik, hogy a magyar fordítás nem biztos, hogy kellően nagyra tartotta ezt a művet, hogy előfeltételezze neki azt a zsenialitást, ami benne van. Itt még lehetett rejtett tartalmakat keresni. A Trakhiszi nők kapcsán azért volt indokolt az újrafordítás, hogy a tör­ténet közel kerüljön a nézőhöz, közvetlen le­gyen a nyelvezete. Szophoklész drámái közül ezt éreztem a hozzánk legközelebb lévőnek, a legrealistábbnak, mert szinte olyan, mint egy mai családdráma. A Nyugati világ bajnokánál a fordítás hozott egy koncepciót. Amikor an­golul olvastam a drámát, feltűnt, hogy Synge, a darab ír származású szerzője, az angolt nem irodalmi módon, hanem valamilyen fur­csa tájszólásban használta. A magyar fordí­tások viszont nagyon irodalminak tűntek, és ez az íz nem derült ki belőlük. Végül kitaláltam egy nyakatekert, különböző magyar tájszólá­sokkal és kreált szavakkal ellátott barokkos nyelvváltozatot, és ezt az érthetetlen szöveget kellett az előadásnak helyzetbe hoznia. Saj­nos ez nem teljesen sikerült, de nekem fontos tapasztalat volt.

A dramaturg mennyire vonható felelős­ségre, ha az előadás nem születik meg? Pró­bákon beleavatkozol, ha úgy látod, valami megrekedt, elcsúszott? ­

Az előadásnak akkor van arra esélye jónak lenni, ha érződik benne egy közös csapatszel­lem, aminek általában a rendező az oszlopa, és köréje gyűlnek az emberek, még akkor is, ha ő megy a társulathoz. Mindenkinek fontos, hogy hinni tudjon a rendezőben, aki az egé­szet egybehangolja. Nem biztos, hogy az álta­la kitalált koncepció működik, viszont ez nem derül ki mindaddig, amíg mindenki részt nem vesz benne. Ha nem működik, legfennebb többet nem dolgozom azzal a rendezővel, de az esélyt mindenképpen meg kell adni. Olyan formában nem szoktam implikálódni, hogy a rendszert, amit ő kér, felülírjam. Ezt megvita­tom, vagy ne adj’ isten leveszekedem vele egy sarokban, ahol mások nem hallanak. Rendkí­vül fontosnak tartom viszont, hogy őt ne szúr­jam hátba a saját elképzeléseimmel, még ak­kor sem, ha jónak érzem azokat. Esélye sincs jól működnie a próbafolyamatnak, ha két feje van, és kétféle irányba húznak az emberek. Ha belemegyek egy munkába, belemegyek abba is, hogy szolgálok, ugyanúgy, ahogy jó esetben a rendező is szolgál. Amennyiben a rendező nem egy nárcisztikus alak, aki csak a saját akaratát kívánja a többiekre ráerőszakol­ni, akkor ő is szolgál Tháliának vagy Istennek, nevezzük bárminek, de ő is aláveti magát va­laminek. Ezt nem mindig láthatjuk, mert neki muszáj magabiztosságot, autoritást mutatnia, hogy követni tudjuk. Nem szoktam olyan ér­telemben szembemenni a rendezővel, hogy megbontsam a csapat egységét.

Két rendezőhöz, Balogh Attilához és Bocsárdi Lászlóhoz kötődsz a leginkább. Miért fontos ez a következetes közös építkezés?

Nem is az emberekhez kötődöm, hanem egyfajta színházi elképzeléshez, színházi eszté­tikákhoz, ízlésvilágokhoz. Sepsiszentgyörgyön születtem, ott jártam színházba, az Osonó is erőteljesen kapcsolódik az ottani színházi gondolkodáshoz, és számomra meghatározó ez a fajta szemlélet. Amikor Attilával elkezdtem dolgozni, a barátságon kívül a közös szemlé­let tartott minket össze. Amikor Sardarral dol­goztam, akkor is a közös szemlélet reménye motivált. Miközben Lacival dolgozom, Attila folyamatosan segít abban, hogy szabadab­ban legyek jelen a munkában, én meg segítek neki, hogy minél kreatívabb legyen, szóval ál­landó jelleggel színházat építünk, egyre több szempont és egyre több ember jelenlétével. A tapasztalatot, amit Lacitól tanulok, tovább­adom Attilának, illetve Attilától nyerek bátorsá­got, hogy bizonyos gondolatokat, amelyeket alapvetően nem mernék, meg tudjak osztani Lacival.

Nem áll fenn annak a veszélye, hogy bera­gadsz egyfajta szemléletmódba?

Hogy kikkel dolgozom, az attól is függ, hogy ki akar velem dolgozni. Nem igazán szoktam nemet mondani. Szívesen kipróbál­nám Bordás Attilával, Horváth Annával vagy a Váróteremmel való közös munkát, de mindez attól függ, hogy ki tud-e alakulni egy közös helyzet. Ami most van, nem azért alakult így, mert én a kőszínházban és csak a kőszínház­ban hiszek. Egy érzés vezérel abban, hogy mit szeretnék látni a színházból, és ha olyan rendező keres meg, akit szintén érdekel az az érzés, akkor tudunk együtt dolgozni. Mások nem is igen keresnek.

Meddig lehet az állandó jellegű munkavi­szony inspiratív?

A Balogh Attilával való munkaviszonyunk egy adott pillanatban kifulladt. Szerencsére megkeresett Bocsárdi, és úgy véltem, ez le­het számomra a következő lépés. Végül kide­rült, hogy mindkettőnknek szüksége volt egy másfajta inspirációs forrásra. Pillanatnyilag nagyon várom, hogy ismét Attilával dolgoz­hassak. Lacival is dolgoztam egymás után három előadásban, ami kifárasztott, egy évig eltávolodtunk, most viszont megint működik a kapcsolat. A Mester és Margaritával olyan projektbe vágtunk, amely mindkettőnknek új, és annak ellenére, hogy én még próbálkoztam ilyesmivel a Twilike, A hetedik lépcsőfok és a 6 kapcsán, vele ilyen jellegű alkotófolyamatban még nem voltam. Tudtommal ő sem ren­dezett olyan előadást, aminek ne egy dráma lett volna az alapja. Szerintem a hosszú idejű reprodukció miatt fulladhat ki egy kapcsolat, éppen ezért olyan emberekkel szeretek dol­gozni, akik legalábbis keresik a megújulás le­hetőségét.

A kőszínházi struktúra mennyiben segíti vagy akadályozza a színházi gondolkodást, amit képviselsz?

A kőszínházi attól függ, hogy melyik tár­sulatról beszélünk. Sokféle kőszínház van itt, Erdélyben. Mégis azt gondolom, két hónap kevés idő arra, hogy egy mély találkozás, ami kulcsa egy jó előadásnak, megtörténjen. Eb­ből a szempontból nehéz, viszont nem vélet­len, hogy nem jönnek létre valódi csapatok, mint az ős Figura. Mindenki beszél arról, hogy szeretne társulatot alapítani, de mindez csak a Váróteremnek sikerült, nekik is nehézke­sen. Attilával volt egy közös elképzelésünk, a Projekt 42, amely társulatalapító szándék­kal indult, viszont észrevettük, hogy mi sem tartunk ott, nincs meg az a bölcsességünk, amivel felelősséget tudnánk vállalni egy csa­patért. Nem mondtunk le erről a gondolatról, és szép dolog alkotóközösségekről álmo­dozni, minden hónapban újranézek egy-egy Pina Bausch-előadást, mert azt a színvonalat érzem méltónak a színházcsináláshoz. Sok részlet együttállása kell ahhoz, hogy egy va­lódi csoda megtörténjen. Igyekszem türelmes lenni, és apró kockánként építeni egy másfaj­ta hozzáállást. Inkább forradalmat indítanék, mintsem lázadást. A jelenlegi rendszer még nem ment annyira tönkre, hogy valami újat le­hessen létrehozni.

Azt javaslod, a végletekig tartsunk ki olyas­valami mellett, ami omladozik?

Szerintem olyan ez, mint a természetben, ha a mag télen szeretne kikelni, nagy valószí­nűséggel nem fog neki sikerülni. Fontos meg­várni a tavaszt. A jelenlegi erdélyi színházban a késő ősz érzetét tapasztalom. Vannak nö­vények, amelyek megpróbálnak ugyan a nap felé törni, de még nem olyan a légkör, még nem érkezett meg az a bizonyos illat, amikor tud­juk, hogy itt a tavasz. A lázadó – annak elle­nére, hogy nincs elég muníciója – próbálkozik, a forradalmár viszont erősen megérez valamit, így egy forradalom esetében nem külsőségek hatására, hanem belső törvényszerűségből születik a megújulás. Ilyen volt az az időszak, amikor Bocsárdi László meglapította a Figurát. Akkor volt a legutóbbi tavasz. Most úgy érzem, hogy a tél fele tartunk. Minden évszaknak megvan a maga szépsége, és csak akkor van probléma, ha úgy teszünk télen, mintha nyár lenne. Ilyenfajta színház, ami most van, soha többé nem lesz itt Erdélyben, és ha innen néz­zük, rögtön értékessé válik, amink van.

Szerinted mit hoz magával a tél?

Jelenleg az európai kultúrában, civilizáció­ban, társadalomban van egy téli hangulat, és nem tudom, hogy mit hoz magával, de abban biztos vagyok, hogy alakulhat úgy a világ, ami hirtelen olyan löketet ad mindenféle művészet­nek és alkotói folyamatnak, amit most még el sem tudunk képzelni. Nem tudjuk elképzelni, hogy milyen lesz a következő korszak művé­szete. Egyelőre csak a halált látjuk, nem pedig a következő élet lehetőségét. Az a megérzé­sem, hogy nem királyságok, rendezők uralják majd a diskurzust, hanem szövetségek. A rendező-színész, rendező-dramaturg viszony­ban benne van a szülő-gyermek viszony is, ahol a gyermek lázad ugyan, de az apa nélkül elvesztődne. Viszont találkoztam mostanában olyan alkotókkal, akik nem ebből a gyermeki attitűdből működnek, hanem sokkal autonó­mabb módon állnak a színházcsináláshoz. Ha több ilyen ember megtalálja a közös nyelvét, akkor más jellegű előadások jöhetnek létre.

Szinte az egyedüli szabadúszó erdélyi ma­gyar dramaturg vagy. Hogyan tudtad ezt meg­valósítani?

Volt és lesz még olyan időszak, amikor leszerződtem. Beláttam, a szabadúszásban a legrosszabb, ami történhet, hogy nem lesz pénzem. Az utóbbi néhány évben szerencsés voltam, mert mindig akadt olyan rendező, aki akart velem dolgozni. Egy életem van, vágya­im vannak a színházzal kapcsolatban, és így vagyok hű önmagamhoz. Ha családom és otthonom lesz, ezt valószínűleg újból át kell gondolnom, de egyelőre nem látom azt a kö­zeget, ahová szívesen letelepednék. Viszont hiszek a megújulásban, mert egyre több olyan fiatal alkotóval találkozom, aki nem konkuren­sen gondolkodik, hanem egy közös istent ke­res. Minden attól függ, hogy mekkora szabad­ságot merünk megengedni saját magunknak. Az utóbbi időben sokat vitatkozom az alko­tótársaimmal arról, hogy létezik-e zsenialitás. Én azt gondolom, zsenialitás csak abban az értelemben létezik, hogy valaki mennyire meri átengedni magát annak az erőnek, áramlat­nak, kreatív mezőnek, ami őt hívja. Tehetség­nek pedig azt nevezném, amikor valaki érez egyfajta elhivatottságot valami iránt és sze­rencsésen épp azzal a valamivel tud foglal­kozni. Lehet, hogy egy adott életszakaszban megbénítják a saját korlátozó hiedelmei, lehet, hogy soha nem is lép ezeken túl, de alapve­tően bármi lehet belőle, és soha nem késő. Mindenkinek szüksége van akár egy men­torra, akár egy szerencsés helyzetre, amitől önbizalmat nyer. Szerintem sok esetben csak önbizalom kérdése, hogy valakiből autonóm, jó művész legyen.

Nyújthat a valahová való tartozás szabad­ságot?

Ez attól függ, hogy milyen az odatartozás minősége, akárcsak a család esetében. Sze­rintem igazi szabadságot csak családban, kö­zösségben tudunk érezni, viszont ehhez ren­geteget kell dolgozni. Az utazás, kalandozás jó, de nem kell összekeverni a függetlenséget a szabadsággal. Örülök, amikor egy társu­lattal sikerül személyes viszonyba kerülnöm, mert így szívesen megyek be közéjük. Mindig lesznek olyan napok, vagy évek, amikor nem szívesen vagyok velük, de a kérdés az, hogy van-e még valami, amiért küzdeni érdemes, van-e még ott dolgom. Ameddig azt látom, hogy van, a problémákat is próbatételként, nem pedig depresszióként élem meg. Amióta színházzal foglalkozom, hiszek a színházban. Lehet, hogy nem hiszek éppen abban az elő­adásban, amin dolgozok, de mindig hiszek abban, hogy a színháznak van egy nagyon fontos szerepe, amit egyedül ő képes ellátni, és ez vonz engem.