Botházi Mária: Nevettünk és sírtunk is, Ildikó kedves!

Botházi Mária: Nevettünk és sírtunk is, Ildikó kedves!

Két év adatott nekem Vitályos Ildikó közelében, ennyi időt vett igénybe interjúkötetünk elkészülte az első találkozástól a kézirat leadásáig. Az életinterjú a Polis Kiadónál jelent meg Demény Péter szerkesztésében, a Prospero könyvei sorozatban, és azt hiszem, mindkettőnk, sőt, Péterrel együtt mindhármunk részéről kissé vakmerő vállalkozás volt. Ennek oka bennem keresendő: ugyanis akkoriban huszonöt-huszonhat éves – ahogyan Vitályos Ildikó mondaná – fenyőillatú kisleány voltam, aki pár éve került fel a Székelyföldről Kolozsvárra, és nem láthatta őt színpadon. Továbbá még botorkáló kezdő kulturális újságíró is voltam, volt pár kolozsvári művész, aki nem adott nekem interjút. Vitályos Ildikó nagyvonalú volt és bátor: adott.

Aztán később rájöttem, ez a nagyvonalúság és bátorság, amelyet töretlen emberi tartás és büszkeség kísér, Vitályos Ildikó lényéhez tartozik. A régi erdélyi asszonyok méltósága, a sokat megélt nők ereje, a színésznő örök nőisége és vagánysága, a háziasszony közvetlensége és vendégszeretete mind vele volt és benne volt, időtlenül, kortalanul. Olyannyira, hogy eltörpült, eltűnt, lényegtelenné vált a köztünk lévő több mint negyven évnyi korkülönbség, interjúink kávézásokká lettek, kávézásaink két nő beszélgetésévé. Nagyon erdélyi hangulatú beszélgetésekké egy erdélyi nagyvárosban, egy patinás erdélyi utcában, egy ódon házban, értékes porcelánkészlet és sütemény kíséretében szervírozott kávék mellett. Szavai, és ugyanolyan mértékben gesztusai, mimikája nyomán valahogyan egy olyan történet bontakozott ki, amely egyetlen ember fergeteges humorral elmesélt és előadott életútja, de mégis bennünk él, ott van mindannyiunkban. Rendkívüli humora volt, a hangfelvételek jelentős részét az én kacajom (és az ő felkaccanásai) tölti ki, szövegben nem is lehetett azt visszaadni, hogy mitől kell annyira nevetni egy-egy sztori komikumán vagy leggyakrabban inkább tragikomikumán.

Igen, leginkább közös nyelvünk az erdélyiségünk és a humor volt, s talán ezek nyomán némiképp sikerült megrajzolni a színésznő portréját, aki volt. Mert ő erre a pályára született, biztonságos, meleg, rendkívül támogató környezetet adó polgári család vette körül születésétől a bécsi döntésig Erzsébetvárosban, majd utána gyerekként Marosvásárhelyen. Lapokat járattak neki, francia- és németkisasszony oktatta, balettiskolába, zongorázni járt. Aztán persze közbeszólt a történelem: a határok újbóli átrajzolása, kilakoltatás, kuláklista, otthontalanság, ingázás Sepiszentgyörgy és Marosvásárhely között, rideg bentlakások, kegyetlen elvtársak bántásai. Az egyetemet Kolozsváron kezdte, majd az intézmény átköltöztetése után Marosvásárhelyen folytatta.

Az egyetem elvégzése után megállíthatatlan volt Vitályos Ildikó tündöklése: tizenegy évig Nagyváradon majd utána Kolozsváron hamar a közönség kedvencévé lett. A Bánk Bán Melindája, az Orpheusz alászáll Ladyje, az Olympia címszerepe aztán a Tragédia Évája, a Játék a kastélyban Annie-ja, A kőszívű ember fiai Baradlaynéja, a Kegyenc Júliája csak néhány kiemelkedő szerepei közül, s a legmeghatározóbb és legemlékezetesebb talán Böske megalkotása Bálint Tibor Sánta angyalok utcája című darabjában, amelyet hangosan ünnepelt közönség és kritika. Bár 1995-ben vonult nyugdíjba, az 1990-es Bernarda Alba-szerepét tekintette kolozsvári pályája lezárásának, úgy érezte, a színházban ekkortól méltatlanul bántak vele, és ő is eltávolodott az intézménytől.

Azt tartotta fontosnak, hogy tudja megsiratni, megnevettetni a közönséget, hogy a nézők megtisztulhassanak. Nem szeretett az életben művésznő lenni: az jelentette számára az igazi elismerést, ha Ildikónak szólították. Azt mondta, neki annál nagyobb elégtételt semmi nem jelentett, mint hogyha előadások után azt hallotta vissza: de jól kikacagtuk magunkat, vagy jaj, hogy sírtunk, Ildikó kedves.

Nem lehettem ott a nézőtéren, de velem most már mindkettő megtörtént, Ildikó kedves. Nyugodjék békében!