Balázs Nóra: A néző beszéljen az előadás helyett

Interjú Sinkó Ferenc rendező-koreográfussal

Fotó: Biró István

Az újra, ismeretlenre való nyitottság már a pályád kezdetén, az egyetemi évek alatt jellemző volt rád: tánc- és mozgásworkshopokon vettél részt, mozgáselőadásokban játszottál. Honnan származik ez a kíváncsiság? Mi mozdított az új dolgok kipróbálása felé? 

Teljesen véletlen volt. Ami érdekel, inkább megtalál, minthogy előbb nekem kellene érdeklődnöm iránta. Általában szembejön valami, ami megfog, és elkezd érdekelni. Persze sok minden jön szembe, de nálam valahogy nem döntés kérdése, mi marad meg ezekből. Én ilyen szintű, életbe vágóan fontos döntéseket nem tudok hozni. Döntsön más, és én nagyon szívesen megyek az ő döntése után. Az első nagy lehetőség 2004-ben jött, a főiskola elvégzése után (2002-ben végeztem a kolozsvári színművészetin). Akkor gondoltam egyet, vagy inkább Kinga (Kelemen Kinga, kulturális menedzser, szerk. megj.), a feleségem, és beíratott a bécsi ImPulsTanz DanceWeb nevű workshopjára. Ez az egyik legmenőbb európai kortárs táncfesztivál, aminek a kis csemetéje a DanceWeb, ahol kb. hatvan fiatal alkotót (koreográfust, táncost) összegyűjtenek, és másfél hónapig altatják, etetik és tanítják őket. Ide vettek be engem is úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hova jelentkeztem. Valamennyi tapasztalatom volt a mozgás területén, a főiskolán nagy szerencsém volt Jakab Melinda tánctanárral, aki akkor végezte a koreográfia szakot és minden vizsgájában részt vettem. Utána jött Uray Péter koreográfus, és a vele való találkozás is tovább lökött. De az igazán nagy löket az volt, amikor kikerültem Bécsbe és megláttam, hogy mennyi minden van még, mennyi mindent lehet csinálni, miközben mi azt hisszük, hogy csak ennyit…

Ez a kezdeti löket vezetett ahhoz is, hogy ugyanebben az évben megalapítsátok a GroundFloor Group egyesületet?

Pontosan. Az ImPulsTanz végén Kinga kijött értem, Pesten találkoztunk és hazafele a vonaton ki is találtuk a GroundFloor Groupot. Tudtuk, hogy kontakt improvizációval fogunk foglalkozni, mert én másfél hónapig mást nem csináltam kint, csak azt. Persze úgy, hogy eredetileg fogalmam sem volt, mit jelenthet, csak a név után gondoltam valamit: kontaktolni kontaktoltam korábban, improvizálni egy kicsit improvizáltunk a főiskolán, ezért azt hittem, nem állhat olyan távol tőlem a kontakt improvizáció. Persze nagyon távol állt, de aztán közeledett, és ez jó volt. Tehát az egyesület útközben meg is alakult, következő nyáron pedig már a Trans-Contact kontakt improvizáció fesztivál első kiadását szerveztük.

A lelkesedésen túl mi motivált, hogy ebbe belevágjatok, ekkor már mindketten a kolozsvári színház alkalmazottaiként?

Akkora szerelem volt ez a kontakt improvizáció, hogy azt gondoltuk, ekkora szűz területet nem lehet kihagyni és nem megismertetni itthon. Nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket, egyből külföldi tanárokat hívtunk, mivel belföldiek nem léteztek még. Elkezdtünk fesztiválokra járni, tanárok után nézni, barátkozni, és ez így ment hét évig.

A kontakt improvizáció terepe elsődlegesen nem az előadó-művészet, a színpad. Milyen hatással volt a későbbi koreográfusi, rendezői munkádra ez a kezdeti nagy szerelem? Az általad jegyzett előadások mindegyikében hangsúlyos a résztvevők testi jelenléte. Miért érdekel téged a test? Mit tud a test itt, amit a prózai színházban nem?

Jobban elfogadom, ha azt mondják rólam, koreográfus vagyok, ez a megnevezés közelebb áll hozzám. A koreográfus számomra nem az a személy, aki megmondja, hogy most kettőt jobbra, aztán kettőt balra lépj. Koreográfusnak lenni azt jelenti, hogy testekkel dolgozol, a testek viszonyával, ami nem csak két test, vagy két szemkontaktus közti viszonyt jelent, hanem a térrel, a talajjal való kapcsolatot is. Ennek a munkának a szabadsága érdekel. Az, hogy hogyan lehet valakit rávezetni arra, hogy ne kintről irányított dolgokat csináljon, hanem megtalálja a saját szabadságát. A rendező olyan, mint egy házibuliban a tulaj, aki összegyűjti az embereket, és azt mondja, van egy lakásom, gyertek el bulizni, én állom az italt. Ő a buli közben végig arra figyel, hogy mindenki jól érezze magát. Hagyja az embereket dolgozni, inspirálja őket és engedi kibontakozni. Nekem nagyon jólesik, amikor az emberek bíznak abban, hogy jó helyen vannak, nincs mitől félniük és minden, amit csinálnak, jó. Ennek a szabadságállapotnak az eléréséhez szükség van a testre. Az ott-lét és a jól-lét egy helyzetben egyaránt testből indul. Nincs olyan, hogy elbeszélgetünk, és a gondolatainkban nagyon jól érezzük magunkat – előbb bevonjuk a testet, utána beszélgethetünk. Jobban működik az agy is, ha előbb érzed, hogy megérkeztél, hogy ott vagy, ha beszélgetés közben nyújtózhatsz egyet. Művészetről és más ilyen fontos dolgokról nem muszáj széken ülve és asztalnál beszélgetni, ülhetsz akár a földön, hasalhatsz, közben ásítasz egy nagyot, és azt mondod, áá, de jólesik.

2008 óta tanítasz a kolozsvári Babeș−Bolyai színművészet szakán. Első rendezésedet, a sunSETet főiskolásokkal készítetted. Milyen út vezetett idáig? A tanításból természetesen következett az, hogy előadást is rendezz a diákoknak? Vagy már korábban elkezdett foglalkoztatni a rendezés gondolata?

Ez is magától jött. Próbálom megfejteni, hogy mi vezethetett ide – valószínű az az osztály, amely nagyon jó társaság volt, nagyon szerettem őket (Salat Lehel 2008-ban végzett színészosztálya: Bartos Csaba, Gazdag Erzsébet, György Andrea, Kelemen Csongor, Molnár Orsolya, Pap Tibor, Rafai Emőke, Székely Blanka, Szűcs Noémi, Veres Előd). A sunSET nekik készült vizsgaként, ők és a Tranzit Ház mint helyszín is inspiráltak, nem akartunk a főiskolán készíteni előadást. Érdekes, hogy most ódzkodom a tömegtől, akkor pedig pont ennek a sokfős csoportnak a mozgatása érdekelt. A második előadásom, a Message is hasonlóan „magától” készült: az Opera kért fel, hogy a tánc világnapjára készítsek egy előadást, amire én rábólintottam. Újra úgy, hogy fogalmam sem volt, mi lesz belőle, csak elkezdtünk nagyjából ugyanazokkal az emberekkel dolgozni. Ez is egy egyötletes dolog volt. Végül a Message-t megcsináltam előadásként is az Ecsetgyárban – de az első változata volt az első igazi flashmob a színházban. Felvittünk harminc-negyven civilt a színpadra, azt meghirdetni és kitalálni érdekes tapasztalat volt. Utólag belegondolva technikailag nagy dolog volt, holott csak tíz percet tartott az egész. Mégsem ijedtem meg, nem akartam megfelelni senkinek, egyszerűen csak jó volt látni azt a sok embert ott fent a színpadon.

A GroundFloor Groupnál létrehozott előadásaid (post.sync, Dívák, Parallel, Parental.Ctrl) mindegyike személyes témákat érint (nőiesség, másság, szülő-gyerek viszony). Hogyan találsz rá ezekre a témákra? Mi van előbb: az ötlet vagy az alkotócsapat?

Mindig az emberek vannak előbb – eddig legalábbis ez történt, ötlethez még sosem kerestem embert. Mindig egy személy hozza az ötletet, a témát, amire így könnyű rátalálni. A személyből indulok ki, valakiből, aki inspirál. Nem is tudok nagyon elrugaszkodni a személyestől. Az általánosat nagyon veszélyesnek érzem, nehezemre esik egy társadalmi témáról állást foglalni, vagy véleményt mondani. Lehet ez valamiféle gyávaság is. De fel tudok embereket készíteni arra, hogy a saját problémájukat felvállalják, és ez aztán lehet egy társadalmi szinten létező probléma is.

Hogyan történt ez például az első nemzetközileg is nagy sikert aratott előadásod, a Parallel esetében, amelyet Leta Popescu rendezővel közösen készítettetek az Ecsetgyárban 2013-ban? Az előadásért Lucia Mărneanu színészt és Leta Popescu rendezőt később debütdíjjal jutalmazta a Román Színházi Szövetség.

A Parallel a legjobb példa erre. Ott sem tudtam, hogy mibe fogok bele. Annyit tudtam, hogy azzal a két emberrel, katával (bodoki-halmen kata, szerk. megj.) meg Luciával sok közös dolgom van. Sok olyasmi van bennük, amit mások nem látnak, és amit meg lehetne mutatni. És ez egyáltalán nem a melegségük volt, amire végül kifutott az előadás. Ez volt a kezdet, szerettem volna összehozni őket egy térbe, teret adni nekik, beszélgetni velük és dolgozni.

Hogy születik meg ezekből a beszélgetésekből végül a forma? Mi történik az előadás létrejöttéhez vezető úton?

Ez is egy folyamat. Nagyon kevés támpontom van készen előre, csak nagyon halványan látom, hogy mit akarok. Azt tudom esetleg, hogy három részből fog állni az előadás, és ezek különbözőek lesznek. Egyfajta ösztönös dramaturgiám van, de nincs olyan, hogy ne untassunk, vagy mindenképp legyen egy fordulópont, a csúcspont után meg következzen a lecsengés és a végére mindenki értse, hogy miről volt szó. Nagyon sokáig úgy mentem neki a projekteknek, hogy táncelőadást fogok csinálni, mert nem akartam, hogy az emberek beszéljenek. A beszéd az utolsó dolog, ami bekerül az előadásba. Félek a beszédtől. Félek beszéltetni embereket. Számomra sokkal érdekesebb, amikor én mint néző „beszélek” az előadás helyett. Nézek valamit, és eldöntöm, hogy az számomra miről szól. A beszéd nagyon konkréttá teszi a helyzetet, általa elveszítem azt a szabadságot, amit keresek. Ha kimondok valamit, akkor az onnan kezdve azt jelenti, és nincs visszaút. Az már érthető, nem lehet más irányba eltolni. Valószínű innen ered az is, hogy nem szeretem a sztorizást, nem is érdekel. Az én gondolkodásom is ilyen, csapongok, hamar váltok, hamar észreveszek és el is felejtek dolgokat.

Személyesség, nyitottság, identitáskeresés, hiánycikk, őszinteség, figyelem – ezekkel a fogalmakkal találkozni leggyakrabban az előadásaidról írt kritikákban. Az előadásaid nézőktől és játszóktól egyaránt másféle jelenlétet, a megszokottnál több türelmet és figyelmet igényelnek. Hogyan „hozod létre”, hívod elő ezt a figyelmet az alkotócsapat tagjaiban és a közönségben?

A nézőkkel keveset foglalkozom. Az az elsődleges, hogy azok érezzék jól és biztonságban magukat, akik ott vannak a színpadon. A biztonság nagyon fontos. Biztonság a bizonytalanságban, abban, hogy lehet hibázni. A hiba megtörténését kizárjuk azzal, hogy megadjuk a lehetőséget rá. Ezzel olyan bizalmat nyerek, ami óhatatlanul átmegy a nézők felé is. Én vagyok az előadásaim első nézője. Ha azt érzem, hogy nekem ez jó, ezt el tudnám nézni, mert megvan benne az a vibe, ami az én érdeklődésemet ébren tartja, tudom, hogy rendben van. A néző számára nem tudok receptet. Örülök annak, ha az emberek valamit látnak és megfejtenek az előadásból. Többnyire mást, mint amit én látok. Alkotókként a mi kísérletünk nem a közönségnek szól. A végtermék nem felmutatás, hanem a kísérlet folytatása. Soha nincs egyetlen egyértelmű olvasat, és ez jó.