LAUDÁCIÓK – JÁTÉKTÉR-DÍJ 2017

A Játéktérnek megalakulásától kezdve fontos volt a fiatal színházi alkotókra és szakírókra irányuló szakmai figyelem. Az éves díjunk erről szól, amelynek szavazását idén is – immár ötödik alkalommal – megrendeztük. A Játéktér-díj közösségi díj, szerzőink, munkatársaink és szerkesztőink voksa alapján dől el, hogy az előző évben született erdélyi előadások alkotói, valamint a (nyomtatott és online) lapunkban publikáló szerzők közül kit illet.

Idén három kategóriában lehetett szavazni, a nyertesek pedig:

A Játéktér 35 év alatti előadója 2017-ben: Ötvös Kinga
A Játéktér 35 év alatti egyéb színházi alkotója (drámaíró, dramaturg, díszlettervező, jelmeztervező, zeneszerző, koreográfus) 2017-ben: Sipos Krisztina
A Játéktér 35 év alatti szerzője 2017-ben: Kiss Krisztina

Gratulálunk nekik és a három kategória minden jelöltjének: Bezsán Noéminek, Boros Csabának, Győrfi Katának, Korodi Jankának, Kónya-Ütő Bencének, Kupás Annának és Vass Zsuzsannának!

Díjunk szimbolikus: könyvcsomag, valamint egyéves Játéktér-előfizetés. Köszönjük mindazoknak, akik ebben a díjban támogattak: a Pojga játékkészítő műhelynek, a Koinónia, a Korunk-Komp-Press, a Pro Philosophia és az UArtPress kiadóknak, valamint a Látó folyóiratnak. Köszönjük a kolozsvári Tranzit Ház partneri segítségét, hogy teret adott a január 27-én rendezett ünnepségünknek, díjátadónknak. Az ott elhangzott laudációk alább olvashatók – köszönjük a szerzőknek!

Ötvös Kinga laudációja

Ötvös Kinga

Van olyan, hogy találkozik a konzi a színivel. Van olyan, hogy találkozik az opera a performansszal. Van olyan, hogy találkozik a független- meg a kő-.

Van olyan, hogy találkozunk.

Hogy találkozik a hang a testtel, és eggyé válnak. Hogy találkozik a test a térrel, és olyan, mintha mindig is egymásban léteztek volna. Találkozik a test a mozdulattal, és megtalálják egymást. Van olyan, hogy ezek a találkozások jelenlétté válnak. Erőltetetlen, de erős jelenlétté.
A találkozáshoz jelen kell lenni. Ahhoz jelenlét szükségeltetik. Olyan jelenlét, ami mindig készen áll a találkozásra.
Van olyan jelenlét, hogy ha szembetalálod magad vele, akkor nincs olyan, hogy ne találkozzatok. Szembetalálod magad a jelenléttel, amiben a mozdulatlan létezés az erővel egyesül, és aminek kisugárzása zavarba ejtően vonz.
Folyamatos keresés és néma nyugtalanság az önmagával való találkozásban. És addig keres, ameddig talál. És ha talál, akkor tovább keres.
Az újabb találkozások igénye ez.

Mindezekkel találkoztam már. Találkoztam Ötvös Kingával.

Szívből kívánom, hogy még nagyon sokan találkozzanak vele.

Sinkó Ferenc

Sipos Krisztina

Áldott állapot a közelében lenni. Annak a figyelemnek a közelében. Minden alkalommal valami ismeretlen eredetű nyugalom száll meg, amikor találkozunk. Nem is a nyugalom a jó szó, tisztánlátás talán inkább. Időjárás tudja úgy kitisztítani az ember fejét, mint az ő közelsége, tudod, van az, amikor kilépsz az ajtón, és szikrázik előtted a táj. Minden részlete éles, mégis kézenfekvő. A levélerezet meg a dér a tetőcserepeken.

Ősz és tél között szokott ez lenni valahol, és akkor villámcsapásszerűen minden megnyugszik benned, mert minden rendben van, és akkor útra kelsz, mész intézni az ügyeidet, és mindenki úgy néz rád az utcán, mint egy földre szállt angyalra, és te tökéletesen megérted őket, mert soha nem volt még ilyen tiszta a fejed, így érzed legalábbis. Ez az a fajta nyugalom, amiről beszélek.

Konfliktusmentes mellette, gördülékeny. Nincs probléma. Annyi mindenki mellett lesz annyi minden probléma mindig, pláne színházban, az ember már megszólalni sem mer, nehogy valami dráma legyen belőle (paradox módon). Őmellette minden: jön. Kérdés nélkül. Önmegtartóztatás, önmegbélyegzés nélkül. A puszta jelenlétével sarkallja a másikat, hogy jobb legyen önmagánál, hogy átugorja. És valahogy lehetségesnek is érzed. Pontosabban: fel sem merül, hogy majd nem tudod.

Sokminden forr és cikázik ott belül, benne-belül mármint, úgy értem. Érzi az ember, amikor vele van. Érzi, hogy bármikor kipöröghet onnan valami, valami csiszolatlan, valami, ami vág, és közben megdöbbentő és kibaszott jó, pedig lehet, hogy csak egy kávézó ablakán révedtetek kifelé (vagy két kávézó ablakán: egy kolozsvárién és egy budapestién, tudod, még így is érezhető ez).

Feldob, amikor kiszúrom ezt a fékezett nyughatatlanságot, a vadságot, ahogy megvillan a szemében, a szája szegletében. A dalaiban is ott van ez, a szomorúság robbanékonysága, bármennyire kiegyensúlyozottan énekli is őket.

Különben a Keddnél vadabb és kompromisszum-mentesebb előadást keveset láttam. Avantgárdnak lenni ilyen magától értetődően!

Sokban hasonlítunk (csak hogy magamat is dicsérjem egy kicsit): szeretünk sziporkázni és szeretünk csüggedni. Az egyik nélkül nagynehezen van csak meg a másik, ezt kezdem elfogadni. Mindkettő megjutalmaz különben, ha az ember nem szégyelli magát, és odafigyel rá (a feladat oroszlánrésze persze ez: nem-szégyellni). Kell ez, azt hiszem, a munkához.

Láthatod: legfőképpen olyan dolgokat tudok neki üzenni, amiket magamnak tudnék, ha egy kicsit távolabb lennék magamtól, hogyha egy kicsivel távolabb lehetnék, ha le tudnám magamat vakarni, küldeni engem melegebb éghajlatra. Majd küldöm!, gondolom.

Nahát: ez. Jó, hogy gondolkodhattam róla egy picit, Krisztináról, fennhangon, vagy ahogy ezt mondják. Majd add át neki, ha odaérsz!

Nem muszáj ezekkel a szavakkal.

Fekete Ádám

Kiss Krisztina laudációja

Kiss Krisztina

A színházi alkotás kapcsán sokszor hangoztatjuk azt az egyértelműséget, hogy ez közös gondolkodásból, együttlétből születik. Az kevésbé egyértelmű, hogy a színházról való írást sem veszi körbe más, mint a közösségi tapasztalat sűrű közege, és a vágy, vagy nevezzük igénynek, hogy az előadásélményünket ebben megosszuk. Ritkábban szoktunk arra gondolni, hogy a színházról való írás – amikor jól működik – eredendően maga is beszélgetés. Nem ott kezdődik, nem ott ér véget, hogy egy képernyő van előttünk vagy egy fehér papírlap. Hanem emberek. És a hozzájuk való folytonos, hullámzó, sokszintű, kiélesedő, puhán tapogató, érteni vágyó kapcsolódás. Hiszen a színházi esemény értelmezése nem létezik a világ, és benne a másik megértésének vágya, a rá irányuló kíváncsiság nélkül. Legyen az a másik előadó, néző. Legyünk mi magunk.

Én ennek az örömteli tapasztalatát Krisztinának köszönhetem. És vele együtt mindazoknak, akikkel együtt dolgoztunk, blogoltunk, lapot írtunk, “falaztunk” a különböző fesztiválokon.

Krisztinával együtt dolgozni jó. Finom jelenlét, pontos figyelem, szolid és ironikus játékosság, amire mindig lehet számítani. (Arra is, hogy tényleg, és időben küldi a szöveget – jó, ez egy szerkesztő pór szempontja, de mégis…) Szóval megérkezik Krisztina szövege, és feldereng mögötte az arca, az ő hangján olvasom – összekeveredik az enyémmel –, a sorai mögött pedig érzem, hogyan ül a nézőtéren. Hogyan figyel. Hopp, az a színész most valami igazán váratlan mozdulatot tett.

Nem tudom, mi tart meg valakit egy olyan kevéssé látványos, inkább a dolgok hátterében zajló tevékenységben, mint a színházról való írás. A kíváncsiság, mi más. Ami, találjál bármiféle kifejezési formát hozzá, Krisztina, azt kívánom, ne szűnjön meg soha.

Varga Anikó

————————

A 2013-as Játéktér-díjasokról itt, a 2014-es év díjazottjairól itt, a 2015-ös év díjazottjairól itt, a 2016-os év fiatal Játéktér-díjasairól pedig itt lehet olvasni.