Ármeán Otília: Még tart

Ármeán Otília: Még tart

Fogalmam nincs, miről táncolnak, de míg táncolnak, nagy baj nem lehet.

Persze, a fogalmak olyanok, hogy betüremkednek az átélésbe, és követelik a maguk részét, így megértem, hogy egy egészen hétköznapi történet forgatókönyve szerint a férfi hűtlenül elhagyja a kedvesét, aki nőként emiatt és ettől talán függetlenül is a kirekesztettség különböző változatait éli meg, önmagát a végső kétségbeesésbe sodorva, míg végül, amikor azt hinnénk, nincs tovább, ami lent, az hirtelen fent lesz, ami nehéz, az könnyűbe fordul, ami külön volt, az eggyé válik.

Ami hétköznapi történetként fáj, szívembe markol, most görög drámaként (olvasom, hogy Médeiát látjuk)  átminősül: a tartás lesz fontos, amivel a szereplők viselik, megmutatják, táncolják sorsukat.  A kidolgozott koreográfiában nem csak az van a helyén, amit látunk vagy hallunk (mozdulatsorok, finom gesztusok, hanghatások), hanem az is, ami éppen az előzőek hiánya (sötétség, csend, mozdulatlanság).

A férfi és a nő bensőséges, egymásbafeledkező összefonódása az ölelésben – egy olyan kitartott gesztus felől értjük meg viszonyukat, ami az ilyen viszonyoknak inkább hiánya. A hétköznapokban nincsenek ilyen nagy ölelések. Az előadás viszont éppen így teszi láthatóvá, hogy azokkal, akikkel mintha egy (görög) dráma forgatókönyve szerint táncolnánk mindennapjainkat, ugyanúgy összefog valami ölelésféle. Míg tart a dráma, a tánc.

 (Femme. András Lóránt Társulat, Rendező-koreográfus: Bezsán Noémi)