Proics Lilla: Túlzottan nagy feministának biztos nem lehet lenni

Proics Lilla: Túlzottan nagy feministának biztos nem lehet lenni

Beszélgetés Wirth Judit jogásszal, a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) munkatársával.

Nyilván nem ismered részleteibe menően a színházat, de milyen szabályszerűségek igazak erre a közegre is, mint bármelyik munkahelyre – ahol speciel művészi munka folyik szervezetten?

Valóban nem ismerem a színház világát belülről, de néhány dolog azért nyilvánvaló: a színház szemmel láthatóan férficentrikus világ, nőként rettentő nehéz nagyobb presztízsű feladatokban érvényesülni, így tudtommal aránytalanul kevés nő rendez, pláne kevés igazgat, ráadásul utóbbiak jelentős hányada kisebb költségvetésű produkciókban, vagy a kisebb szakmai rangú gyerekszínházakban dolgozik. Ez nem azért van, mert ne lenne annyi tehetséges nő, mint ahány férfi, hanem mert úgy teszünk, mintha ez a hierarchia valami organikusan kialakult struktúra lenne, nem pedig egy mesterségesen fenntartott állapot. A hierarchia pedig azt jelenti, hogy egyesek maximálisan alárendeltjei másoknak.

De miért mennek bele az alárendeltségbe a színésznők, akik nélkül nyilván nem lehetne színházat csinálni?

A legtöbb nő szocializációja arra épül – és ezt később rendre elmélyítik a kisebb-nagyobb közösségeik –, hogy irdatlanul nagy szükségük van az önbizalmuk külső (főleg férfiaktól jövő) megerősítésére. A művészetek világában különösen úgy tűnik, hogy a nők napi lelki egyensúlya, a józan eszük, szinte az életben maradásuk függ attól, hogy kapnak-e pozitív visszajelzéseket a mindenekelőtt a hierarchiában fölöttük állóktól – gondolom, leggyakrabban a rendezőktől. Ez meglehetősen kiszolgáltatott állapot, könnyen vissza lehet vele élni. Akiknek pedig hajlama van mások felett hatalmat gyakorolni és azzal visszaélni, azok érzékenyen észreveszik, kivel lehet mindezt könnyen megtenni. A színház világában (is) főleg férfiak vannak hierarchikusan magasabb pozícióban, ahol a hatalmukkal visszaélhetnek. Néha elgondolkodom, mennyi tehetség vész el a világból csak azért, mert a nőket már a karrierjük kezdetén női mivoltukkal szoros összefüggésben megalázzák és ezzel eltántorítják. Ez a művészeti pályákra különösen igaz, ahol egyrészt minden meglehetősen szubjektív, másrészt el van várva a résztvevőktől, hogy bármit eltűrjenek, és a megalázásokat is a „szakmai munka” részének tekintsék. A nők a karrierjük során gyakran konkrétan erőszakkal (szexuális zaklatással, szexuális megalázásokkal, szexuális erőszakkal) vannak visszatartva attól, hogy a tehetségüket ki tudják bontakoztatni. A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség néhány éve kiírt egy videopályázatot, ahová többek közt egy kisfilmet is beküldtek. A kisfilm kiválóan bemutatja azt a közeget, amelyben a nőknek meg kellene állniuk a helyüket, miközben olyan „kritikával” (valójában szexuális tartalmú sértegetéssel és megalázással) illetik őket, amelyet a hétköznapi életben feltehetőleg nem fogadnának, és nem tűrnének el.

A férfiakhoz képest a nőknek a pályán való boldoguláshoz azt a munkát is bele kell tenniük, amivel az ilyen traumákat feldolgozzák, hiszen gyakorlatilag folyamatos szexuális zaklatást szenvednek el, a személyüket, a kinézetüket, a testüket, a hangjukat érő minősítéseket szinte folyton kezelniük kell. Akinek pedig ehhez segítőre is szüksége van, ez további időbeli és anyagi ráfordításokat jelent. Ha mindezt sikerül legyőzniük, szinten tartaniuk, akkor még csak azon a startvonalon vannak, ahonnan a férfiak indulnak. A színház elképesztően ellenséges világ lehet egy nőnek, amibe ha egy férfi belecsöppen, akkor mindezt csak használnia kell: számára készen áll a rendszer, csak rajta múlik, akar-e élni, visszaélni vele. Egy ilyen helyzetben pedig rendkívül tudatosnak vagy szentnek kell lenni ahhoz, hogy ne akarjon, és hogy ehhez minden pillanatban és helyzetben tartsa is magát következetesen. Azt gyanítom, ahogy más közegekben, a színházban sincsen sok ember, akiknek társadalmi rálátása lenne a nemi hierarchiákra, úgyhogy akinek ez előnyös, használja is ezt lehetőségként, és visszaél a hatalmával. Ez a rendszer eléggé garantálja a hatalmi helyzetben levő férfiaknak a nőkhöz való szexuális hozzáférést is, továbbá azt, hogy az elkövetőket nem éri retorzió akkor sem, ha durvák és erőszakosak, ha netán ellenállásba ütköznek.

Ugyanakkor a szexuális zaklatások súlyosabb formái jellemzően nem a nyilvánosság előtt történnek. Ezeket legjobb esetben az áldozatoktól halljuk. Halljuk-e ezeket?

Évekkel ezelőtt, amikor a médiában rendszeresen téma tudott lenni a szexuális zaklatás, gyakran jártam tévéstúdiókba, ami tudom, hogy nem színházi, de ahhoz sok szempontból mégis hasonlítható világ, akkor ott az interjúalanyokkal foglalatoskodó nők (mert persze jellemzően nők végzik ezeket a kevésbé fontosnak minősített elő-, háttér- és támogató munkákat) kivétel nélkül minden alkalommal elmesélték, hogy nincs nap, hogy ne lennének kitéve akár súlyos szexuális zaklatásnak is. Senki nem mert a zaklatás ellen szólni, mert (valószínűleg joggal) attól tartottak, hogy aki megteszi, azt kirúgják vagy eltávolítják. És tartottak attól is, hogy ennek azonnal híre megy, és máshol sem kapnak munkát (nem olyan nagy az ország), hiszen ő minimum problémás zavargó. Gyanítom, ez a színházi világban sem lehet másképp.

Ahol ráadásul van még egy olyan tehertétel szerintem, hogy alig akad néhány olyan színházi szerző, akinek a szereplői egyformán árnyalt, kidolgozott személyiségek. A nőfiguráknak általában kevesebb, szimplább, inkább néhány közhelyes tulajdonsága van, a darabban dramaturgiailag sincs szükség ennél többre, ami azt jelenti, a nők gyakran kimondatlanul is könnyebb, lebutított feladatot kapnak. Ráerősíthet ez arra a status quóra, amiről beszélsz?

Nemcsak ráerősíthet, hanem sajnos a nemi alapú elnyomások újratermelését is megvalósíthatja. Amikor a színésznők színpadra viszik és megjelenítik az elnyomott nőmintákat, általában (főleg, ha jó színészek) átélhetővé is teszik, sulykolják, megerősítik ezeket a női példákat, miközben ritka az olyan produkció, amely megkérdőjelezné ezt az elnyomást. A darabok inkább mint valami természeti jelenséget prezentálják ezt, amivel azonosulni lehet és kell, mintha az nem olyan társadalmi konstrukció lenne, amin változtatni lehetne. A nőket színpadon is szokás bántalmazni, miközben közismerten halál megértők és megbocsátók (és azok is maradnak); hosszan sorolhatnánk a férfi fantáziákat és a sztereotip „női tulajdonságokat”, amelyeket a szerzők összehordanak, a színésznők pedig kénytelenek átéléssel megjeleníteni. Ezt hívjuk ugye kultúrának, ez a tudás, amit aztán átélhető, azonosulható módon a nézők elé tárnak. Elképzelni sem tudom, színészként mindezt hogyan lehet feldolgozni, ha mondjuk valaki nőként a magánéletében a férfiakkal egyenrangú életet szeretne élni. Túlzottan nagy feministának biztos nem lehet lenni.

Sok olyan klasszikus van, amelyik lényegét tekintve nem sérülne attól, ha kortárs női szempontok szerint hozzányúlnának, mernék újraértelmezni, máshogy olvasni – ahogy egyébként más szempontból ez gyakorlat is –, illetve van is néhány ismert mű, amelyikben egészen nyilvánvalóan ott van ennek a patriarchális világnak a kritikája, mégis ritkán van arra alkotói késztetés vagy szándék, hogy azt ki is hallja belőle: ilyen például a Csárdáskirálynő. Vagy sokan nyilván elfogultnak találnak, ha azt mondom a Bánk bánról, amit egyébként más szempontból nagyon szeretek, hogy tíz férfi rengeteget beszél politikáról, cselszövésről, klánokhoz való tartozásról, valójában pedig az történik, hogy a két dramatikusan jelentősnek pozícionált (mert persze nem önmaguk miatt fontosak, hanem a férjük okán) nő közül az egyiket megerőszakolják, majd öngyilkos lesz, a másikat pedig megölik, de mindez valójában két férfi tragédiája. Hogyan lehet az eddigi szemléleten változtatni? Azt fogod mondani, szándékkal. De gyakorlatiasan kérdezem.

Igen, tudatosság úgy alakul ki, ha reflektálunk. Amikor először reflektálunk, az még nem olyan, mint tizenötödszörre. Szerintem bármelyikünknek megvan az az élménye, hogy ha elmélyülten foglalkozik valamivel, akkor egyszer szintet lép, olyasmit ért meg, olyasmi jut eszébe, amihez korábban nem volt hozzáférése. A nők elleni erőszakról szóló 1998-ban folytatott első magyar reprezentatív kutatás során például megkérdezték a nőket, hogy megerőszakolta-e őket valaha valaki, amire 2% válaszolta, hogy igen, majd amikor azt is megkérdezték tőlük, a férjük megerőszakolta-e őket, arra a nők közel 8%-a válaszolt igennel. Ha nem kérdeznek rá külön, fel sem merül a nők többségében, hogy a nem konszenzuális szex akkor is nemi erőszak, ha férj követi el. Arra szocializálódunk, hogy a nők elleni erőszak sok megnyilvánulását, vagy a nők módszeres társadalmi elnyomását ne vegyük észre, ne halljuk meg, ne problémázzunk rajta, de ezzel, ugye, fent is tartjuk az elnyomás alapú szokásrendszereket.

A színházba járókkal az történik, hogy abból a szempontból, amiről beszélgetünk, jellemzően semmiféle reflexiót nem kapnak, mert alig akad például erre érzékeny kritikus, aki kontextusba helyezné, hogy az adott előadás erről is szól, netán ez nagyon jelentős benne. Egy olyan, nemi sztereotípiáktól megkérdőjelezés nélkül átitatott közegben, mint Magyarország, magától nem szokott a közönség elkezdeni erre reflektálni, ezzel foglalkozni. Ez nemhogy nem téma sehol, hanem nálunk egyenesen arra lehet számítani, hogy megbélyegeznék vagy kinevetnék azt, aki nemi egyenlőség-szempontú elemzéssel állna elő. Ebből a szempontból nyilván az sem mindegy, az ember hol jár színházba – úgy tudom, Erdélyben általában még tradicionálisabbak a viszonyok és nézetek, mint mondjuk Budapesten –, ezért ott még annál is kisebb esélye van annak, hogy valaki ilyesféle reflexióval találkozzon. A reflektálatlanság ráadásul attól igazán elkeserítő, hogy sokkal több nő jár színházba, sokkal több nő olvas, sokkal több nő foglalkozik gyerekekkel – így egyértelmű, hogy a nőknek nagy szerepe van abban, hogy fenntartják és továbbviszik ezt a patriarchális rendszert, vagy elutasítják és megpróbálják leállítani.

A színházban senki nem tagadja, hogy a fiatalkori szerepek után nagyon elfogynak a lehetőségek, a nők ebben a szakmában még az átlagosnál is kiszolgáltatottabbak – de a középkorú színésznők is ritkán adnak nyilvánosan hangot ennek a problémának.

Gloria Steinem évtizedekkel ezelőtt írt arról, miért konzervatívabbak a fiatal nők – arról, hogy azért simulnak bele ebbe a rendszerbe, mert azt hiszik, különben nagyon sok veszítenivalójuk van, és azon múlik a boldogulásuk, hogy részei legyenek annak, aminek valójában kiszolgálói és kiszolgáltatottjai. Az a tapasztalatom, amikor feminista témában vagy szempontok szerint beszélgetek negyvenes nőkkel, hogy a fiatalabb nőkhöz képest ők sokkal hamarabb értik meg és ismerik fel az erőszak különböző formáit. Ugyanakkor egy középkorú nőnek nem mindegy, az élete mekkora részétől, milyen teljesítményétől kell búcsút vennie akkor, ha elkezdi látni, mindazt milyen áron, hogyan vitte véghez. Ha az derül ki ötvenéves korodra, hogy elvesztegetted az életedet valamire, ami téged csak használt, miközben rengeteg megaláztatást, vagy legjobb esetben kellemetlenséget tűrtél el, hogy megszűntél önálló emberként létezni, pedig építhetted is volna a saját életedet az érdeklődésed szerint, akkor az egy óriási pszichés tehertétel, amit nem tud mindenki bevállalni. Akik pedig a tudatlanságuk miatt a szakmájuknál fogva rontják más nők helyzetét, mert mondjuk rendőrök, ügyészek, bírók, gyámhatósági ügyintézők, így konkrétan döntenek felnőttek és gyerekek sorsa fölött, és egyszer valamiért ráébrednek arra, hogy szisztematikusan milyen mennyiségű hibát követtek el, csak mert nem voltak képben, akkor aztán elképesztő integritás kell ahhoz, hogy valaki ilyenkor vállalja a felelősséget, és azt mondja: eddig nem jártam utána, minderről nem volt tudomásom, de ezután másképp fogom csinálni. Ezt a tapasztalataim szerint több évtizedes karrierrel a hátuk mögött nagyon kevesen képesek meglépni. Ez ugyancsak igaz lehet a színházi szakmában bizonyos dolgokra és bizonyos helyzetekre.

Összefügg-e ez azzal a sokat hangoztatott főtétellel, ami szerint színházat nem lehet demokratikusan csinálni?

Mivel szokás ezt alátámasztani?

Azt hiszem, sematikusan azzal az állítással, ami szerint a színház olyan csapatmunka, amelyiket muszáj irányítani, különben sok ember képtelen egy irányba haladni.

Egyrészt nem önmagával az irányítással van baj, másrészt elég sok kutatás és kísérlet cáfolja ezt az állítást. Ezek épp azt bizonyítják be, hogy csapatmunkát a leghatékonyabban minden ízében demokratikusan lehet csinálni. A forprofit szférában például ez közismert (bár nem elterjedt, éppen mert sokan szeretnek ragaszkodni a hatalomhoz), mint ahogy az is, hogy a diktatúra rövid távon lehet ugyan működőképes, de a rendszer kiszolgáltatott tagjait kizsákmányolja, rosszabb helyzetbe taszítja és kedvezményezettjeit pedig érdemtelen előnyökhöz juttatja. Akik azt mondják, hogy nem lehet demokráciában dolgozni, azok azt hiszik, az úgynevezett demokrácia valami bonyolult szabályrendszerként akadályozza a munkát. A közös és önkéntes csapatmunka azonban inherensen válik demokratikussá. Miért ne lehetne demokratikusan megvalósítani egy művészi koncepciót, ha az elején minden résztvevő megállapodik abban, hogy neki az tetszik?

Azt hiszem, ez innentől lenne nagyon szakmai, amihez nekem ugyan vannak benyomásaim, de személyes tapasztalatom alig. De azt kívülről is látom, hogy vannak rendezők erős víziókkal vagy szándékokkal, amelyeknek megvalósításához, eléréséhez – színészek elbeszélései alapján tudom – olyan eszközöket is használnak, amit én bántalmazásnak nevezek, de amelyeket ezen a pályán, ebben a térségben mindenki elfogadottnak tart. Sőt, ezeket a szakmai sikerek által hitelesített rendezőket éppen az igazolja, hogy állítólag magasabb szintű teljesítményt képesek erőszakkal kikényszeríteni. Én csak személyes beszámolókból tudok arról – rengeteg ilyen történetet hallottam –, hogy a rendező feszültséget kelt, manipulál, mert valamiféle torz versenyhelyzettel gondolja kiszorítani a teljesítményt. És arról, hogy eközben mekkora károkat okoz az érintettekben.

Ez pontosan ugyanaz az ostoba hazugság, amit a bántalmazók is szoktak mondani a bántalmazó felmentésére: engem is vert az apám, mégis tisztességes ember lettem, netán éppen azért lettem tisztességes. Miközben ma már egyáltalán nem csak szakmai körökben tudott az, mennyi kárt és szenvedést okoz a bántalmazás. Akik egy ilyen gyerekkor után sikeresek lesznek (persze kérdés, mit, kit gondolunk sikeresnek), azok nyilván nem ezért, hanem ennek ellenére lettek sikeresek. Pontosan tudjuk, hogy a pozitív motiváció hosszú távon sokkal többet hoz ki az emberekből. A sportpszichológiából ráadásul azt is tudjuk, hogy amikor sportolókat bántalmazó módszerekkel ösztönöznek, akkor egyúttal a másik ember megvetésére is tanítják, kondicionálják őket. Ezek olyan bevett módszerek, amelyeket bármilyen diktatúra vagy rövid távú haszonra utazó gazdasági vagy politikai rendszer használ, és amelynek a következményei alól azért mentik fel magukat az elkövetők, mert ezt „szokás” csinálni – más valós alapja nincs a felmentésnek. Akik ezt alkalmazzák, legyenek edzők, tanárok, rendezők, nem érdekeltek abban, hogy olyan embereket neveljenek, olyan emberekkel dolgozzanak, akik szabadok és önállók. Abban érdekeltek, hogy olyan emberekkel dolgozzanak, akik kizárólag akkor mernek szárnyalni, amikor erre egy főmuftitól engedélyt kapnak – ezzel egyúttal visszaigazolják azok hatalmának fontosságát.

Olyasmiről beszélsz, amiről ma már nem nehéz ismeretterjesztő irodalmat találni, de az alaposabb szakirodalom is elérhető. Mégsem közismert mindez.

Aki nyíltan foglalkozni kezd ezzel, azt stigmatizálja a környezete, úgyhogy eleinte sokan stikában olvasnak ilyen szövegeket. De ennek mindenekelőtt az elszigeteltség az oka, hiszen az első és legfontosabb tanítás, amit a nőknek megtanítanak, hogy riválisként kezeljék egymást. Mondok egy kifejezést, érteni fogod, mi van mögötte: férfibarátság. A nőknek nem szabad szolidárisnak lenni egymással, sőt beszélni sem szabad egymással, ami tökéletes módszer arra, hogy a nők ne értesüljenek arról, hogy ezeket a mesterségesen fenntartott sztereotípiákat meg lehet kérdőjelezni, le lehet rombolni. Egy színházban pedig több nő van egy helyen, és ha összeraknák a tudásukat – de nem a klisészerű, felszínes dolgokat, hanem a valódi tudásaikat –, akkor abból a sok keserves tapasztalatból lényegi dolgok derülnének ki.

Biztos vagyok abban például, hogy egyetlen színésznő sincs, aki nem élt át valamilyen szexuális erőszakot. Ha ezek a nők egyszer elkezdenének ezekről az élményekről úgy beszélni, hogy nem cenzúráznák magukat attól tartva, hogy mit szól hozzá az elkövetőjük, vagy az elkövetőjük haverja, akkor irdatlan mennyiségű erő szabadulna fel: düh, felháborodottság, fájdalom, együttérzés, az érdekazonosság élménye. Még ha csak az egy helyen dolgozó nők fognának össze, az is elég lenne arra, hogy a kriminális határt el nem érő cselekedeteket, mint például a beszólogatásokat, a külsőre tett megszégyenítő megjegyzéseket meg tudják akadályozni: ez tényleg azon múlik, beszélnek-e egymással a nők őszintén. Persze nemcsak a nemi erőszak kapcsán, hanem rengeteg, kisebb jelentőségű, tipikusan nőket érintő hétköznapi megaláztatásra lehetne közösen választ keresni, mert a férfiak ezeket a dolgokat addig fogják csinálni, amíg megtehetik, amíg nekik mindez nem lesz kínos, netán következményekkel járó.  Ráadásul a színház tematikusan is tudna ezzel foglalkozni – mint ahogy egy-egy előadás, drámás forma foglalkozik is már ilyesmivel.

A színház tényleg speciális munkahely, ezért időnként olyan különös helyzet is előáll, hogy kollégák egészen intim közelségbe és helyzetbe kerülnek. Hogyan lehetne azt szabályozni, hogy ilyenkor egyik fél se érezze magát kiszolgáltatva, kellemetlenül?

A színház tudtommal egy különleges dolog, ahova a színháziak behozzák az önismereti tudásukat, felismeréseiket, traumáikat, amelyeket illik is használni munka közben. Mindez olyan felfokozott lelkiállapotot generálhat, ami más munkahelyen egyáltalán nem jellemző. A fizikai közelség pedig nyilván plusz figyelmet és feladatot jelent, amit rettenetesen megzavarhatnak a testtel kapcsolatos ideológiák, mint például az, hogy a nők meztelenítése természetes: mindez csöpög a hagyományos kliséktől, ideológiai sztereotípiáktól, és kínálja az alkalmat a visszaélésre. Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy ne legyen végtelenül kiszolgáltatott valaki egy ilyen helyzetben. Szerintem feltétele ennek, hogy a nők beszéljenek egymással és tudjanak, merjenek elvárni alapvető tiszteletet maguk iránt, de ez valóban jól csak akkor tud megtörténni, ha a hatalmi helyzetben levők nagyon tudatosan állnak a feladatukhoz, felelősen viselkednek. Így például akarata ellenére senkit nem kényszerítenek se nyíltan, se manipulációval, se zsarolással olyasmire, amit az illető valójában nem szeretne megtenni. Továbbá akkor, ha a résztvevők közt olyan minőségű diskurzus folyik, amelyben mindenről lehet beszélni, sokat és egymást komolyan véve, egymást tisztelve.

Jó, legyünk konkrétabbak. Vegyünk egy elképzelt próbahelyzetet, amikor egy feldúlt rendező kvázi büntetésből a színpadon állítja tíz percet meztelen felsőtesttel az egyik fiatal színésznőt.

Tegyük fel, hogy egy ilyen helyzetben az adott színésznő jelezné, hogy neki ez rém kellemetlen és esze ágában sincs ebben a helyzetben maradni. Kérdés, hogy mi történik, ha ezt szóvá teszi: ha nem lehet tudni, akkor azzal muszáj lenne közösen foglalkozni, hogy legközelebb ne lehessen ez a bizonytalanság a visszatartó erő. Úgyhogy alighanem már a próbaszituáció előtt kellene valami keretrendszert állítani – nem tudom, vannak-e még színészszakszervezetek, ahogy régebben voltak, amelyek ugye, érdek-képviseleti és érdekérvényesítési formációk.  Ezeket a helyzeteket például nagyon pontosan lehetne rögzíteni: azt, hogy senkinek nincs joga, hogy strukturális, módszeres, visszaélésszerű módon akadályozzon bárkit a személyes jogaiban. És azt is, mi történik egy ilyen helyzetben, amikor valaki szól.

Más helyzetben az ilyen megoldásokat azzal szokták támadni, hogy akkor lesznek majd, akik ezzel visszaélnek és indokolatlanul, netán kedvtelésből, személyeskedésből fogják használni. Honnan tudjuk egy helyzet igazságát?

Az elég megbízható indikátor, ha az ember nagyon ügyetlennek, szerencsétlennek, erőtlennek, kicsinek érzi magát, főleg ha ezek az érzések egyre csak fokozódnak. Ilyenkor azt érdemes megvizsgálni, mindezt rendszerszerűen ki és mivel éri el: nagy eséllyel az derül ki, hogy valaki bántalmazza az illetőt. Persze vannak, akik ugyancsak arra hivatkoznak, hogy folyton támadják, bántalmazzák őket, amikor mondjuk megvonják a privilégiumaikat, a mások feletti hatalomgyakorlás lehetőségét – ők ezeket az érzeteket nem élik meg, és kívülről is látható módon jól boldogulnak, sikeresek, magabiztosak, láthatólag nem traumatizáltak, nem szigetelődnek el, valójában hatalmi pozícióban vannak és maradnak, és nem keltik azt a benyomást kívülállókban, mintha ők maguk rontanák a saját esélyeiket. Az általános felsorolások persze sosem kimerítőek, nem tudják teljesen leírni egy konkrét személy konkrét élethelyzetét. Ezért ha valakinek kétségei vannak, érdemes konzultálni a hatalmi visszaélések, nemi szerepek, nemi sztereotípiák és szexuális visszaélés témáiban jártas segítővel.