Lázok János: A marosvásárhelyi színjátszás újabb adattára: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978

Lázok János: A marosvásárhelyi színjátszás újabb adattára: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978

Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978 című könyvéről

A  2000–2017 közötti időszak biztató szakmai jelensége az  erdélyi magyar színháztörténeti kiadványok (életútinterjúk,  színészi és rendezői pályarajzok, önéletírások, adattárak, intézménytörténetek, bibliográfiák és forráskiadások) megjelenésének szaporodása. Egyszemélyes intézményként Nagy Béla egymást követő három évben adta ki a nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét feldolgozó  könyvét, majd a színház építéstörténetének levéltári iratait;   a színház felújításakor előkerült zárkő történetének szentelt tanulmánykötetet  pedig szerkesztőként és társszerzőként jegyzi (Nagy, 2009; 2010; Nagy, szerk., 2011)[1]. Marosvásárhelyen Kovács Levente intézménytörténete után (2001)[2] a Székely Színház tizenhat évadát dokumentáló adattár is megjelent (Horváth, 2006)[3]. Marosvásárhelyi szerzők még két intézménytörténeti jellegű munkáját kell megemlítenünk: az Állami Bábszínház  első huszonöt évét Kozsik Ildikó dolgozta fel (Kozsik, 2011)[4], és ugyanebben az  évben jelent meg  az a tanulmánygyűjtemény is,  amelynek szerzői a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálták más-más megközelítésből (Lázok–Ungvári-Zrínyi, szerk., 2011)[5]. A temesvári színház alapításának 50., illetve 55. évfordulójára  jelent meg Darvay Nagy Adrienne intézménytörténete (Darvay, 2003)[6],  illetve egy gondosan adatolt, szép kivitelű  emlékalbum (sz. nélkül, 2008)[7]. Kiemelkedő  szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Csirák, 2013)[8].  Bodó Ottónak a színházak játékrendjével, illetve a szakmai díjak felsorolásával kiegészített  doktori értekezése (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház, 2011)[9] a vizsgált színházak körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely).  Két évtized  fesztiválszereplésre kiszemelt  erdélyi előadásait ismerteti  Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989–2008)[10], amelynek adattára az elnyert társulati és egyéni díjakról is tájékoztat.[11]

Marosvásárhely és Arad 19. századi  színházi életét két kiadvány dolgozza fel: egy kiválóan adatolt és színesen kommentált dokumentumgyűjtemény (Kuszálik–Zalányi, 2013)[12], illetve az aradi színészet 130 évét dokumentáló adattár első kötete (Piroska K.–Piroska I.,1. kötet, 2012).[13]

Új kiadványt kell most elhelyeznünk az erdélyi  magyar színháztörténeti munkák sorában.[14] A szép kiállítású, különleges formátumú kötet[15] a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott előadások történetének legfontosabb adatait tartalmazza, a Székely Színház tizenhat évadát (1946–1961) feldolgozó  előző adattár folytatásaként.  Az új adattár az 1961-es státus- és névváltásától  a következő változásokig terjedő tizenhét évad adatait tartalmazza: az 1978-ban adott/kapott Marosvásárhelyi Nemzeti Színház elnevezés  új státust és költségvetési besorolást jelez az intézmény életében.

A könyv legfontosabb tartalmi része, maga az adattári törzsszöveg jól áttekinthető szerkezetű:  az évadok számának megfelelő tizenhét fejezetben mutatja be a dokumentált előadásokat. Minden produkciónak egy-egy tartalmi-szerkezeti egység felel meg, a fejezetek ennek alapján tagolódnak 107 azonos felépítésű alfejezetre. Ezek túlnyomó többsége – néhány pódiumműsortól eltekintve –  a premier szereposztásából,  illetve az adott előadáshoz kötődő kép- és szövegillusztrációkból áll össze. Ez utóbbiak válogatásakor  talán jobban kellett volna ügyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések felhasználására:  főleg az első öt-hat év előadásai esetében  sokszor túlsúlyba kerül a korszak  „ajánlott értelmezése”  (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). Úgy gondolom, nem egy tudatos szerkesztői  koncepció érvényesült itt,  inkább  a kézenfekvő, pragmatikus  megoldások ismétlődéséről van szó.  Gyors számbavétel után kiderült, hogy az előadások alig harmadát dokumentálták  eredeti alkotói szövegekből vett  részletekkel (tizennégy színész, tíz rendező, egy díszlettervező, illetve tíz drámaíró esetében). [16] Sajnos, az ő  eleven, élő mondataik nem tudják mindig kellőképpen ellensúlyozni az  egyenszabott előadás-ismertetések  és kritikák korabeli bükkfanyelvét. Érthetetlen jelenség Tompa Miklós szövegeinek szinte  teljes hiánya az adattárban:  neve, véleménye, mondatai mindössze három jegyzőkönyvben jelennek meg.[17] A színházalapító igazgató, akinek a magyar társulat ma védjegyként viseli a nevét, megérdemelt volna egy megemlékező pályarajzot, talán egy összegező tanulmányt is.[18] E hiány hírértékű: ennek alapján meg lehet kockáztatni azt az állítást,  hogy  a kötet szerkesztői sokkal  inkább a nagyközönségnek szóló szemléletes  dokumentum-gyűjteménynek szánták  munkájukat, s nem akarták azt terjedelmesebb írásokkal, tanulmányokkal terhelni.

Első olvasásra a  képanyag gazdagsága ragadja meg az olvasó figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció  a kötet  legnagyobb erénye: ez megerősíti azt a feltételezést,  hogy a szerkesztési koncepciónak ez állt a fókuszában, hiszen  az olvasó-színházimádó közönséget feltehetően ez a jól lapozható  képes album jelleg fogja leginkább vonzani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 kép mutatja be, zömében olyan felvételekkel, amelyek hitelesen érzékeltetik a színészi játék, az előadások atmoszféráját. Mindenképpen ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő,  Para István munkáját. Ez a gazdag képanyag  azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt népszerűsítő adattárban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett  nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. A kutatás  igényeit is figyelembe vevő munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni egy adott előadás szereposztásában. Nagyobb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója ugyanis csak a szereposztásokban előforduló neveket  jelzi. Példával szemléltetve: Senkálszky Endre neve után csak a 171. oldal jelenik meg a névmutatóban (Marosvásárhelyen játszott egyetlen szerepét jelezve), ám a  173. és 175. oldal két előadásfotójára  – ahol  egy-egy képaláírásban szerepel a neve – semmiféle  utalás nem történik. Sajnos, ez már funkcionális hiányosság, hiszen így lehetetlenné válik  bármely színész szerepfotóinak célzott végigkövetése  az adott időszakban.

A  vizsgált időszak statisztikai adatait bemutató fejezet évadonkénti, illetve műsorrétegek szerinti besorolásban és  címenként adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és  ezek  százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag is megjeleníti. Két idekívánkozó megjegyzés: e statisztikai adatok  lelőhelyét, a színházi adminisztráció könyvelési törzslapjait és ezek levéltári lelőhelyét mindenképpen meg kellett volna az adatok forrásaként adni, a tudományos  kutatás elemi követelményei  értelmében (visszakereshetőség és ellenőrizhetőség). Második észrevételem a statisztikai feldolgozás megbízhatóságával kapcsolatos, ugyanis minden olyan esetben, amikor az előadás élettartama több évadra terjed ki, torzít  a százalékarányok egyetlen  évadhoz kötött kiszámítása és az ehhez rendelt grafikus megjelenítés.  E fejezetet nyilván nem a nagyközönségnek szánták, de a fenti pontatlanság miatt,  sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható – ehhez a részadatokat (nézőszám, előadásszám) az időtengelyre kivetítő grafikus  ábrázolásra,  illetve ennek minimális értelmezésére lett volna szükség.

A diktatúra korhangulatát és alkotói feltételeit illusztrálni hivatott négy levéltári dokumentum meglehetősen  szervetlenül, értelmezés és megfelelő forrásközlési apparátus nélkül illeszkedik  az adattár anyagába  –  létezésüket a tartalomjegyzék nem tünteti fel, és csak  odalapozva  derül ki, melyik előadáshoz kapcsolódnak.  Szerencsésebb lett volna a kötet végén, a függelékben összevonni ezeket a levéltári anyagokat, minimális értelmezés kíséretében. „A Securitate és a színház kapcsolatát később nagyobb téren[19] fogjuk elemezni” – szól a belügyi jelentést bevezető  kommentár. Ez a megjegyzés  azt jelzi, hogy maguk a szerkesztők is érzékelték egy, a dokumentumot értelmező és azt a korszakban elhelyező magyarázat hiányát. E dokumentumok kapcsán fontos még kiemelni: ilyen igényes, színháztörténeti értékre számot tartó kiadvány esetén a közlésre kerülő irat fajtájának, típusának, lelőhelyének és levéltári jelzetének megadása természetes követelmény.  Más nyelvről fordított dokumentum közlése esetén fel szokás tüntetni a fordító nevét – lásd itt a kötetzáró belügyi jelentést.( Ugyanez érvényes  a magyarról idegen nyelvre fordított előszavak esetében is.)

Ha már ez a jól áttekinthető  adattár szakmai nyilvánosságot kapott, növelni lehetett volna felhasználhatóságát az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, illetve  a színrevitelhez  kapcsolódó tágabb médiavisszhang  könyvészeti adatainak, illetve a sokkal ritkább  hang- és videó-felvételek elérhetőségének összegyűjtésével és közlésével. Sajnos, az adattárban  csupán a felhasznált szövegek könyvészeti adatai jelennek meg, az előadások fogadtatásának  más elemére nem történik utalás. Kézenfekvő példa itt a  marosvásárhelyi rádió archívumának színházi  hangfelvételeiről készült bibliográfiai  számbavétel[20] –  a katalógust összeállító szerkesztő, Tompa Enikő bizonyosan hozzájárult  volna, hogy munkája  a szakmai nyilvánosság elé kerüljön, ha erre felkérést kap.

Hiánylistámat csupán vázlatpontokban folytatom,  a következő adattár  jobbításának reményében.  A lista tételei közül a betűrendes címtár a legfontosabb, e nélkül ugyanis rendkívül nehézkes az előadások és fotók cím szerinti visszakeresése.  A díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolását,  a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsorát, a vezető tisztségviselők ( társulatvezetők, igazgatók, vezérigazgatók) időrendjét részlegesen át lehetett volna venni a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent kiadványból, csupán az 1972–1978 időszak hasonló adataival kellett volna kiegészíteni.  A vizsgált periódus  turnéállomásainak és kiszállásainak helynévtárát elkészítve  a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzását  lehetett volna bemutatni, mint a Székely Színház továbbélő örökségét (összevetve a két korszak adatait a a már említett könyvelési törzslapok alapján).

Megdöbbentően szegényes a felhasznált szakirodalom bibliográfiája – mindössze négy  címet tartalmaz. Csak találgatni lehet, hogy a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-beszélgetőkönyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, Gergely Géza tanulmányai, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai  miért maradtak ki ebből a könyvészetből. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001)[21]  hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal  készült életútinterjú (Bérczes, 1996)[22] kimaradása a leginkább szembetűnő. Az itt és a bevezetésben említett szakirodalmi tételek áttekintése valószínűleg  erősítette volna a bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának  szakmai megalapozottságát – amelyben így, jelenlegi formájában csak az elmélyülés hiánya érhető tetten. A szerző a vizsgált korszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd[23]] határozza meg, s ezt egyetlen képbe sűríthető jelenségként értelmezi.[24] Hasonlóan felületes, szinte már közhelyesen redukált a gondolatmenet végkövetkeztetése is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (i. m.14).

E tanulmány-improvizációval  fontos lehetőséget pazarolt  el a szerző: itt kaphatott volna tájékoztató magyarázatot az az olvasó, aki nem érti, nem tudja dekódolni az egyes előadások ideologikus értékelését a felhasznált  szövegillusztrációkban. Gondoljunk itt a legfiatalabb olvasókra, akik számára idegen, nehezen érthető és/vagy nevetséges a korabeli ideologikus retorika; akik számára zavarba ejtő, hogy meggyőző és szép előadásfotók mellett torz, hamisan hangzó szöveg szerepel.  A kettő feszültségét, a kor színházának furcsaságait és paradoxonait nem értelmezi, nem magyarázza semmilyen kommentár – a Harag György rendezéseire utaló néhány árnyalt mondat kivételével.

Az adattár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont első kiadványa,  amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. A kötet bemutatása alkalmával ő végezte el az új kiadvány elhelyezését a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában, s  ekkor elhangzó állításai sajátos  (szelektív)  tájékozatlanságot tükröznek. Lábjegyzetben megadom ezeket a „szakmai  kinyilatkoztatásokat”[25] – megítélésük, a recenzió első két bekezdésének alapján, legyen az olvasó feladata.  Furcsa módja a beharangozásnak, ha  valaki saját (vagy esetleg intézménye) teljesítményét a szakmabeli  kollégák munkájának teljes semmibevételével akarja kiemelni.

Remélhetően ez a fura kis intermezzo nem fogja hátrányosan érinteni a kötet szakmai fogadtatását és hatékony terjesztését.  Végső következtetésként ugyanis kimondható: ez a munka nem csak a nosztalgiázó, egykori kedvencei fényképeit  kereső nagyközönségnek szól – a jelzett hiányosságok ellenére a szakma is haszonnal forgathatja.

————————

[1] Nagy Béla (2009): Torz idők színháza. A nagyváradi magyar színjátszás tizenkét éve (1948–1960). Varadinum Script, Nagyvárad, 588 p. Nagy Béla (2010): Évszázadokra szóló nagy alkotás. A nagyváradi Szigligeti Színház építéstörténete levéltári dokumentumokban (1897–1902). Vál., szerk., előszó: Nagy Béla. Szigligeti Alapítvány–Varadinum Script, Nagyvárad, 372 p. Nagy Béla (szerk., 2011): Új templom – régi oltár. A Nagyváradi Szigligeti Színház Zárkövének krónikája. (1900–2011). Szigligeti Alapítvány–Varadinum Script, Nagyvárad, 163 p.
[2] Kovács Levente (2001): A marosvásárhelyi Székely Színház története. Mentor, Marosvásárhely, 202 p. [56 képmelléklet].
[3] Horváth Bea (2006): A marosvásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai, 1946–1961. Színházművészeti Egyetem, Marosvásárhely, 213 p. [151 képmelléklet].
[4] [Kozsik] Novák Ildikó (2011): Fejezetek a Marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetéből (1949–1975). Mentor–UArtPress, Marosvásárhely, 316 p. [67 képmelléklet]
[5] Lázok János–Ungvári Zrínyi Ildikó (szerk., 2011): A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei, I. 1954–1962. (Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen 1954–2008). Társszerzők: Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó. UArtPress, Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 318 p.
[6] Darvay Nagy Adrienne (2003): Állandóban változékonyan. Mentor, Marosvásárhely, 155 p.[92 képmelléklet]
[7] [szerző nélkül](2008): Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, 1953–2008. Emlékalbum. Graphite Kiadó, Temesvár, 126 p.
[8] Csirák Csaba (2013): Hatvan év krónikája 1953–2013. Adattár a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez. Szerk. Bessenyei Gedő István, Csirák Csaba. Kiadja az Északi Színház Harag György Társulata. Szatmárnémeti. 1. kötet. 1953–1989, 646 p. 2. kötet:1989–2013, 605 p.
[9] Bodó A. Ottó (2011/2014): Húsz év erdélyi magyar színháza (1990-2010). Eikon, Kolozsvár, 2014. Elérhető online (2011): http://szfe.hu/wp-content/uploads/2016/09/bodoa_otto_dolgozat.pdf
[10] Darvay Nagy Adrienne (2008): A kisvárdai fesztivál 1989–2008 [Kiadja] Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza, 336 p. [adattári rész: Radvánszky Ágnes][11] A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, pályarajzok, alkotói önéletírások (közelítőleg harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
[12] Kuszálik Péter–Zalányi Gyula (2013): Páholy és karzat. Marosvásárhely színházi élete a 19. század második felében. Pro-Print, Csíkszereda, 414 p. [CD-mellékettel]
[13] Piroska Katalin–Piroska István (2012): Az aradi magyar színjátszás 130 éve (1818–1948). 1. kötet: (1818–1905). Irodalmi Jelen Kiadó, Arad, 694 p. [103 illusztráció]
[14] Ferencz Éva–Keresztes Franciska (szerk., 2017): Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 311 p. [329 képmelléklet]
[15] Keménykötésű, 19,5 x 30,5 cm, 311 oldal. A borítóterv Hodgyai István munkája.
[16] Az üdítő kivételek: Harag György, Szőke István, Dan Micu, Csorba András, Tanai Bella, Illyés Kinga, Lohinszky Loránd, Hunyadi László, Visky Árpád, szerzőként Örkény István, Tudor Muşatescu, a díszlettervező Szakács György.
[17] A névmutatóban feltüntetett oldalszámok kizárólag csak Tompa Miklós rendezéseire utalnak, nevének előfordulását az előszóban és a közölt levéltári dokumentumokban nem jelzik a névmutató indexszámai.
[18] Ennek szerzője a Tompa-életmű szakavatott ismerője, Kovács Levente lehetett volna. Eddig megjelent, kiválóan dokumentált Tompa-dolgozatai valósággal predesztinálták e tanulmány megírására.
[19] Feltehetőleg azt érti ezen a szerző, hogy nagyobb terjedelemben.
[20] Tompa Enikő: A Székely Színház történetét kiegészítő hangdokumentumok a Marosvásárhelyi Színház archívumában (szakdolgozat, 2011, Marosvásárhely, Művészeti Egyetem könyvtára). A dolgozatból közölt részletet lásd: Symbolon, XII. (2011.) 20., p. 73–82.
[21] Könyvészeti adatait lásd a 3. lábjegyzetben.
[22] Bérczes László (1996): Székely körvasút. Tompa Miklós mesél. Pesti Szalon Kiadó, 253 p.
[23] A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. szept.1)
[24] V. ö. „Dúlt a kettős beszéd. A színházba látogató minden látottat és hallottat értelmezett, átértelmezett. [...] Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott” (i. m. 14).
[25] „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek.” Lásd: Antal Erika 2017.június 29-én feltöltött beszámolója. Elérhető: https://szekelyhon.ro/aktualis/tizenhet-ev-tortenesei-a-marosvasarhelyi-szinhaznal. (2017. szept.1) „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások.” Lásd: K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl.1. Elérhető: http://www.e-nepujsag.ro/op/article/k%C3%B6nyvbemutat%C3%B3-nemzetiben (2017. szeptember 1.)