Bíró Árpád Levente: Tömegvonzás

Bíró Árpád Levente: Tömegvonzás

Fotók: Makai Bence

Tömegekkel dolgozni a színpadon hálás-hálátlan feladat egyszerre. Hálás, mert a közönség előtt valami nem mindennapi történik akkor, amikor x számú erő összpontosul egy célban; ugyanakkor hálátlan, pusztán gyakorlati okok miatt: ennyi embert koordinálni nem könnyű.

Éppen ezért nem tudtam, hogy mire számítsak akkor, amikor jelentkeztem a Kolozsvári Állami Magyar Színház által hirdetett workshopra. Az Atelier 200 ugyanis mintegy 200 színházbarát néző számára teremtette meg a lehetőséget, hogy túllépve egyszerű nézői státuszukon, alkotótársakként vegyenek részt a színházi világnap alkalmából szervezett eseményen. A nem mindennapi vállalkozás persze nem mindennapi tapasztalatokkal járt együtt: míg  az ismerkedési fázisban a résztvevők arra csodálkozhattak rá, hogy a nagy tömeg képes egyszerre megállni és elindulni a térben, a két nap négy foglalkozása alatt a „tömegvonzás” négy különböző aspektusával ismerkedhettek meg a rendezők, Andreea Iacob, Sinkó Ferenc, Molnár Levente és Albu István irányításával. A témákat megjelenítő jelenet(szerűség)ek változó-változatos hangnemeket ütöttek meg, és így dinamikus viszonyrendszerek kimunkálását tették lehetővé.

A görög szín az antik drámák kórusait idézte meg. Az ógörögül elhangzó Antigoné-részlet (Sok van, mi csodalátos, de az embernél csodálatosabb nincsen) áhítatos hangulatot teremtett, melyben a tömeg együtt mozgott, de tagjai viszonylag autonóm módon viselkedtek. Ehhez képest hatalmas váltást képviselt a délutáni foglalkozás, melynek keretét egy pionírdal, illetve egy elképzelt kommunista felvonulás adta. A rigorózus képekben még az egyének helye is előre kijelölt, némi mozgástere egyedül a rendező képzeletének lehetett – ennek ellenére mindenki élvezte a bonyolult tervezésű vörös szőnyeget.

A második nap a demokráciához való visszatérés jegyében telt el: Európai Unió, Örömóda, szabad választás, miegymás margóját követve valósult meg egy gigászi, „élőszereplős” színpadi társasjáték. A szabadság persze érdekegyeztetést is jelent: erre vezette rá a következő, utolsó mozzanatban a tömeget a négy fiatal rendező. A vasfüggöny mögé kényszerített egyének panaszkórussá kellett összeálljanak, mégpedig úgy, hogy megtalálják a legkisebb közös többszörösüket; azaz ki kellett válasszák azokat a hiányosságokat, amelyeket mindannyian ugyanolyan fontosnak tartanak.

A kétnapos programsorozat lényege és erénye éppen abban állt, hogy nem színházasdit játszattak a vállalkozó kedvű fiatalokkal és idősebbekkel, hanem a kulturális tömegvonzásban való elmerülés igényével kigondolt, és színházi körülmények között megvalósított performanszt generáltak. A dialógus performanszát, mely a kommunikációs társadalomban eleve adottnak tűnik, ám mégsem az, főleg nem egy színházban, ahol a szerepek (színész, rendező, néző, kritikus) rögzítettnek tűnnek. Az ilyen berozsdásodott felfogások kimozdítására volt jó ez a néhány jelenet; melyek legfőbb lényege (túl a kritikus tömeg/kórus üzenetén), hogy az alkotásban a befogadó legalább olyan fontos  tényező, mint azok, akiknek a neve a színlapokon szerepel.