Fám Erika: Megszámlálható

Van olyan színházi előadás, amikor megszámlálható néző van jelen. És ez a színpadról nézve is épp olyan nyilvánvalóan pontos szám, mint a nézőtérről. Tévedhetetlenül pontos szám, amit mindenki tud: a nézők is és a színészek is. A két kezén könnyedén meg tudja számolni bárki, elképesztően rövid idő alatt.

Ezt a matematikai műveletet még az előadás legelső másodperceiben mindenki elvégzi. A nézőnek két választása van: vagy szorong és szégyenkezik, hogy miért is nem hozott magával ismerősöket, barátokat, mert akkor legalább kétszer ennyien lennének, legalább kétszámjegyű lenne “a” szám, vagy kezd nagyon intenzíven jelen lenni, mintha egyedül 10-20-50 ember helyett ülne, figyelne. A színésznek is két lehetősége van: vagy arra gondol, hogy most ebben a ritka, gyér, energiaszegény térben kell játszania, takarék-üzemmódra vált és várja az előadás végét –  vagy odaadja magát, akárha egy nagyszerű randin lenne, mert itt még a néző cipőfűzőjének a színét is kívülről megtanulhatja az előadás végére. És kezd kommunikálni,  kezd üzenni és várja a visszajelzést.

Ritka élmény olyan előadáson nézőnek lenni, ahol minden színészre legtöbb egy néző jut. Ott volt velem szemben négy színész, a stúdióterem első sorában ültem és tudtam, hogy csak az én szemembe néz, amikor rám néz. Mögöttem nem ült senki.  Láttuk egymás minden rezdülését, olyan figyelem-folyam alakult ki, amit máskor, máshol aligha tapasztalhatunk meg színházi környezetben. Szerencsések voltunk, akik ezt az előadást választottunk és nem a teltházast, ami párhuzamosan futott, mert itt olyan színház született, ahol elképesztően spontánul mindannyian jelen voltunk, benne voltunk az előadásban. Rezdülésszámban, amplitudóban, hullámhosszban, hőfokban mérve nagyon magas számokat értünk el.

Nem tudom és nem is kérdezem, hogy milyen lett volna, ha teltházas az előadás. Hálás vagyok mindazoknak, akik nem jöttek el.