Visky Janka:  Felismerni és megosztani a színházoktatás értékét

Visky Janka: Felismerni és megosztani a színházoktatás értékét

Nancy Kindelan Artistic Literacy: Theatre Studies and a Contemporary Liberal Education című könyvéről[1]

A Játéktér 2017. tavaszi számából

Annak ellenére, hogy jelenleg egyre több munkaadó kér kreativitást és innovációs készséget egy potenciális munkavállalótól, a művészeteken keresztül való oktatás legtöbbször még mindig csupán extrakurrikuláris tevékenységnek számít a felsőoktatásban. Nancy Kindelan könyvében arról érvel, hogy a művészetek, kiváltképpen a színházoktatás univerzális, tudományos és személyes fejlődésre való haszonnal bír, ugyanakkor felhívja a színházoktatók figyelmét tantárgyuk terjesztésének kiemelt fontosságára.

Beszélni a művészet nyelvét legalább annyira fontos és gyümölcsöző lehet Kindelan szerint, mint bármely más nyelvet megtanulni – sőt talán annál is fontosabb, hiszen a színház a legtöbb tudományág olvasztótégelye, ahol mindennemű tudás keveredik ahhoz, hogy a végeredmény, az előadás megszülethessen, ugyanakkor mindennemű tudás szükséges egy előadás megfelelő elemzéséhez is.

Az amerikai kontextus, az oktatás célorientáltsága és az ehhez szükséges intézményi rendszer áthatja a nyilvánvalóan amerikai közönségnek íródott, de más környezetben is figyelemre méltó könyvet. Az egyesült államokbeli alapképzések célja szociálisan érzékennyé és felelőssé formálni a diákot, ugyanakkor kikövezni a sikeres és produktív élet felé az utat. Kindelan szerint pedig szinte nincs is jobb útja ezen célok elérésének, mint a színházoktatás beiktatása a felsőoktatás általános alapképzésébe (GenEd, General Education).

A könyv bemutatja a pedagógia történetét, beszél a paradigmaváltásokról, arról, hogyan lazult fel az oktatás minősége a huszadik század elején a tantárgyakra való strukturálódásban és hogyan váltak a diákok kulturális írástudatlanokká a 80-as években, amikor már nem a Platón szerinti általános igazságkeresés volt az oktatás alapgondolata, hanem Iszokratész (athéni szónok, i. e. 436 − i. e. 338.) praktikus, előrehaladást szorgalmazó nézete.

Az oktatás történetével párhuzamosan az író végigvezet az amerikai színház történetén is az 1800-as évekbeli szórakoztató, a bevándorlók hazai tradícióit kifigurázó színháztól kezdve a huszadik század eleji színházi forradalmon keresztül a mai alkotókig. Az általa kiemelt „forradalmat” az amerikai színház társadalomra való reflexivitása váltotta ki – az új színház megkérdőjelezte az amerikai optimizmust, az amerikai ideált és a kapitalista demokráciát is. Ezzel egyidejűleg az amerikai közönség valós társadalmi szerepet kezdett tulajdonítani a színháznak.

A színházoktatásban is előtérbe kerülő iszokratészi utilitarista nézet eredményeként a huszadik század második felében minél professzionálisabb darabokat kívántak létrehozni a színházi képzést nyújtó egyetemek, ami végső soron kiszakította interdiszciplináris környezetéből és magányos útra ítélte a színházoktatást – a könyv pedig ennek visszafordítására törekszik.

Kindelan mind pszichológiailag, mind történelmileg megalapozott érvekkel állítja, hogy a színházoktatás segítségével a diákok elsajátíthatják a logikus érvelés és értékelés technikáit, megtanulhatják érvelésük eredményének egyértelmű kommunikációját, az érvelésükhöz szükséges tények és ötletek gyűjtését, megtanulhatnak egyénileg is és csoportban is dolgozni, fejlődhet problémamegoldó képességük, habitussá válhat az egész életen át tartó tanulás, mélyülhet önismeretük; a közvetlen gyakorlatba ültetés által tudatos tanulókká válhatnak, különböző kultúrákban lesznek jártasok, egyéni és társadalmi felelősségvállalást tanulhatnak, elsajátíthatják a művészeti képek értelmezésének technikáját, moralitást és demokratikus értékeket tanulhatnak.

Akárcsak az amerikai felsőoktatás-elméletben, Kindelan érvelésében is kiemelt helyet foglal el a demokratikus értékek átadása és a színház erre való alkalmassága. Mivel a demokrácia fő értéke a szabad dialógus a közügyekről, ez tökéletesen megtestesülhet a színházi előadásban – hiszen a görög színház is erről szólt. Az író John Deweyt idézve egyenlőségjelet tesz a morális elvek és a szociális intelligencia között, ahol a szociálisan intelligens ember az igazi demokratikus állampolgár. Különösen fontos a színház erkölcsi nevelését előtérbe helyezni, hiszen egyes elméletek szerint éppen ennek a hiányára hivatkozva száműzték a színházoktatást az általános tantervből.

Elsősorban a színházoktatókat hívja cselekvésre a könyv. Az írónő szerint be kell kapcsolódni az oktatásról szóló konferenciákba, jártassá kell válni az oktatás világában, hogy kellő vizibilitást nyerhessen a színházoktatás és kitörhessen az elszigeteltségéből fakadó lenézettségéből. Másodsorban a színházoktató karoknak kell interdiszciplinárisabbá válniuk, nyitva más szakok hallgatói, oktatói felé. Ezzel a tudományos szakemberek is hallhatnának a színházoktatás motivációiról és arról, ahogyan ez részt vesz a közösség és egyén formálásában.

Arról, hogy itthon célba érne-e egy ilyen törekvés, nehéz véleményt alkotni. Viszont a gyakorlati, adminisztrációs akadályokat félretéve első lépésként itt is a színház nyitására volna szükség. Jelenleg a nem művészeti vagy bölcsész egyetemeken (mint a politológia) nem áttörő az érdeklődés a színházi előadások iránt, hiszen legtöbbször mindenki a saját tantárgyának elszigetelt világában él.[2] De a színház pontosan ezt az elszigeteltséget tudná feloldani más szakterületeknek célzott oktatásával, megmutatva mindenhez kapcsolódó képességét.


[1]Nancy Kindelan: Artistic Literacy: Theatre Studies and a Contemporary Liberal Education. Palgrave Macmillan, New York, 2012.
[2]
A cikk szerzője a Babeș–BolyaiTudományegyetem politológia szakának hallgatója.