Rancz Mónika: Dilemmázzunk!

Rancz Mónika: Dilemmázzunk!

9. dráMa Kortárs Színházi Találkozó, Székelyudvarhely

Fotó: Szász Zsuzsanna

A színház – mondja Matei Vișniec – nem problémákkal foglalkozik, hanem dilemmákkal. Dilemmákkal, amelyek a tárgyukért ajánlják fel magukat, és feláldozódnak a gondolkodás aktusáért, az eszmecseréért anélkül, hogy egy egyöntetű, konkrét megfejtést kínálhatnának.   Ezzel szemben az „egymegoldásos” problémák laza közönye áll, amelyek könnyedséggel ígérik oda a megfejtést. Az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház egy hétig teret és lehetőséget adott a dilemmázásra a kilencedik alkalommal megszervezett dráMA Kortárs Színházi Találkozó keretein belül. Megannyi T.E.A. (találkozás egy alkotóval) és dráMÁzat (közönségtalálkozó) révén teret adott a feldolgozás folyamatának, a beszélgetésnek, így segítve a közös gondolkodást. Beszámolómban azokról előadásokról írok, amelyek leginkább társak voltak számomra a dilemmázásban a fesztivál során.

A dilemmák hajlamosak társadalmi kérdéseket megkörnyékezni, és a színház szüntelenül éber tekintetével vizslatja ezeket a változókat és változásokat, amelyek az ember szociális környezetéhez kötöttek. Mégis, az erdélyi színházak repertoárjait elnézve kevés előadást találni, amely azzal az aktuálpolitikai kérdéssel foglalkozik, amellyel állandóan találkozunk akár a hírek kirakattávolságából szemlélődve, akár személyes élmények által. A migráció jelensége mindünket érint. Zakariás Zalán rendezte Migránsoook a jelenséget az előbbiek, a médiából informálódók kérdésévé teszi. Hiszen milyen egyszerű az érintetlenek pozíciójából megítélni a nem közvetlen valóságot, kerítések felépítéséért és azok lebontásáért verbális harcot vívni a puszta előítéletek mozgósításával. Az udvarhelyi előadás nem állítja magáról, hogy az abszolút igazság hordozója lenne, inkább azt ajánlja, hogy ne egyszerűsítsük a dilemmát, hanem vizsgáljuk azt több síkon. A gondolathoz illik a forma: a néző a különböző történetszálakat párhuzamosan, időnként megszakítva látja. Matei Vișniec darabja (amelyből az előadás építkezik) a Migránsoookavagy túlsúlyban a bárkánk, olyan sorsokat mutat fel mint a politikusé, akinek a demagógia széles eszköztárával kell harcolnia, előre szájába rágott, kegyetlen szavakkal, amelyek mindegyike az ú. n. politikai korrektség mentőmellényét viseli. Azonban azoknak, akiknek a konkrét értelmében vett mentőmellényre lenne szükségük, mert menekülés közben a tengerbe kell ugorniuk, hamisítványok jutnak, így a víz megannyi tetemet mos partra. A halottakon is, mondja az összegyűjtésükkel megbízott, a kvótarendszerhez hasonlóan kellene osztozniuk az országoknak, mert egy temető kevésnek bizonyul. A partot érők közül némelyek a hátrányos helyzetükkel visszaélő nyerészkedők, például szervkereskedők áldozataivá válnak. Megjelenésük értetlenséget, kíváncsiságot vagy ellenszenvet vált ki. Főleg azok részéről, akik abból a médiából szerzik értesüléseiket, amely többek közt migránsok elleni luxuskerítést árul, amely megrendelhető akár elefánt formájúként is, hogy giccses-frappáns díszítőeleme lehessen a kertnek. Az előadás összetett folyamatként láttatja az aktuális helyzetre vonatkozó dilemmát, amely az összefüggések, a hatások és ellenhatások szövevényes rendszerétől válik majdhogynem átláthatatlanul bonyolulttá. A nézők maguk is elhagyják otthonukat, a nézőteret, és az előadás politikai helyzetétől kényszerítve a színpadi stúdiótérbe (e)migrálnak. Gyűlöljük pusztán ezért egymást vagy azokat, akik „otthon” vannak? Vagy netán akad valami sokkalta mélyebb, amiért joggal, vagy sem, de mindenképp utálkozhatunk?

A gyűlölettel általában egy „démonizálási” folyamat során találkozhatunk, vagyis egy jelenség vagy eszme iránti utálatunk kivetül, és az Ellenség képében ölt testet, konkretizálódik. A :P (Patru piesuțe politice despre dușmani) (Négy politikai gyerekdarab) c. előadás Sebestyén Aba rendezésében egy gyerekmese,  -dal, vagy  .játék formájában, és annak humorával, könnyedségével beszél az Ellenségről. A gyűlölet tárgya lehet az idegen, egy hasonló érdekeltségű csoport, vagy akár a mindenkori hatalom, de mindegyiknek állandó kísérője, gyakran alapja az előítélet, amely magyarázatként, önigazolásként van jelen. Székely Csaba a darabot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulata számára írta, amely kivételes játékot nyújt. Az előadók túlrajzolt, erős gesztusokat használnak, inkább illusztrálnak, mint megélnek. A mese kontextusban elhelyezett játék nem a gyermeki őszinteséggel-ártatlansággal megközelített világot, hanem annak már a felnőttkori kritikáját hordozza. A négy történet során nevethetünk azon, hogy a gyermeki naivságban gyökeret vert az ellenségképzet és gyűlölet, amely, mint a mesékben a gonosz boszorka alakja, kíséri végig az életünket. Az előadás nagyszerűen bánik Cári Tibor zenéjével, a jelenetváltásánál elhangzó újravariált gyerekdal (Căsuța din pădure) megalapozza az előadás ironikus hangvételét: gyerekként beszélünk a felnőtté válásról, felnőttként arról beszélünk, hogy nem tudunk felnőni a gyűlölettől való elszabaduláshoz.

Dilemmái a különböző koroknak és korosztályoknak is lehetnek, ilyesmiket ragad meg a fesztiválon látható Pornó, feleségem története és a Stop the tempo! c. előadás. A Stop the tempo! Gianina Cărbunariu román rendező és drámaíró alkotása, amely az Y–Z korosztályról beszél. Ennek a korosztálynak a létérzése fogalmazódik meg a Tóth Árpád rendezte előadásban: a saját idővel való versenyfutás alapélménye, ahol a cél világos, és egyben elérhetetlen – trendinek lenni. A „trendiség” a valahová tartozás igényét fejezi ki, egy görcsöt, amely alakítja viszonyulásunkat önmagunkhoz és a világhoz: az együvé tartozás igényétől elfelejtünk egyedinek lenni, a kényszerű önmutogatásban pedig elhatárolódunk környezetünktől, így nem lehetünk részei. Paradoxon, amiről el sem gondolkodhatunk, hiszen túl gyors a tempó. Az előadás három szereplője azonban megálljt kiált a ritmusnak: klubokban (amelyek ennek az életérzésnek a megtestesítői, szimbolikus helyei) ütik ki a biztosítékot. A káosz elhatalmasodik, mindenki menekül, és ebben a zajban születhet meg számukra a csend. Azonban gyorsan kudarcba fut a próbálkozás: elkapják őket, kettőjüket áramütés éri a biztosíték előtt, míg a harmadik keresi őket végeérhetetlenül. A Stop the tempo! valami lényegi hiányának és hamisságának dilemmájával foglalkozik.

A szatmárnémeti Pornó, feleségem története egy másfajta hiányról beszél: a magántér és a gondolat szabadságának hiányáról. A nyolcvanas évek diktatúrájában megfigyelik a Pornó fedőnevet viselő személyt, aki szabadtéri előadásokat szervez az utcagyerekeknek, és ez a hatalom szemében ellenpropagandával ér fel. Ebben az esetben a kézenfekvő megoldás a megfigyelés: a rendszer egy dobozban tartja az embert, kívülről bámulva és hallgatva, amelybe végtére is beleőrülhet. A figyelem mindent átitat, a félelem országos programját valósítva meg. A Visky András rendezte előadás a színészi játékra összpontosul: Albert Csilla játéka tiszta és tömény, cizellált és pontos; monologizál, társalog – mindezt egyedül, egyetlen hangszer, egy nagybőgő (amelyen Antal Attila játszik) aláfestésével. Pornó a tökéletes hiányt tapasztalja meg: férjét és születő magzatát is elveszti – elveszik tőle. A kor bekebelezte életek ezek. „A diktatúra, mondta Anti, nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs, ha nem diktatúra van, hanem szabad a tér.” A színésznő ott áll magányában, egyedül hagyva, egy eszme nyomására átírt élettel, végül elnyeli a fény.

A dráMA Kortárs Színházi Találkozó kilencedik kiadásán a román és romániai magyar kortárs dráma került előtérbe, olyan alkotók és művek, amelyek úgy gondolkoznak a jelenről és a közelmúltról, hogy még túl közel állnak hozzá, hogy azt tényszerűbben, távolabbról vizsgálják. Ez egyben azt is jelenti, hogy megközelíthető egy kis szelet abból a bizonyos „lényegiből”, amelynek egésze most még beláthatatlan: igen, ez volt a XXI. század. Talán akkor értjük meg, hogy mi a kortárs, ha eldilemmázunk.