Boros Kinga: Szentgyörgyi fiatalok

Szophoklész: Trakhiszi nők. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Fotó: Barabás Zsolt

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház műsorán legutóbb 2003-ban szerepelt antik görög tragédia, az Antigoné Bocsárdi László rendezésében. Balogh Attila, a mostani Trakhiszi nők rendezője akkor volt kilencedikes. Hogy látta-e azt a Szophoklészt? Nem tudjuk. Akár láthatta is.

Mint ahogy e sorok szerzője néhány évvel korábban szintén kilencedikesként látta az Alkésztiszt, amelynek kávézós jelenete meghatározó színházi élménye lett.

A három előadást nem is annyira esztétikai, gondolati hasonlóságuk soroltatja egyazon bekezdésbe, mint inkább az idő, amely láthatóvá lesz általuk. Jelen esetben a társulatépítéssel, közönségneveléssel eltöltött idő. Balogh Attila rendezése kapcsán ugyanis mindenekelőtt Bocsárdi László színházáról és Sepsiszentgyörgyről kell szólni.

Nem valami fenséges előadótér a valamikori tervezőintézet épületében kialakított Kamaraterem. Bejárata hátulról, egy kopár betonudvarról nyílik, mintha szándékosan rejtőzne el. Szűk, lépcsős előterében feszengve izzadunk a júniusi hőségben, csak később gondolok rá: a kevéssé ismert darab, a még ismeretlen rendező és a levegőtlenség dacára is zsúfolásig telik a Kamaraterem. A szentgyörgyi közönség tud már valamit.

A színpadon három generáció. Molnár Gizella ötvenöt éve szentgyörgyi színész, egyike az idősebb generáció azon keveseinek, akiknek ’95-ben sikerült továbbmenniük a színházhoz érkező Figura-különítménnyel. A Dajka szerepében alázattal, tapintatosan irányítja Déianeirát – a szerep mögött a művésznő társulati szerepvállalását, szakmai hozzáállását vélem felsejleni. Héraklész feleségét D. Albu Annamária alakítja, akit a bő tizenöt szentgyörgyi éve alatt többnyire kisebb, groteszk figurákban láttunk. Adná magát a közhely, hogy megérett a tragika szerepére, de félrevezető a kifejezés. Déianeirája hétköznapi asszony, fonnyadnak bájai, félti a házasságát, otthonába zárkózik az emberek megvetése elől – és mindezt kíméletlen öntudatossággal veszi számba. A „mitológiai magasságok” helyett a színésznő a mélyen emberit mutatja. Molnár Gizella és D. Albu Annamária – ehhez a kemény maghoz kell felzárkóznia az újonnan érkezőnek. Az egyetemista Sándor Annának, akire Balogh az ágyasul elrabolt Iolé hercegnő szerepét osztja, nem új a terep. A szentgyörgyi drámaosztályban érettségizett, abban, amelynek Molnár Gizella tanított színpadi beszédet; abban a színházban vált nézővé, amelynek most színpadára lép.

Sándor Anna, Balogh Attila, Benedek Zsolt dramaturg, Gólicza Előd díszlettervező mindannyian volt drámaosztályosok, osonósok. Tágítsunk még egyet a körön: az Osonót anno megalapító irodalomtanár, Salamon András „keze alól” indultak sokan, Mátray Lászlótól Györgyjakab Enikőig. Vagy egy másik irányba: a Tamási Áron Színházzal átellenben, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben kapott helyet a Mester és tanítványa című kiállítássorozat, szervezői, a magmás képzőművészek a Plugor Sándor grafikusról elnevezett iskola volt diákjai. Kegyelmi pillanat egy város életében, ha ilyen szépen ér(ik) össze a múlt és a jelen. Jó megélni ezt.

A rendezői magiszterin idén diplomázó Balogh Attila közvetve Bocsárdi-tanítványnak vallja magát, abból a köpenyből bújt ki ő is. Meghívása a TÁSz-ba: a „fiatal oroszlán” befogadása. Nálunkfelé ez nem szokás. Nagy múltú, dicső intézmények vezetői mennek úgy nyugdíjba vagy nyergelnek át máshová, hogy valami rövidlátó pozícióféltéstől vezetve nem gondoskodnak potenciális utódjukról. Mintha a távozásukkor szükségszerűen bekövetkező krach igazolná munkájuk eredményességét. Persze nem tudjuk, melyik „inas” váltja majd be a hozzá fűzött reményeket. Bocsárdi színháza mindenesetre fogadta a pályakezdő Baloghot, és művészeti vezetőként foglalkoztatja az alig harmincas Zakariás Zalánt.

Hogy az atyai örökség mily nyomorító tud lenni, arról szól a Trakhisziban Hüllosz sorsa. De Baloghot nem bénítja a nagy példakép, és elkerüli az epigonizmus csapdáját is. Rendezése emlékeztet az Antigonéra és az Alkésztiszra, amennyiben mindhárom előadás felfejti az antik tragédia csontos héját, hogy kivájja alóla az eleven, lüktető emberlelket. Baloghnak ebben kitűnő társa Benedek Zsolt, aki a fordítást (!) és az átdolgozást jegyzi. A prózába szedett szöveg szóhasználata köznapi és szabatos, nem csomagol poézisbe. Különösen Déianeira replikáinak egyenessége, tárgyilagossága vág mellbe: „Nem az első eset, hogy a természet úrrá lett rajta… De eddig nem hozta haza! (…) Azt akarom, hogy szeressen!”, szűköli, amikor megérti, hogy Iolé férje legújabb szeretője. Héraklész figurájának értelmezését is megszabja a szöveg. „Megmondta Zeusz: ma szabadságra megyek.” – értelmezi a jóslatot, miszerint e naptól kezdve fel lesz mentve munkái alól. Pálffy Tibor alakítása folyamatosan felülírja a hős isteni származását, Héraklésze öntelt és kicsinyes, hosszan végrendelkezik és nyavalyog, „összepisilem magam”. Ugyan mi a héroszi test szenvedése az emberi lélek kínjához képest? Iolé néma – Sándor Anna szeme vörös, arca merev, csak a keze remeg megállíthatatlanul. Déianeira szó nélkül távozik a színről meghalni. „Déianeira panaszát sírják a népdalok a világ valamennyi nyelvén.” – írja Jan Kott, és valóban, a szentgyörgyi Nők Kara magyar népdalokban énekli ki a fájdalmat, mely „nem kérdi meg, hogy urak vagy szolgák vagyunk-e.” A változtatások igen céltudatosak, és az alkotóknak a hagyományhoz való viszonyát modellálják. Hiszen mit értünk, érzünk ma a szophoklészi Kar dicsőítő dalaiból? Mit jelenthet még a 21. századi nézőnek egy antik isten?
Hüllosz egy Mars csokival indul apja keresésére.

Rendező: Balogh Attila e. h. Műfordító, dramaturg: Benedek Zsolt e. h., Díszlettervező: Gólicza Előd, e. h. Jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit. Szereplők: D. Albu Annamária, Kónya-Ütő Bence, Sándor Anna e. h., Pálffy Tibor, Erdei Gábor, Diószegi Attila, Molnár Gizella. Trakhiszi nők kara: Csegedi Zolna, Hajdu Csenge, Hajdu Laura, Kelemen Fruzsina, Kovács Linda, Nagy Annabella, Nagy Zsuzsa, Szász Kinga, Ureczki Anita.