Kiss Krisztina: Fiatal színházcsinálók – jelen!

Kiss Krisztina: Fiatal színházcsinálók – jelen!

Beszámoló a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválról

Fotó: Vigh László Miklós 

Nagyvárad, úgy tűnik, remekül felfedezte az erdélyi színházi fesztiválok piacán a rést: a HolnapUtán Fesztivált immár hatodik alkalommal szervezte meg a Szigligeti Színház. Már a rendezvény tavalyi kiadása beírta magát az érdemes-ott-lenni fesztiválok közé, az idei program pedig gazdagabb volt és széles kört igyekezett megszólítani – a térben és időben megnövekedett esemény hat napja tizennégy előadást fogott össze. A fesztivál célja kifejezetten egy találkozási pont megteremtése a fiatal színházi alkotók és a színházi felsőoktatásban részt vevők számára, ahol a közös munka mellett előadások és off-programok biztosítják a közös élmények bővítését.

Egy szakmai beszámolót talán nem a fesztivál arculatának és marketingfogásainak számbavételével kellene kezdeni, résztvevőként mégis ezzel találkozunk először – legyen az virtuális vagy valóságos közeg –, ezért fontosnak gondolom. Pozitív benyomást tettek a közösségi média felületein történő, jó értelemben vett információ-bombázások, illetve a lendületes, fiatalos kapcsolattartás. Bár mindezek különböző anyagi és emberi tényezőkön alapulnak, létfontosságúnak gondolom, hogy egy tényleg barátságos közegben találja magát a résztvevő. A fesztiválindító festménykiállítás (Osváth Zsuzsa: Meanwhile), amelyet a Stúdió fehér termében tekinthettünk meg, már eleve ilyen hangulatot tükrözött.

A közel egy hétig tartó fesztivál előadásai mintha a „klasszikusok kortárs köntösben” témája szerint lettek volna összeválogatva – a darabok mindegyikét fiatal rendező adaptálta-állította színpadra. Azonkívül, hogy nonverbális, illetve mozgáselőadással is találkoztunk a programban, megfigyelhető, hogy a rendezésekben egyre hangsúlyosabb szerepet kap a testhasználat, a szó világa a testnyelvvel keveredve új formákat hoz létre, amelyeket jó látni.

A közönség a székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon találkozhatott először a Kapufa és öngól című előadással bemutató előtti bemutatóként, ezután került sor a nagyváradi színház premierére. Körmöczi-Kriván Péter a dráMÁzaton Debüt-díjjal jutalmazott szövegét Tasnádi-Sáhy Péter állította színpadra, és látva a szeptemberi bemutatót, azt gondolom, hogy az előadás azóta sokkal kiforrottabb lett – számomra legalábbis érthetőbbé és érezhetővé vált a történet és a karakter tragikuma. Az előadásban nagyon izgalmas, ahogy a teret és a mozgást használva szinte fel sem tűnik, hogy a főszereplő (Sebestyén Hunor) végig monologizál, szituációkat, szereplőket teremtve meg a színpadon. Egy dinamikus, kreatív forma- és hangzásvilág jön létre, amely elsősorban az érzékekre igekszik hatni, hiszen két fiatal halálának tragikumát nem lehet csak az agy szintjén felfogni. A Kapufa és öngól másfél órájában, az egységes stílusnak köszönhetően egy izgalmas, fiatalokhoz (is) közelálló nyelvként működik.

A kolozsvári Váróterem Projekt két előadását hozta a HolnapUtánra: a nemrég bemutatott, Botos Bálint által rendezett Liget című produkciót és a Bánk bán? Jelen! című tantermi előadást. Az utóbbi években örömmel kísérem a társulat munkáit, fontosnak gondolom az erdélyi színházi szcénán belüli jelenlétüket, nemcsak a független mivoltuk miatt, hanem az üzenetközvetítésük és a közös gondolkodásuk okán is. A Liget friss előadás, a bemutató csupán két nappal korábban zajlott le. Az előadásban a liget mint tér és mint időutazás jelent meg, ahol a szereplők, akik különböző élményeken keresztül kapcsolódnak a liget házához, emlékeik megidézésében felismerik a jelenben cipelt múltdarabkákat. Sajnos, valahogy nem igazán tudtam teljes koncentrációval figyelni az elhangzó történeteket,  és dramaturgiailag döcögőnek éreztem, keresnem kellett a kapcsolódási pontokat, hogy megértsem, nekem mi közöm lehet a liget szereplőihez. Miközben érdekes a témafelvetés, hiszen a múlt mindig keveredik a jelennel, beindulhat az önreflexió. És míg a várótermesekre jellemző, jól működő interaktivitásnak itt csak az árnyékát lehetett látni, addig a másnap megtekintett tantermi előadás dinamikus eseményként működött. A Bánk bánban szereplő karakterek körvonalazása és az események jelzés- és vázlatszerű tömörsége letisztult, ugyanakkor humoros és izgalmas játékot eredményezett. A Visky Andrej rendezte előadás közérthető, a diákok egyszerre tudnak menni a történésekkel, ugyanakkor kívülállókként, résztvevőkként (petíciót írhatnak alá), illetve bírákként is (krétával lehet megdobálni Bánk bánt, amennyiben bűnös) jelen lehetnek.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Horváth Anna első rendezését, A tavasz ébredése című előadást hozta el. Wedekind drámájának erőssége, hogy a kamaszkor ártatlanságának és bűneinek olyan egyvelegét hordozza, amely nem hagyhatja hidegen a nézőt. Az előadás erre a kettősségre épít, amely mégis inkább a gyermeki naiv és tiszta létezés felé mozdul el – a színen jelenlevők többsége vagy még egyetemista, vagy fiatal színész, akik erőlködés nélkül vezetnek be a kamaszvilág könnyedségébe és szédületes mélységeibe. Valahogy zavarbaejtő ez az őszinte egyszerűség. Mindez egy letisztult látványvilággal párosul, melynek fontos elemei: egy szinte érezhetően puha, fehér szivacs, fehér falak, illetve egy keskeny műgyep-csík – amelyek fénytechnikai megoldásokkal, vetítésekkel, illetve a mozgásvilág vizualitásával egészülnek ki. Fontosnak gondolom, hogy ez a kísérletező előadás egy kőszínház berkeiben jött létre, többnyire meghívott, fiatal alkotókkal, akik inspirálóan hatottak, azt hiszem, nemcsak egymásra, de a társulat tagjaira is.

A tavalyi HolnapUtán legemlékezetesebb előadása számomra – lehengerlően erős összművészeti jellege miatt – a Tamási Áron Színház Úrhatnám polgár című produkciója volt, Sardar Tagirovsky rendezésében. Most Tagirovsky egy újabb szerethető rendezését láthattuk, a sepsiszentgyörgyi Chioggiai csetepaté megmutatta, hogy milyen egy igazán jó vígjáték, hogyan kell a humorral úgy bánni, hogy a mindennemű kavarások és szerelmi sokszögek előrelátható kimenetelében „komolyan” vegyük a tréfát. A rendezés egy retro mediterrán világba kalauzol, a nyelv és az előadás dinamikáját feltuningolják a régi olasz slágerek. Elmerülünk a nagyszerű, pontosan kidolgozott színészi játékban – külön kiemelném a férfikaraktert játszó, zseniális Pál Ferenczi Györgyi alakítását. Élvezzük a színházat, izgalmas dolog ez. A nagyon egymásra hangolt csapatban látható az együttdolgozás öröme.

A HolnapUtán fesztivál nemcsak a jelen, de a jövő színházcsinálóira is fókuszál: a kifejezetten fiatalokat előtérbe toló programpontok harmadéves és mesterképzős színészhallgatók vizsgaelőadásait, a HolnapUtán-workshop bemutatóját, illetve székfoglaló beszélgetéseket takartak. Ezeken túl az off-program koncertjein, bulik alkalmával lehetett folytatni a kialakuló barátságokat.

Ami a vizsgaelőadásokat illeti, érdekes volt látni négy különböző képzés (Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, BBTE Kolozsvár Színház és Televízió Kar, Színház- és Filmművészeti Egyetem) diákjainak kortársiasított klasszikusait. Kérdések merültek fel bennem több szemponttal kapcsolatban: vajon mennyire az előadás-jelleg a fontos egy-egy intézmény/osztály esetében, ezen belül mennyire mutathatják meg tehetségüket a nagyközönségnek a leendő színészek, és merre billen a mérleg: a megmutatkozás vagy tapasztalat javára inkább?

Izgalmas volt ugyanakkor az is, hogy a HolnapUtán keretében két Bánk bán feldolgozást láttunk – egyiket a Váróterem Projekt, a másikat a kaposvári egyetemisták előadásában (rendező: Vidnyánszky Attila). Közös bennük, hogy mindkettő osztálytermi előadásnak készült, letisztult formákkal és egyszerű eszközökkel teszik közérthetővé a híres nemzeti drámát. A kaposváriak előadásában szűk térben mozognak a szereplők, erőteljes hangzásvilágot használnak – köszönhetően beszédhangjuk drámaiságának és a hangszerelésnek is. Folyamatos szemkontaktust tartanak a nézőkkel, de ebben nem az interakció lehetősége, hanem az intenzív jelenlét rejlik.

Ugyancsak érdekesség, hogy egymás után két Ahogy tetszik szerepelt a szombati nap programjában – egy kolozsvári és egy budapesti előadás. Mivel így alakult, elkerülhetetlen, hogy egymás összefüggésében lehessen visszagondolni az előadásokra. A kolozsvári osztály két Shakespeare-előadással érkezett a fesztiválra, a fent említettel együtt a Rómeó és Júliát is játszották. Ha már újrafeldolgozásokról beszélünk, a két Keresztes Attila-rendezés közül az Ahogy tetszik hozott izgalmasabb, kortársabb értelmezést. Ebben az előadásban a diákok mindenféle túlzással, patetikussággal, közhellyel kezelt eltartással viszonyultak a karakterekhez és a történésekhez. Bár a szerelem igazi, olcsó megjelenési formáitól (szivárványos, teleírt és -szívecskézett rajzlapok mint díszlet, mellre tetovált Rosalinda-felirat stb.), illetve a jelenetek elválasztásától show-szerűvé, szappanopera-szerűvé válik az adaptáció – így egy lazán összefűzött vígjátékot látunk.

A budapesti előadás, amelyet ifj. Vidnyányszky Attila rendezett, csupán emlékeztet a szöveg konkrét történéseire: nincs szereposztás, bárki lehet akárki, ha a szituáció épp úgy hozza. Egy retro, amerikai feelinget hoz be a produkció, amely a „minden-ami-a-csövön-kifér” hevületével működik – és ez a telepakolt, töredékes szerkezet mégis egy összeálló egységet hoz létre. A cirkuszi mutatványok mellett csupa tánc és ének, interaktivitás, humor és ötlet az egész előadás – rengeteg lehetőség van arra, hogy tehetségből mindenki megmutasson valamit.

A marosvásárhelyi végzős mesterképzős hallgatók előadása merőben más irányú produkció. A Balázs Zoltán által rendezett Augusztus nonverbális előadás, amely Bruno Schulz novellái alapján készült, és amelyben játékos csapatkoreográfiát látunk, amelyből olykor kiválnak egyes szereplők – de a kapcsolatban maradás állandó. Személy szerint kedvelem az apró gesztusokból építkező produkciókat, hiszen ilyenkor rácsodálkozhatunk egy-egy mozdulat vagy akár motiváció egyszerű szépségére. Az előadás központi tárgyi eleme a búza, a búzával való játék, a suhogása, az anyagiságának lehetőségei. Dinamikus, nem leülő kompozíciók és cselekvések jelennek meg, láthatóan élvezik a hallgatók a játékot, a derűt, amely ezt a folyamatosságot élteti.

A HolnapUtán nemcsak az előadásai, a hangulat, a közösségi jelenlét miatt maradandó élmény, hanem a szakmai eszmecserék miatt is, amelyekre gyakrabban lenne szükség. A Boros Kinga által moderált beszélgetések első részében meghívott fiatal dramaturgok – Lovassy Cseh Tamás és Sényi Fanni – beszéltek szabadúszó, illetve repertoárszínházi dramaturgokként egyéni útkereséseikről, az egyetemi képzés jellegének befolyásáról és a rendező-dramaturg viszonyról. A második beszélgetésen fiatal rendezők voltak a meghívottak: Botos Bálint, Györfi Csaba, Horváth Anna, Székely Kriszta, Sardar Tagirovsky és Tasnádi-Sáhy Péter. Ez a székfoglaló jóval frissítőbbnek hatott az előzőnél, valóban a témába vágó gondolatok és kérdések hangzottak el. A jelenlevő, különböző ágazatban tevékenykedő rendezők az első alkotási fázis, a kiindulópont megkereséséről beszéltek, arról, hogy ezt a kiindulást mi befolyásolja, illetve létező vagy új szöveggel, esetleg új színházi nyelvvel foglalkoznak szívesebben. A „pályakezdő” jelző használatának érzékenységéről, a pozitív és negatív ambíciókról, a repertoárrendszerek kötelező versenyállapotáról, a rendezőgenerációk közötti különbségekről, az alkotáson belüli hierarchiáról és látszat-demokráciáról is szó esett. Az elhangzottak alapján négy lényeges összetevőt jegyeztem fel a rendező munkájában: kihívás, kiéhezés, emberségesség, felelősség.

Reményteljes dolog találkoznunk a HolnapUtánban.