Kiss Krisztina: Színházak a Figura nappalijában

Kiss Krisztina: Színházak a Figura nappalijában

Gyergyószentmiklós, október 13-22., XII. Nemzetiségi Színházi Kollokvium. A (főként erdélyi) nemzeti kisebbségi színházak számára ez a kisváros teremtette meg a lehetőséget arra, hogy néhány nap erejéig viszontlátások és barátságos szakmázások résztvevői legyenek.

A kétévente megszervezésre kerülő fesztivál alapgondolata szerint amellett, hogy kisebbségek előadásait hívja meg, tematikájában a kisebbségi lét kérdését is igyekszik körbejárni. A multikulturalitás jegyében zajló találkozó idén az erdélyi magyar társulatok mellett a bukaresti Giuvlipen, a budapesti Káva Kulturális Műhely, a nagyszebeni Radu Stanca Színház német tagozatának, illetve az Újvidéki Színház egy előadását is vendégül látta. Mint színházi nyelvükben, mint problémafelvetésükben más-más előadások ezek, nehéz lenne közös nevezőre hozni őket. A beszámolómban ezekből a különböző, frissen látott élményekből szemelgetek.

Gyergyóba való érkezésemkor egy, a színházi nevelést boncolgató kerekasztal-beszélgetésbe csöppentem. Miért kevéssé téma még Erdélyben a színházi nevelés, hogyan lehetne ezen változtatni; hogyan alakult ki Magyarországon; hogy kellene már a főiskolán bevonni a színészhallgatókat ebbe a másfajta nyitottságot igénylő játékmódba, illetve milyen finanszírozási lehetőségei vannak a műfajnak – többnyire ezeket a témákat jártuk körbe Takáts Gáborral, a budapesti Káva Kulturális Műhely művészeti vezetőjével. Az elméleti megközelítések hamar gyakorlatibbá váltak, amint délután megnéztük a kávások Lady Lear című előadását. A Kovács Dániel Ambrus által rendezett produkció közel három órában összpontosít az idősek gondozásának témájára. A történet szerint az idős anya egy hirtelen sztrók miatt támogatásra szorul, gyermekei életében azonban ez változást, esetleges plusz terheket jelent – feltevődik a kérdés, ha az embernek fel kell áldoznia saját életét az őt felnevelő anyjáért, ki lesz fontosabb? Az előadás legérzékenyebb jelenetei azok, ahol a három férfi színész által alakított idős asszony tehetetlenségének vagyunk tanúi. Az alkotók izgalmas, nyílt interakcióra szólítják fel a nézőket: az érintett szereplők tanácsokat kérnek tőlünk. Ezt követően az előadásba a nézők gondolataival térnek vissza, amelyeket egy közös tanácskozás formájában saját véleményükké formálnak a szereplők. (Mindig kérdés marad bennem egy-egy ilyen előadás után, hogy mi van akkor, ha nincs „szakma” a nézőtéren – mennyire kaphatók a nem ehhez szokott nézők a diskurzusra?)

Alapkoncepcióját tekintve a fesztivál egyik legfontosabb előadásának a bukaresti Giuvlipen Színházi Társulat kék/narancssárga című produkcióját nevezném. A Mihai Lukács által rendezett előadás egy vitatható helyzetet állít középpontba: egy roma nő, aki kéknek látja a narancsot, a pszichiátrián tartózkodik, de el akarja hagyni az intézetet. Orvosai között vita folyik arról, hogy bent maradjon vagy sem – lehet-e ezen a betegségen változtatni, avagy hiába minden, mert Gilda romasága elősegíti a betegséget, ahogy az egyik orvos állítja. Az egyszerű cselekményszálat különböző fiktív részletek egészítik ki: Gilda „kitalált” történetei a díszlet stilizált, apró jeleivel – a padlón lévő tükrökön bukaresti negyedek nevei láthatók – együtt összhangot alkotnak  A háttérben lévő két alak hol zenei aláfestést nyújt, hol gondolatokat hangosít föl – furcsa résztvevői az előadásnak, van valami különlegesség az ő fél-civil jelenlétükben. A nézők a belépéskor kék kórházi köpenyt kapnak: mintegy mi is döntésre szoruló, önmagunk elveit felülvizsgáló doktorokká válhatnánk, azonban a köpenyfelvétel nem változtat a sokat a nézői pozíción, csupán egyszerű jelzés marad. Az előadást követő napon egy fórumon vehettünk részt, ezúttal a Giuvlipen társulat tagjaival. A fórumon egy roma állami színház létrehozásának szükségességét, a romani nyelvű színjátszás és a roma kultúra megmutatkozási lehetőségeit taglalták a résztvevők.

Alapvetően a kísérletező szellem, a formákkal és stílusokkal való játszadozás jellemezte az előadások többségét. A Figura Stúdió Színház Egyetlen (színházi merénylet egy testre) című produkciója egyéni műsor, amelyet Máthé Annamária Györfi Csaba koreográfussal közösen hozott létre. Az előző évad végén bemutatott előadás sajátossága a játékra való szomjúság; a színpadon a saját határait feszegető színészt láttam. Vizuálisan lecsupaszított színpadkép fogad: fekete minden, csupán a padlóra felírt negatív töltetű szavak fehérsége, illetve a fehér maszk használata jelent töréseket ebben. Az Egyetlen etűdök sorozatának is tekinthető, ahol különleges hangsúly esik a mozgás és a hangzó szöveg kapcsolatára – utóbbi Háy-darabokból vett részletek, egy regény és a színésznő személyes vallomásainak kollázsa. Az összbenyomásom az volt, hogy az előadásnak még nem sikerült kerek egésszé válnia, a szerepek közti váltások néha túl nagyok (a nőiség szerepkörein túl idegennek tetsző férfiszerepekkel is találkozunk) – de a töredezettség ellenére (vagy pont ezért) kíváncsi vagyok az előadás további életére. Legkedvesebb jelenetként a szó megszületésének mozzanatát emelném ki, amely csodálatos eseményként mutatja meg a nyelv újrafelfedezését.

Egy klasszikusnak mondható előadással érkezett a Kézdivásárhelyi Városi Színház, a Skandináv lottó című drámát Kolcsár József rendezésében mutatták be. A darab központi motívuma a pénz: hogyan változik meg egy ember élete, ha megnyeri a hőn áhított lottónyereményt, és hogyan változnak meg ezáltal a személyes kapcsolatai is. A viszonylag egyszerű karakterek együgyűségét inkább a humorral igyekeztek feldobni az alkotók, a kiszámítható poénok mellett találkozunk például olyan jelenettel is, ahol az egyik színész (Lung László Zsolt) low-budget szerepcserét alkalmazva változik át, a kézdivásárhelyi színház költségvetésére hivatkozva. Ekkor megértettem a díszlet kopárságának valódi okát is, bár hozzátett az előadás világához a ketrecszerű elválasztás, ahonnan színpadra léptek a szereplők. Az előadás második része átvált valamiféle szürreális világba, ahogy a főszereplő, Pech a saját vágyai és hibái között vergődik, útban a megsemmisülés felé. A Skandináv lottó végül visszatér a kezdeti képhez: a Pech család lottószámai még mindig nyertesek, már a történet didaktikus kicsengése miatt is azt kívánjuk: csak ne nyerjünk semmit.

A luxus mögötti árnyvilág és a morál hiányának feltérképezésére indulunk a Szigligeti Színház A mizantróp című előadásában. Első ránézésre az előadásról Sardar Tagirovsky sepsiszentgyörgyi rendezése jutott eszembe, elsősorban a színpadkép miatt – a díszlet kifutója, a fémes-elegáns jelmezek, illetve egy Molière korára hajazó rövid jelenet idézte fel bennem az Úrhatnám polgárt. Aztán mégiscsak el tudtam rugaszkodni, és mindettől függetlenül nézni Novák Eszter rendezését, amelyben a főszereplő Alceste-tel (Dimény Levente) az élet csillogása mögötti talpnyalásokat, hamisságot lehetett bejárni, egyúttal azonosulva az általa érzett csömörrel. Az előadás maga egy televíziós film hatását keltette, ebben a filmszerűségben zajlottak a jelenetsorok, illetve erre erősített rá az az izgalmas megoldás, hogy a második felvonás elején mintegy felgyorsítva összefoglalták az első rész történéseit („Az előző rész tartalmából…” felvezetéssel). A kellemes látvány és a humor mögött talán picit elmaradt a mélység, miközben az őszinteség kérdése mindenkori, végeérhetetlen vita tárgya. Egy felszínességre épülő világban merünk még őszintének lenni, és ha igen, mivel jár ez?

A fesztivál legerősebb élményét egy általam nem először látott előadás adta. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház  Tompa Miklós Társulatának Sirály című produkciója a letisztultság egységességét viseli magán, minden fölösleges rápakolás nélkül. Keresztes Attila rendezése egyszerre tartalmazza az egyéni életek céljainak, illetve céltalanságainak lassan kimúló parazsát és hűvösségét. Ez elsősorban a színészek térben való rendkívül erős jelenlétének, létezésének köszönhető. A térben, ami a gyergyói színházban szűkebb és tömörebb lett mint Vásárhelyen, és ahol (főleg az első sorban ülve) minden levegővétel hangsúlyos. A színpadra épített nézőtéren ebben a közelségben, és egy fülbemászó, rövid zongoradallam kíséretében, amely még napokig az ember fejében marad, egy nyomasztóan komor atmoszférának vagyunk részesei. Nincs olyan szereplő, akivel ne tudnánk azonosulni, a tehetséget és tehetségtelenséget illető bizonytalanság felemészti az embert. Miközben megszűnnek a jelenükben élő szereplők, mintegy távolinak tűnik a cselekmény, már csak az válik fontossá, ami belül lezajlik. Habár az egész előadás nagyon kompakt, számomra a legmeghatóbb jelenetek Trepljov (Bartha László Zsolt) és Szorin (Makra Lajos) kettősének pillanatai – abban, ahogy Trepljov a fehér lepedővel leterített, halott Szorinhoz felkucorodik, gyönyörűen érzékelhető az életben maradás halálszerűsége.

A Kollokvium általam utolsóként látott előadása a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Liliomja, amit Bocsárdi László rendezett. Molnár Ferenc drámájában ezúttal nem a századelő bohém Budapestjét láttam, hanem egy időtlen, tértől független közeget (ezt fokozza a díszlet merev, fémes egyszerűsége), amiben még csak az sem fontos, hogy kinek mi a foglalkozása. Hús-vér emberek állnak a színpadon, és ha elrajzolt karakterekkel találkozunk is, az emberi lényeg jelenvalósága közös bennük. Már-már megszokott a szentgyörgyi színészek tökéletesen precíz játéka, minden mellékszereplő önazonos, akár mozgásukat, akár megszólalásukat nézzük. Mindamellett, hogy olykor belefeledkezünk a színészek, illetve a zenekar kísérő, néha kiegészítő játékába, a tartalmi mélységek is elgondolkodtatnak. Juli (Vass Zsuzsanna) és Liliom (Mátray László) kapcsolatában a tisztaságot, a ki nem mondható érzéseket és az ezekhez való szüntelen hűséget lehet látni, melynek talán legszebb mozzanata az utolsó jelenetben történik: Liliom saját erőszakosságára kérdez rá, de Juli mindent megrögzötten tagad. A Liliom egyik könnyen megfejthető vezérgondolata: nincs jó és rossz ember, csak különböző helyzetek.

A fesztivál délutáni és esti előadásai, a szakmai beszélgetések és a kerekasztal-beszélgetések mellett rengeteg színes programmal (filmvetítések, kiállítások, könyvvásár) egészült ki. Több felolvasószínházi előadásra is sor került a város könyvtárában, melynek elsődleges célja a kortárs magyar darabok megismerése volt. Az estéket többnyire színészzenakarok koncertjei zárták – barátságos színházi közösséget teremtve.