Patkó Éva: A láthatatlan Rimini

Fotó: Patkó Éva

A Játéktér 2017. őszi számából

Kislánykoromban volt egy hófehérkés könyvem, amelyben ha azt szerettem volna, hogy Hófehérke beleharapjon a piros almába, akkor egy adott oldalra kellett lapoznom, ha pedig azt, hogy elmeneküljön a boszorkány elől, akkor egy másikra.

Hasonló volt a Rimini Protokoll Top Secret Internationalje is.[1] A zürichi Kunsthaus termeiben kellett navigálnom aszerint, hogy mi a hozzáállásom az elhangzottakhoz. Ami elhangzik, abban a fülhallgatóban hallom, amelyet még a látogatás elején kapok. Ettől (is) nagyon személyes a múzeumi séta, végig az az érzésem, a női narrátorhang csak nekem beszél, mintha közben végig figyelne. Bravúros a hangfelvétel, ezt az érzetet végig fent tudja tartani. Térérzékelővel követ a projekt számára kifejlesztett program, pontosan érzékeli, hogy a múzeumi termek melyik pontján járok, és ennek megfelelően váltakoznak a narrátor által elmesélt történetek: a legeslegvégén pedig mindenki ugyanoda jut, asztalokhoz, ahol találkozni lehet ismeretlen fülhallgatósokkal.

Az interaktivitás irányított, de az irányt részben én szabom meg. Magam dönthetem el, hogy a megadott irányok közül merre indulok, és kiválaszthatom, hogy a fülhallgatósok közül ki mellé ülök majd le sétám legvégén. Játék, amiben engem komolyan vesznek, én meg csak annyira veszem komolyan, amennyire kedvem tartja. Játszhatom, nem konkrét szerepeket, de kipróbálhatom a kém vagy az újságíró szerepét. Mind-game, amely fizikai-testi jelenidejűsége miatt elemibb, mint bármelyik számítógépes játék. A meghívás a közös játékba a legerősebb színházi gesztus.

A nemzetközi sajtóban mindent leírtak már a Top Secret…-ről, ezért most az élményt próbálom megírni, mert itt nem az elhangzott bő kétórás hanganyag a különleges, hanem a helyzet, amelyben megszólal: ismeretlen emberekkel terel egy közösségbe, kiemel a múzeumlátogatói státuszból, miközben múzeumlátogatóként nézelődöm a kiállított képek közt. A megszokottól eltérő színházi élmény ellentmondásos: az egyedüli résztvevő én vagyok: másokat figyelek, a körülvevő világot, benne önmagamat; személyre szabott, jóllehet mindenki ugyanazt az audioprogramot járja végig, csak más-más útvonalon; néma csendben visz végig a termeken, miközben a fülemben végig beszélnek; remekművek között sétálok, miközben temérdek információval bombáznak a mindenkori titkosszolgálatokról. Romániában a kémkedés mindennapi jelenség volt nem is olyan régen, mégis meg tud lepni, hogy szerte a világon ma is hányan foglalkoznak ezzel.

Globális kémhálózat része vagyok két óra erejéig. Titokban történik minden, a Kunsthaus tágas halljában két diszkrét plakát jelzi, hogy jó helyre érkeztem, a plakátok melletti pultnál kapom meg a fülhallgatót, a füzetet és a ceruzát, majd indulhatok, amerre a hang irányít, beleolvadok a tömegbe, útközben találkozom más fülhallgatósokkal, de semmi kirívó nincs az egészben. Összenézünk mi, fülhallgatósok. Jó látni a többi múzeumlátogatót, a nem fülhallgatósokat, akik a menekültekről szóló kiállításért vannak itt, a mexikói grafikai művészetért, a reneszánsz festményekért. A füzetben térképek és telefonszámok: írni való feladatokat is kapok. A svájciasan távolságtartó, végig udvarias német női hang kér, hogy írjam le a legnagyobb félelmemet, majd édesanyám nevét. Mindezt egy kék ruhás kalapos nő festménye előtt. Mert ez a jó, hogy közben festményeket nézek, belemerülök a látnivalóba. A narrátorom beszél-beszél, persze rá is figyelek, de a festményekre is, aztán feladatot kapok, hogy ide meg oda menjek, vagy éppen maradjak. Minden teremben van egy-egy alkotás, amit a narrátor belesző mondandójába, de a legérdekesebbek mégis azok, amik spontánul magukhoz vonzanak. Ilyen a kék ruhás nő is. A füzetbe szerelt mágneses érzékelő jelzi a programnak, hogy a múzeum melyik pontján vagyok. Sok irányba mehetek, de a legvégén mindenki ugyanoda lyukad ki. Egy Rodin miatt még maradok, pedig a feladat szerint mennem kell. Elidőznék még az ismeretlen férfi szobra mellett, és majd utána váltanék helyszínt. Csakhogy a program a helyben maradásomat is regisztrálja, és így, bár nem ezt akartam, hirtelen Kínába kerülök, ahol a cenzúra az emberek magánéletét is meghatározza. Furcsállja a narrátorom, hogy a cenzúra mellett döntöttem és maradtam, ekkor gyorsan továbblépek, hátha visszavált az előző opcióra az audioprogram, de a hang rám szól, hogy ezt választottam, legyek szíves hallgassam végig, mit jelent szabadságtól és emberi jogoktól megfosztott kínainak lenni Kínában.

Amikor lejár a bő kétórás múzeumi sétám a Rimini láthatatlan „társaságában”, végigjárom még egyszer az utat, fülhallgató nélkül. Nézem a fülhallgatósokat, próbálom kitalálni, vajon melyik „döntésnél” tartanak, miről is kell jegyzetelniük. Vajon a sárga nadrágos férfi kinyitja-e párja desktopján a féltékenységre okot adó levelet, vagy sem. Mit dönt? Nem nézi meg, így dönt. Mert az egyik feladat egy erkölcsi dilemmát állít a részvevők elé: megnéznéd-e a párod levelezését, ha lehetne? Több hasonló kérdés hangzik el a fülesben, és aszerint, hogy ki mit válaszol, vezet tovább a program a múzeumban. Ennél a kérdésnél a füzetet a levegőben kellett lóbálni, amennyiben a kérdezett meglesné párja e-mailjeit. Így könnyű volt megfigyelni, ki mit „válaszol”. A legtöbben lóbáltak. Figyelem az embereket, mint ahogy megannyi kém figyelhet minket szerte a világban. A fülesben történeteket mesélnek, a legjobb egy férfi sztorija, aki nem akart kém lenni, csak kipróbálta, aztán nem tudott kilépni a rendszerből, eltorzított hangon mesélte élettörténetét. Többen megszólalnak a narrátoron kívül, interjúalanyok, szakemberek, még a múzeum igazgatója is. Mobilis hangjátéknak is felfogható a Top Secret…, újfajta dokuszínháznak, olyan, mint egy tutorial, azaz részletező útmutató, amely a művészeten keresztül mutatja meg, hogyan láss és gondolkodj egy kém fejével. Lépésenként, képről képre vezet be a megfigyelés szakmájába, és ez a gyakorlat számomra teljesen színházi: egy folyamatot ismerek meg, benne a saját karakterem bontakozik ki, aki lehetnék, ha kém lennék, közben végig másokat (is) figyelek, és a környezetem által kerülök kerülő úton ismét viszonyba saját magammal. Úgy elemez ki engem az előadás, ahogy én teszem a reneszánsz festményekkel. A játéktér pedig a múzeum tere, ahol beleáshatjuk magunkat a titkosszolgálati nyomozások rejtett mappáiba. Nemzetközi helyen vagyunk, a hely tele nemzetközi látogatókkal. A két japán lány, akikkel a múzeumig a nyolcas villamoson együtt utaztam, ők is ide jöttek, de mikor megérkeztünk, ők a nem-fülhallgatós sorba álltak be. A nagy zöld teremben összefutottunk, néztek, hogy vajon mit tud ez a fülhallgató, miért hordom.

Van koncepció, vannak rendezők, van megírt szöveg, valamiféle beavatásban volt részem, ismeretlen emberekkel és történeteikkel kerültem kapcsolatba – mindez színházi élményt ad. Igaz, hogy nem ültem nézőtéren és nem láttam színészeket, de részt vettem egy irányított közösségi eseményben, annak ellenére, hogy végig nem szóltam senkihez, és hozzám is csak a civilbe öltözött szervező lány szólt, amikor kijelzőjén észrevette, hogy a nyolcas számú résztvevő elkeveredett egy másik emeletre.

A második múzeumi sétán, amely nem tartozott hozzá az előadáshoz, már nem hordtam a fülhallgatót: úgy éreztem, nem a festménytárban, hanem láthatatlan szálakkal befont termekben járok, és bármennyire igyekeztem, nem tudtam visszazökkenni a múzeumlátogató szerepébe.