Pethő Tibor: Kolozsvári vendégjátékok és a budapesti kritika. Mátrai-Betegh Béla esete

Pethő Tibor: Kolozsvári vendégjátékok és a budapesti kritika. Mátrai-Betegh Béla esete

„Azt hiszem, néha el kell menni a közönség felé. Épp azért, hogy értsék, mit szeretnék” – nyilatkozta Harag György a Csáki Juditnak adott interjújában a Népszava hasábjain 1980 februárjában, abból az alkalomból, hogy Budapestre érkezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház öt vendégjátékával.[1] A társulat a Sütő-trilógiát (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Tudor Mușatescu Titanic keringőjét és Paul Everac: Az ötödik hattyúját hozta magával.

Harag szavait értelmezte tovább a szintén Budapestre érkezett Sütő András, aki egy akkoriban befejezett drámája, a Szuzai menyegző kapcsán a következőt nyilatkozta Zelei Miklósnak: „a népek asszimilációjának kérdését próbáltam megközelíteni. [...] Viszont ahol erőszak lép közbe, s mintegy megtervezve akarja siettetni, irányítani, vagy pedig a hatalom a maga céljainak akarja alárendelni ezt a folyamatot, ott e konfliktusok, ahogyan drámám színhelyén is, keservesebbek.”[2] Az üzenetet nemcsak a közönség, de a kritikusok is megértették, mi több, „vissza is igazolták”: a legnyíltabban, jócskán túlszaladva a tűréshatáron a Magyar Nemzet színházi kritikusa, egyben a kulturális rovat vezetője, Mátrai-Betegh Béla[3] az Egy lócsiszár virágvasárnapja előadásáról szóló írásában.[4]

Egy lócsiszár virágvasárnapja. Kolozsvári Állami Magyar Színház, 1975, r: Harag György. Fotó: Lászlóffy Ferenc (Forrás: KÁMSZ Dokumentációs Tára)

A szerző persze nem először vette magának a bátorságot minderre. 1952-ben a legkeményebb sztálinista diktatúra idején, Rákosi Mátyás közelgő 60. születésnapja előtt egy hónappal a Nemzeti Színházban Major Tamás rendezésében hármas szereposztásban bemutatott Hamletjéről írt (nota bene háromrészes) kritikájáért akár le is csukhatták volna, ha az illetékesek képesek felfejteni a szöveg valódi jelentését.[5]

A pártközpont figyelmét elkerülő Hamlet-bírálatot joggal tekinthetjük már csak stílusa, eszközei, fordulatai alapján is a Lócsiszár-kritika előképének. A módszer ugyanaz: mint egykor a Rákosi-féle zsarnokság, most a Ceaușescu-diktatúra jellemzésére állítja a szerző párhuzamba a múltat a jelennel. 1952-ben olyan módon, hogy kijelenti, a rendezés „a zsarnokságok képét – a középkoriakét csakúgy, mint a legújabbakét – vetíti hátteréül a tragédia mögé”, 1980-ban a színészek játékából kiindulva mossa egybe a darabbeli időt a jelennel: „Sütő András pedig elmondta művében a kort, minden vonásával, minden dúltságával és boldogtalanságával. Elmondta a harmincéves háború s a harmincéves békék minden olyan korát, melyekben felcsörtet a vadság, martalócok törnek otthonokra és keserű, kétségbeesett pusztításra és önpusztításra ingerlik az emberek türelmét. [...] Matériából poézis fakad a színészek játékában is. Fakasztja a rendező forráskutató, forrásnyitó képzelete, tíz körömmel ásó munkája, fakasztja az írói varázsütés és fakad az igaz színészek lelkéből, melyre kemény és vastag matériaként, elnehezítve rakódik életük, magánemberi és művészemberi életük tapasztalata, élménye, emléke, sorsa. Kifakad belőlük, mint panasz, kifakad, mint seb, kifakad, mint virág a bimbójából. Valamennyien magukat élik, a magukét mondják a XVI. században játszódó drámában, mintha ma élnék, amit mondanak. A bőrükön érzik a század csörtető vadságát, a »foldozott irhájú német zsoldosok« ha rátörnek a kölni, a schwerini kereskedők, iparosok, polgárok udvarházára, parasztok tanyájára, mintha az ő otthonukra törnének. Élik azt, ami a színpadon történik, és hiszik, hogy velük történik. [...] Színész és szerep azonosulása a kor és a bitófa árnyékában több, mint színpadi teljesítmény, mert nemcsak érzelmeket ráz föl, hanem gondolatokat is, színházi estnél sokkal hosszabban tartó időre.”[6] Hasonló szellemű a néhány nappal későbbi, a Káin és Ábelről szóló kritika. Ebben már egyértelműen utal a zsarnok személyére is: Káin „az emberformájú Istenért kíván munkálkodni és nem az istenformájú Emberért”. Mert „megfélemlítő istenségekkel egy fedél alatt, egy édenen kívüli égbolt alatt gyötrődés és megalázó együtt élni…”[7]

A hírlapokban Mátrai-Betegh Béla cikke után napokkal, tehát szinte bizonyosan szövegének ismeretében, még két figyelmünkre érdemes reflexió látott napvilágot. Koltai Tamás sok tekintetben hasonló következtetésekre jutott, mint Mátrai-Betegh, noha jóval finomabban, a tűréshatáron belül maradva fogalmazta meg gondolatait a Népszabadságban a kolozsvári trilógiáról.[8] Mészáros Tamás, a Magyar Hírlap kritikusa viszont elutasította az áthallásos megközelítést, kizárólag mint művészi „produktumról” szólt (meglehetősen lesújtóan) a kolozsváriak vendégjátékáról. Bevezetőjét akár Mátrai-Beteghnek szóló üzenetként értelmezhetjük: „nem volna hasznos, ha a közönség spontán lelkesedését a kritika meggyőződése ellenére magáévá tenné, nem volna hasznos, ha az ünneplést bírálat gyanánt tüntetnénk fel”.[9]

Mátrai-Beteghnek a kolozsváriakról szóló két kritikája ürügyként legalábbis hozzájárult ellehetetlenítéséhez, megalázó nyugdíjazásához, korai halálához. Vesszőfutásának hátterében valójában szerkesztőségi ellentét húzódott meg. Nem sokkal korábban, 1979. január 1-jétől a lap szorosabb ellenőrzésére, a „káros tendenciák” kiszűrésére, a pártközpont a regnáló főszerkesztő, Pethő Tibor[10] kiszemelt utódjaként a laphoz helyezte főszerkesztő-helyettesnek a balos Komócsin-csoport emberét, dr. Lőkös Zoltánt[11]. A szigorítás legfontosabb oka az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának dodonai megfogalmazása szerint az volt, hogy a lapban „időszakonként hangsúly és arányeltolódások mutatkoznak a hazafiság és a nemzetiségi kérdés feldolgozásában.”[12] Az utalás elsősorban Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes cikkére vonatkozott[13], amely a határon túli magyarság elnyomását tárgyalta a korban szokatlan, a kádári politikai vonalvezetésbe nem illeszkedő, ezért is hatalmas (többek között nemzetközi) visszhangot kiváltó módon. (A szöveget felolvasták a Szabad Európa Rádióban, külföldi lapok ismertették. Zavart okozott a magyar−román viszonyban is. Az Illyés-írásra hónapokkal később a Román Írószövetség lapjában, a Luceafărulban jelent meg a szocialista országok közötti viszonyban szokatlanul kemény, útszéli stílusú válasz, az Illyés könyvének címét gúnyosan idéző Hunok Párizsban, Mihnea Gheorghiu akadémikus tollából.[14] Az események eszkalálódását látva a pártvezetés nemcsak visszahőkölt, hanem maga kezdett a „nacionalizmus” elleni kampányba, nem kizárhatóan attól tartva, hogy a nemzeti ügyben való összefogás Magyarországon is kellemetlen, esetleg nehezen visszafordítható folyamatokat indíthat el. Megingott az addig is csupán feltételes bizalom Pethő Tibor főszerkesztő iránt is. Jól jellemzi a helyzetet a Tájékoztatási Hivatal helyettes elnökének (egyébként a Magyar Nemzet következő főszerkesztőjének) a visszaemlékezése: „a Magyar Nemzetnél az ellenség beépült és Pethő alkalmatlan arra, hogy kellő módon kezelje ezt az ügyet”.[15] Mindezek a tényezők baljós háttérként ott húzódtak a Mátrai-Betegh Béla-cikk megítélése mögött.)

Mátrai-Betegh Béla (középen), stúdiófelvételen a Magyar Rádióban, 1960-ban. (Forrás: Fortepan)

A Lőkös Zoltánnal folyamatos, egyre hevesebb vitában álló Mátrai-Betegh elleni fellépésre jó alkalmat szolgáltatott, hogy a lapot ellenőrző VII. kerületi pártbizottság 1980 tavaszán napirendjére tűzte a Magyar Nemzet helyzetének megtárgyalását. Az 1980. májusi, viharos hangulatú megbeszélésen Zala Tamás szerkesztőségi párttitkár és Lőkös Zoltán főszerkesztő-helyettes felszólalásainak hatására a pártközpont jelen lévő képviselője, Fodor László kiadta a verdiktet: a vitás kérdéseket – köztük a nyugdíjkorhatáron túl lévő Mátrai-Betegh helyzetének „rendezését” – záros határidőn belül meg kell oldani.[16] Azt is felrótták, utalva a kolozsváriakról szóló kritikára, hogy a kulturális rovatban „olyan írások jelennek meg, elsősorban Mátrai-Betegh Bélától, amelyek a fennálló politikát sértik”[17].

Mátrai-Betegh párton kívüliként szinte bizonyosan nem volt jelen az ülésen, ám az ott történtekről, pellengérre állításáról pontosan értesült. Hamarosan többértelmű vasárnapi tárcában fejtette ki véleményét saját „haptákba állításáról”, világos utalással a pártbizottságban született verdiktre és a vele szembenálló főszerkesztő-helyettes személyére.[18] A cikk, szerzője szándékától sem függetlenül, botrányt kavart. (A szövegben katonakori emlékeit idézte fel, de a szerkesztőségben mindenki tudta, hogy mire is gondol valójában.) Mátrai-Betegh az emberi és szakmai méltóságának megsértése elleni bátor hangú tiltakozáson túl nyilvánvalóan színvallásra akarta bírni a körülötte lévőket, legfőképpen a lapvezetést: döntsék el végre, ki mellé állnak a Lőkös Zoltán főszerkesztő-helyettessel folytatott örökös vitájában, küzdelmében. Mivel ez nem történt meg, Mátrai-Betegh levélben a nyugdíjazását kérte Pethőtől.

Az események a következő szűk egy esztendőben gyors léptékben haladtak a tragikus végkifejlet felé. A főszerkesztő előbb visszavonatta a nyugállományba vonulásról szóló levelet, majd megpróbált fölötteseinél, elsősorban Aczél Györgynél közbenjárni a szerkesztőségben is általános ellenszenvnek örvendő Lőkös Zoltán elhelyezése érdekében. Lőkös eltávolítása azonban nem sikerült, miközben Mátrai-Betegh nyugdíjaztatásának ügyében egyre nagyobb nyomás nehezedett a lapvezetésre. Pethő mozgástere ebben az időszakban meglehetősen beszűkült, leginkább két – nem azonos súlyú – politikailag „rázós” ügy következtében.[19]

Mátrai-Betegh Bélát 1981 márciusában a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója nyugdíjba helyezte. A folyamatban Pethő főszerkesztő formálisan nem vett részt, ám kétségtelenül asszisztált hozzá, korábbi barátját nem tudta (és főleg nem merte) megvédeni. Azt is remélte, hogy ezen az áron megszabadulhat Lőkös Zoltántól és a párttitkártól, Mátrai-Betegh pedig nyugdíjasként dolgozik tovább a lapnál.

Azonban a megalázó körülmények között eltávolított kritikus-rovatvezető erre már nem volt hajlandó. A kiállt megpróbáltatások hatására 1981 májusában édesapja, Fenyő Aladár[20] színész betegágyánál szívbénulást kapott és meghalt. Távozását az Antal Gábor és Lőcsei Gabriella által írt szerkesztőségi nekrológ „katartikusan kegyetlennek” nevezte. Őt pedig olyan újságírónak, aki „utolsó pillanatáig harcosnak, a macbethi tettek ellenében a Banquók pártján álló bajvívónak tudta magát.”[21]

Végezetül joggal merülhet fel a kérdés: hogyan tehette meg egy kritikus abban az időben Magyarországon (Mátrai-Betegh Béla mellett Koltai Tamás visszafogottabb reakciójára is gondolhatunk), hogy a hivatalos közléshatárokat feszegesse, esetleg úgy lépjen át rajtuk, hogy a többi szocialista ország gyakorlatához képest (Lengyelországot nem számítva) mindezért jóval enyhébb retorzió érje? Egyrészt hatásosan – bár ingadozó toleranciaküszöbök között – működött a sokat emlegetett aczéli három T elve.[22] Másrészt a kulturális élet vezetése (idevehetjük a napisajtót is) ebben az időszakban megosztott volt. A pártközpont illetékes posztjain a Lőkös Zoltánt támogató, a Komócsin-csoporthoz kötődő erők fungáltak (köztük említhetjük a területért felelős, egyébként rendkívül korlátolt Győri Imre központi bizottsági titkárt és Grósz Károlyt, az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőjét), míg a kormány tagjaként a kulturális életet miniszterelnök-helyettesként a reformerők egyik prominense, a liberálisabb Aczél György felügyelte. Közülük – a Kádár Jánoshoz fűződő szoros viszonya, a művészeket és újságírókat befolyásoló meglévő rendkívül erős kapcsolati hálója, és nem utolsósorban kvalitásbeli különbségek okán is – Aczél rendelkezett messze a legnagyobb befolyással.

A pártvezetés pillanatnyilag „kiegyenlített” erőviszonyai mellett a korabeli gazdasági és részleges politikai visszarendeződés csődje is egyre nyilvánvalóbban éreztette hatását. Ez a helyzet pedig kedvezett, noha korántsem volt veszélytelen vállalkozás, a kettős beszédnek, bizonyos szellemi kiskapuk kitárásának. A retorziók is ennek megfelelően voltak enyhébbek, ám mint Mátrai-Betegh Béla esetében láthattuk, így is akár végzetes következményekkel járók.


[1] Csáki Judit: A korban élni. Beszélgetés Harag Györggyel. Népszava. 1980. február 8.
[2] Zelei Miklós: Sütő Andrással a Szuzai menyegzőről. Árnyalati, tehát lényeges. Magyar Hírlap. 1980. február 10.
[3] Mátrai-Betegh Béla (1914−1981) dramaturg, színházi kritikus, 1949−1955 és 1958−1981 között a Magyar Nemzet munkatársa. Nagyapja, Mátray-Betegh Béla (akinek a nevét is felvette) Kolozsváron, majd a budapesti Nemzeti Színháznál volt színész és rendező.
[4]A Magyar Nemzetben (hivatalosan a Hazafias Népfront lapjában), amúgy is nagy hagyománya volt alapításától, 1938-tól kezdve a tilalomfákat kikerülő áthallásos beszédnek. Ahogy az akkor pályakezdő újságíró, Javorniczky István utóbb megfogalmazta: „A Népszabadság a hatalmat jelképezte, a Magyar Nemzet a szelíd, de határozott másságot. Korántsem a nyílt szembenállást a fennállóval szemben, de a nüanszbeli különbséget a hivatalos szemlélettől.” A Nemzet és mi. Szubjektív töredékek egy szép közös múltból. In: (Magyar) Nemzet és Európa. Tanulmányok a 70 éves Martin József tiszteletére. Szerkesztette: Széchenyi Ágnes és Buzinkay Géza. Eger, Líceum Kiadó, 2014. 141.
[5]A külön, nagybetűkkel szedett feltűnő első sor: „DÁNIA BÖRTÖN”, Hamlet és Rosencrantz párbeszédéből való. A folytatás szerint „Valóban az, s nemcsak Hamlet érzi annak. Börtönnek érzi a katona is szoros őrhelyén, az éjjel is meggyötört alattvaló, a hajóács és az ágyúöntő, börtönnek érzi a nép, amely az első jelre, Laertes egy füttyére, hajlandó fegyvert ragadni és fellázadni. [...] Mert az ország élén zsarnok áll. A megölt király helyett a megkoronázott orgyilkos, az uralkodó helyett, ki hazáját megnövelte, a bitorló, ki borral, lakomával, élvezetekkel a hasát növeli. Az idősebb Hamlet helyett Claudius. Zsarnok, aki kémeket és bérgyilkosokat fogad fel, leselkedik, retteg, s önkényuralmának védelmére fegyverkezik.” A szerző kétszer is egyértelművé teszi, hogy miről beszél, legutóbb a zárómondatban: „a rendezés olyan saját korához hű, mégis a mi korunkhoz szóló Hamletet állított a Nemzeti Színház színpadára, amilyet a magyar közönség még nem láthatott.” Mátrai-Betegh Béla: A Hamlet. Shakespeare tragédiája a Nemzeti Színházban. Magyar Nemzet, 1952. február 3. A cikket Murányi Gábor újságíró-sajtótörténész fedezte fel az utókor számára, Martin József pedig hosszabb tanulmányt írt róla (A középkori és legújabb zsarnokságokról. Palackposta Rákosi világából: Mátrai-Betegh Béla Hamlet-kritikája. Annales, 2013. november).
[6] A zárómondat: „Sütő András felírta gondolatait a kor vasfalára, Harag György átvéste a színpad éremnyi terére. S mint Lisbeth magára, a tükörből ráismerünk a korra s a korban az embernép kínzó drámáira.” Mátrai-Betegh Béla: A kolozsvári magyar színház második estje. Egy lócsiszár virágvasárnapja. Magyar Nemzet. 1980. február 5.
[7] Mátrai-Betegh Béla: A kolozsvári magyar színház negyedik estje. Káin és Ábel. Magyar Nemzet. 1980. február 8.
[8] Ezt írja többek között: „A nyilvánvaló összefüggések felerősödnek, a darabok határát áttörő szenvedélyes hang, amely az emberi méltóságot, a gondolat kimondásának szabadságát, a fölemelt fej jogát hirdeti, a József Attila-i konok monomániát juttatja eszünkbe: »Én nem fogom be pörös számat…« Sütő elszántan hajtogatja ugyanazt: az ember választási kényszerét. […] Gondolatilag így formálódik a trilógia: az első darab a törvényesnek látszó rend, a második a nyitottságától megfosztott eszme, a harmadik a belénk épült tekintélyelv önkényét ábrázolja.” Koltai Tamás: Történelmi jelen. A kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka. Népszabadság. 1980. február 10.
[9] Mészáros Tamás: Színházi vendégjáték. Öt este a kolozsváriakkal. Magyar Hírlap. 1980. február 13. Kiemelések az eredetiben.
[10] Pethő Tibor (1918−1996) a Magyar Nemzet többszörös főszerkesztője (1956; 1973−1982; 1991−1992) a cikk szerzőjének nagyapja, a lapot alapító Pethő Sándor (1885−1940) fia.
[11] Dr. Lőkös Zoltán (1924−1999) újságíró, többek között a Délmagyarország, a Pest Megyei Hírlap, a Hétfői Hírek és a Vasárnapi Hírek főszerkesztője. A Komócsin-csoport a párton belüli befolyásos szélsőbaloldali klikk, névadója Komócsin Zoltán (évekig a Kádár-rendszer második embere) és öccse, Komócsin Mihály, a Csongrád megyei pártbizottság első titkára. A hetvenes évek elején kis híján sikerült megbuktatniuk Kádár Jánost, ám a szovjet vezetés végül Kádár megtartása mellett döntött.
[12] Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (MNL MOL) M-KS 288-41/312. ő. e.
[13] Magyar Nemzet. 1977. december 25. és 1978. január 1.
[14] Mihnea Gheorghiu: Huni la Paris. Luceafărul. 18. szám (1978. május 6.) Gheorghiu szerint Illyés, „a magyar emigráció fasiszta köreinek harci kosa és gondviselésszerű embere”, aki „egy tál gulyással” próbálja megvásárolni a magyarországi közvéleményt, azokkal fúj egy követ, akik „sajnálják, hogy az urak országa a győzedelmeskedő új társadalmi renddel véget ért, [...]mint a munkásosztály ellensége, oda jut, hogy [...] újra felidézze a revansista nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletet és vért hirdető jelszavait”, a „vivere pericolosamente” [veszélyesen élni] fasiszta eszmekörének hatása alatt „tele nosztalgiával a letűnt dualizmus és a flotta nélküli admirális emléke iránt zsigeri gyűlöletet” érez más népekkel szemben, és abban bízva cselekszik, „hogy a történelem kereke visszafordul, lehet, esetleg Horia kerékbetöréséig”. A magyar pártvezetés nem engedte, hogy a költő nyilvánosan reagáljon a támadásra, helyette az Illyést szintén nacionalistának gondoló Pach Zsigmond Pál felelt óvatosan az Élet és Irodalomban. (A Dunánál – itt élned kell. Élet és Irodalom. 1978. július 8.)
[15] 1956-os Intézet Oral History Archívuma (OHA) Soltész István-interjú, 1992. Készítette: Murányi Gábor. 221.
[16] Uo.
[17]1956-os Intézet Oral History Archívuma (OHA) Pethő Tibor-interjú, 1989. Készítette: Murányi Gábor. 783.
[18] Mátrai-Betegh Béla: Hapták. Magyar Nemzet. 1980. június 15.
[19] A lap olvasószerkesztője, Ember Mária aláírta a csehszlovák Charta77 mozgalom aktivistáinak bebörtönzése elleni Kádár Jánoshoz intézett tiltakozó levelet, a belpolitikai rovat munkatársa, Szász István pedig illegális röpcédulákon (a titkosrendőrség a postázás pillanatában közbelépett) sztrájkot hirdetett a lengyel Szolidaritás mintájára. A két kollégát egyrészt, amennyire lehetett, meg kellett védeni (Ember Máriát képzőművészeti kritikussá fokozták le, Szászt a Lapkiadó Vállalat alibi állásba helyezte), ugyanakkor az esetek rossz fényt vetettek a szerkesztőség egészére, Pethő megbízhatóságára is.
[20] Mátrai-Betegh Béla anyai nagyapja, a színész Mátray-Betegh Béla nevét vette fel.
[21] Meghalt Mátrai-Betegh Béla. Magyar Nemzet. 1981. május 16.
[22] A közlés szempontjából a kéziratokat a Támogatott, a Tűrt, illetve a Tiltott kategóriába sorolták.