Vass Zsuzsanna: A színész a kollaboratív alkotásban
A Váróterem Projekt Zéró című előadásának próbafolyamatáról Vass Zsuzsanna mesteri disszertációja alapján.
A Váróterem Projekt független színházi társulat 2010-ben alakult Kolozsváron. Frissen végzett színészhallgatók indították, elmondásuk szerint nem tudva, mire vállalkoztak. Fennállása óta a társulat több játszóhelyen megfordult már. Jelenleg egy stúdióvá alakított régi raktárépületben működik, a Zug nevű kultúrzónában.
Az egyetem befejezése óta független és állami színházi munkáim során is találkoztam olyan próbafolyamattal, ahol nem egy már létező szövegből indultunk ki. Ezekben a munkafolyamatokban egy olyanfajta keresést figyeltem meg az alkotócsoporton belül, ami a szövegre épülő előadásokban nem jelentkezik, vagy nem ilyen formában. Ezekben az alkotásokban ugyanis hiányzik az a fajta mankó, amit a drámai szöveg biztosít. Ilyen például egy követhető szerkezet, egy erre építhető munkarend, egy átgondolt, önmagában is műalkotást jelentő anyag, amihez képest alakul ki az előadás minden egyéb részlete. Ennek a hiánya egy másfajta munkamódszert igényel. Az alkotás sokkal mozaikszerűbb, nem lineárisan felépített, az előadás részletei leggyakrabban nem alakíthatóak ki abban a sorrendben, ami a végső formájában megjelenik. Nehéz benne szabályszerűséget felállítani. Emiatt gyakran egész a próbafolyamat utolsó időszakáig, amikor a már meglévő anyagot tulajdonképpen rendszerezik az alkotók, azt az érzetet keltheti a színészben, hogy az egésznek nincs formája, nem egységes, vagy, ahogy a produktum-orientáltságunk néha kimondatja velünk a színházban, nem állunk sehogy.
A Zéró az Advertego után Botos Bálint második rendezése a Váróterem Projekt társulatával. Az előző munkához képest a rendezőnek olyan célkitűzései voltak, hogy őrizzük meg az Advertegóban történő nyelvkeresést, de az előbbivel ellentétben ez az előadás épüljön egy narratívára. Mégsem egy már megírt drámát vittünk színre, hanem Davis Foster Wallace Infinite Jest című regénye szolgált alapul mind a narratíva, mind bizonyos formai megoldások szempontjából. Az Advertegóra hivatkozva célul tűzte ki a nyelvkeresés folytatását, a színházi metakommunikációt, az önreflexiót, ugyanakkor az előzőnél sokkal határozottabb narratíva kialakítását.
Az előadás narratívája több szálon fut, öt különböző karakter történetei révén: a főhős, egy fiatal ötlettelen filmrendező (Levi), az életbiztosításokat kötő barátnője (Maya), egy összeesküvés elméleteket gyártó drogdíler (Zsolt), egy bogaras boncorvos (Endre) és egy szuicid hajlamú, depressziós lány (Zsuzsa). Gyakran monologizálnak, a közönséggel osztva meg a problémáikat. A monológokat kisebb jelenetek szakítják meg, amik között ok-okozati viszonyt nehéz fölfedezni.
Az előadás szerkezete sokat vett át a témául szolgáló szórakoztatás, entertainment, a televízió, a film tulajdonságaiból. A jelenetalkotás filmszerű, átmenetek nélküli éles váltásokkal, idő- és térugrásokkal. A szereplők közti események gyakran banálisak, a párbeszédek hétköznapiak, ezzel a sitcomok világát idézve elő. A különböző, egymáshoz közvetlenül nem kötődő jelenetek gyors egymásutánisága is a tévénéző csapongó figyelmét igényli. Ugyancsak felvállaltan szórakoztató jelleggel vannak jelen a már említett élőben játszott zeneszámok, amikbe a színészek is becsatlakoznak.
Az előadásban a szórakozni, szórakoztatni vágyás a kétségbeeséssel párosul. Több szereplő a drogokhoz folyamodik, hogy jól érezze magát, vagy, hogy ötletet szerezzen a szórakoztatáshoz. A tulajdonképpeni szórakoztatás mestereként jelenik meg a drogdíler, akinek az élvezet áru. Az előadásban valamilyen formában folyamatosan jelen van a halál is. Az életbiztosításokat kötő lány rá próbálja ébreszteni a nézőket, hogy bármikor meghalhatnak. A boncorvos holttestekkel dolgozik és azokkal is álmodik. A drogdíler a mexikói halálistenről mesél. A depressziós lány öngyilkos próbál lenni, de soha nem sikerül neki. A főhős pedig túladagolásban meghal.
Az előadás látványvilága (Kupás Anna munkája) is kettősséget sugall: az áttetsző, sávokra vágott műanyag függöny, ami vaskampókra van felfüggesztve, a hullaházakat idézi. Ugyanakkor vetítővászonként szolgál a videóbejátszásokhoz. A hideg, kék alapszőnyeg szélein ugyancsak műanyaggal letakart vas boncasztalok vannak, a jelenetek központi bútordarabja pedig egy ezüstös bársonykanapé. A szereplők jelmezei egymástól eltérőek, viszont mindegyik színvilága nagyon élénk. Napjaink utcai viseletének ruhadarabjait hordják, viszont olyan összeállításban, amivel Kolozsvár utcáin nemigen találkozhatunk. Lehetséges, azonban picit elrajzolt, eltúlzott figurákról van tehát szó.
A munkafolyamat felgyorsítása érdekében, a rendező úgy döntött, felvázol bizonyos szituációkat a szereplők közt, amikre majd az előadás bizonyos jelenetei épülni fognak. Néhány napig kísérleteztünk ezek improvizálásával, de valahogy úgy tűnt, hogy a rendezőnek már határozottabb elképzelései vannak egy-egy jelenetről annál, hogy improvizációval meg tudjuk közelíteni. Főleg ami a szöveget illeti. Úgyhogy hamarosan nagyon egyszerű párbeszédeket kaptunk, amik a jelenetekben elhangzanak, és ez alapján kellett improvizálnunk. Egy idő után ez sem működött.
Abban az időszakban nagyon sokat beszéltünk a szereplőkről. A kezdetben kapott néhány jellemzőt fokozatosan kezdtük kibontani. Például, milyen szorongásai adódhatnak egy-egy szereplőnek abból, hogy nevelőotthonban nőtt fel, vagy milyen feszültségeket szül az, ha valaki egész nap másokat szolgál ki. Sőt, még azt is elemeztük, hogy ez időnként milyen reakciókat válthat ki bizonyos helyzetekben, vagy milyen testi, gesztusbeli megnyilvánulásokat okozhat. Emellett időnként mozdulatról mozdulatra lebontva kielemeztük a cselekvéseket.
Annyira sok tulajdonságát kezdtük megismerni a szereplőknek elméletben, hogy a jelenetben valamiért nem tudtunk cselekedni. Mintha a milyenségére koncentráltunk volna a szereplőnek és nem a létére, a cselekvéseire, a reakcióira. A próbafolyamat tapasztalatai alapján nem jó a szereplő jellemvonásaival túl sokat foglalkozni. Az ember bizonyos helyzetekben egyáltalán nem gondol a jellemvonásaira, hanem cselekszik. Így szereplőként sem foglalkozhatunk az élettörténetünkkel, hanem mindig a jelen helyzettel. Mivel ez nem tudott megvalósulni, a jelenetek értelemszerűen nem működtek.
Ebben az időszakban hívta fel a figyelmünket a rendező Declan Donnellan The Actor and the Target című könyvére. Ezen belül is arra a tényre, hogy mitől is alakul ki a színészi blokk.
A próbafolyamat első fázisának a szeptember 2-18 közti időszakot tekintem. Ez volt az a szakasz, amikor még az improvizáció és az anyaggyűjtés volt túlsúlyban. Rögtön a próbafolyamat elején a rendező kérésére megnéztük Hanoch Levin Krum című darabját Krzysztof Warlikowski rendezésében. Ebben meg kellett figyelnünk az egyes szereplők erős alapállapotát, ami az előadás végéig megmarad. Ezek az alapállapotok főleg a színészek testében jutnak kifejezésre. Ez az előadásnak egyfajta egységes nyelvezetet ad, a testiség erős jelenlétével. Ehhez hasonlóan szerettünk volna a Zéróban is egy egységes játéknyelvet találni, amit különböző gyakorlatokkal igyekeztünk kikísérletezni.
Több próbán át használtuk Robert Cohen tartalom nélküli jeleneteit. Párokban improvizáltunk jeleneteket, és minden jelenet előtt a színészpárok egy-egy erős állapotot kaptak, amiket egy-egy mondatba foglaltunk bele. Például: „Félek, hogy megcsalt. Nem bírom elviselni a jelenlétét. Be akarom vallani, hogy szeretem. Annyira untat, hogy nincs arra szó.” A jelenetek során figyelnünk kellett a testünkre. Amikor észrevettünk egy változást a testen, egy induló reakciót a történtekre, meg kellett jegyeznünk. A következő lépésben, ezeket a testi megnyilvánulásokat mintegy nagyító alá helyezve le kellett lassítanunk, kiemelnünk, picit felnagyítanunk, vállalva, hogy a jelenet egy-egy pillanatban megakad, elveszti életszerűségét. Ezzel kísérleteztünk egy ideig, azt vizsgáltuk, milyen irányba viszi el a jeleneteket ez az erős testre figyelés. Természetesen sokkal lassabbak lettek a jelenetek. Minden probléma súlyosabbnak tűnt, furcsán hatottak a csendek. Időnként a testek lassú, kissé természetellenes mozdulása, feszültsége veszély-érzetet keltett a partnerben. Mintha egy készenléti állapotban lenne a test, és nem lehet tudni, mi a következő lépése.
Mivel nem irodalmi szövegekről volt szó, és a hétköznapi beszédhez állt legközelebb a nyelvezet, ezért igen szabadon kezeltük azokat. Nem tanultuk meg az elején. Gyakran két-három olvasás után szövegkönyv nélkül próbáltunk. A hosszabb szövegeket pedig a rendezővel együtt átírtuk, ha valami nem volt kézenfekvő számunkra.
A rendező megkérdezte, mit gondolunk az eddigiekről. Rövid beszélgetés után arra jutottunk, hogy bár működőképes, szövegközpontú és számunkra unalmas. Eléggé jelentős mennyiség volt már meg, de úgy döntöttük, eldobjuk és egy más irányból közelítünk az egészhez. Eddig a mozzanatig tartom számon a próbafolyamat kezdeti fázisát. A továbbiakban más irányt vett a munkafolyamat. Érdekes módon ez nem tűnt ijesztőnek, inkább újra lelkes lettem, bizakodó.
A második fázis elején néhány kiindulópontban, támpillérben egyeztünk meg, a rendező javaslatára. Az egyik a már felmerült gondolat, hogy az előadás egyfajta Akárki feldolgozás legyen. A másik formai jellemvonás a show-szerűség a közönség bevonásával. A harmadik pillér pedig egy, Wallace regényében szereplő egészségügyi attasé történetére alapszik. A regényben az egészségügyi attasé hazaér, előkészíti a vacsoráját és egy videót kezd nézni. Annyira leköti, hogy napokig nem tud elmozdulni az ismétlődőre beállított videó elől. Közben hazajön a felesége, ő is a képernyőhöz ragad, majd egyre több szereplő megy az attasé lakására kideríteni, mi történt vele, és ők is ott maradnak dermedten. A szoba már bűzlik, mert a mosdóba se mennek ki, de mindenki zavartalanul nézi tovább a videót. Erre a történetre fűződne a cselekmény. Ugyanakkor az előadás záró monológja többé-kevésbé elkészült, ez volt a legkorábban megírt szöveg, ami minimális változtatásokkal benne maradt az előadásban. Innentől kezdve napról-napra változott a váz. Az Akárki feldolgozás vonala tűnt a legbiztosabbnak.
Az idő teltével a show jellemzőit akartuk felerősíteni. Megszületett az ötlet, hogy az előadás – kimondatlanul ugyan – de legyen egy freak-show. Ez a mi értelmezésünkben annyit jelentett, hogy mindegyik szereplő a maga módján egyfajta különc, furcsa szerzet. Ez a jelenetek hangulatát nagyon erősen elvitte egy olyan irányba, amiben egyformán jelen volt a humor és a morbiditás. Az eddigiek közül ez állt a legközelebb ahhoz, amit mindannyian szívesen néztünk volna. Ugyancsak a show hangulatának erősítése érdekében a konferanszié figuráját is megjelenítettük, a boncmester személyében. Ő köszöntötte a közönséget a maga módján, és felvezette kedvenc témáját, a halált.
Végül a tervezett bemutatónál három héttel később mutattuk be az előadást. A végső változatban fokozatosan ismerjük meg a különböző karaktereket monológjaik révén. A cselekmény fő vonala Levi, a filmrendező köré épül. A már viszonylag korán kialakuló boncmester – depressziós lány vonala megmaradt. A megírt szövegek mellett pedig olyan jelenetek is születtek, amik improvizáció során jöttek létre.
A kollaboratív alkotásban – de kiterjeszthetnénk ezt a színházi alkotásra általában – a színész felelősségének tartom, hogy a jelenléte a folyamatban elengedhetetlen legyen. Ne szűkítse le a feladatát interpretációra, alakításra, hanem legyen megfigyelő, gondolkodó, ötletelő, érdekelje az egész.
A másik a kommunikáció fontossága. A kollektív színházi lét tárgyalása során többször említettem, hogy az ilyen jellegű alkotásban elengedhetetlen a kommunikáció, a vita, a folytonos visszajelzés, kritika egymás munkája felé. Erre a Zéró próbafolyamatában felgyülemlett feszültség is rávezetett, ami elkerülhető a megfelelő kommunikációval.
A harmadik tanulság, amit a független színházi munkám során tapasztaltam az, hogy a megfelelő alkotótársak mellett, szívesen dolgozom bármilyen alkotói szerepkörben, amire van megfelelő kvalitásom.
Az utolsó következtetés pedig, hogy a kollektív színházi alkotás a saját tapasztalataim alapján kockázatvállalással jár. Ez az a munkamódszer, ahol semmi nem biztos, minden próbán ott a lehetőség, hogy amin addig dolgoztunk, nem szolgálja az egészet és el kell vetni. Hibázni kell, felismerni, eldobni és új megoldást találni.
A Váróterem Projekt Zéró című előadásának szövegkönyvét David Foster Wallace, Allen Ginsberg és William S. Burroughs szövegei alapján Botos Bálint rendező írta. A játszók: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Rácz Endre, Sebők Maya, Pál Emőke/Vass Zsuzsanna, valamint a Lugosi Béla Emlékzenekar: Imecs Tamás és Sipos Krisztina. A rendező munkatársai Kupás Anna, a díszlet és jelmez tervezője és Gaál Csaba, aki a videókat készítette.