Tóthfalusi Hajnal: A tradícióból élünk

Tóthfalusi Hajnal: A tradícióból élünk

Interjú Incze G. Katalin zeneszerzővel, karmesterrel

Fotó: Biró István

Milyen zenésznek lenni napjainkban?

Nagyon szép és nagyon szerencsés dolog, mert tele vagy zenével egy olyan világban, amelyből ki akarják szorítani az igazi zenét. Sokszor úgy érzem, a mai kor igazi zenésze olyan, mint a szabadságharcos, van célja és vannak eszközei, és vannak méltó társai. Mivel a lelkekkel dolgozik, olyan mint a próféta. Sokszor nevelőnek érezheti magát, aki javít és okít, mindezt következetesen és szeretettel. Persze, a dolog sokkal összetettebb, hiszen nagyon komplex, olykor túlontúl zavaros világban élünk.

Hogyan választotta ezt a pályát, és miért?

Nem én választottam, ezt a pályát a jó Isten választotta nekem. Két és fél éves koromtól már tanítottak zongorázni. Zenecentrikus családban nőttem fel. Az édesapámtól rengeteg mindent tanultam. Ha nem jártam volna iskolába, akkor is megélnék a pályán a tőle tanultakból. Több hangszeren játszott, a brassói filharmóniában volt szólamvezető bőgős. Ami engem illet, a tanulmányaimat a brassói zeneiskolában végeztem, ott érettségiztem, zongora főszakot végeztem, Kolozsváron pedig Sigismund Toduță mestertől tanultam zeneszerzést. Ezzel párhuzamosan a zongora szakot is elvégeztem. Mivel a karmesteri pálya is vonzott, 1998-ban elmentem Jurij Szimonov (Bolsoj Színház) orosz karmesterhez képzést tanulni, az ő mesterkurzusán rengeteget tanultam, és azóta is dirigálok. A mesterkurzuson ötvennél több művet kellett magas szinten elsajátítani, ezután szereztem oklevelet, szépen ír rólam a mester. Azonkívül zongorázok, korrepetálok, betanítok, zenét írok.

Mesélne a pályakezdéséről?

Negyedik osztályos elemista koromban nagyon sok zenedarabot írtam Brassóban, ugyanakkor vittek Bukarestbe zenei fesztiválokra, ahol a darabjaimat játszottam. Többször adódott alkalom, hogy saját szerzeményeimmel a nagyközönség előtt is bemutatkozhassak, de még nagyobb sikerélmény volt, amikor a darabjaimat a kollégáim is előadták a zeneiskolában. Persze az életben vannak sikeres helyzetek, vannak nehézperiódusok. Szültem egy ikerpárt, nehéz volt zenét szerezni és közben gyereket nevelni, de túljutottam ezen. Tévéfilm zenéket írtam, színpadi műveket szereztem, a diákjaimnak írtam darabokat, van négy musicalem. A kommunizmusban végeztem, akkor nem volt állás sehol. Zsilvásárhelyre (Târgu-Jiu) helyeztek, amikor meglátogattam a várost, elijedtemonnan, és a végén a Kolozsvári Magyar Operához kerültem 1981-ben, mint korrepetitor. Keményen kellett gyakorolni, nemcsak az opera-, hanem az operettrepertoárt is. Minden karmesternek korrepetálnia kellene azelőtt, mielőtt a pulpitusra lép, mert sokkal jobban meg tudja emészteni a művet, ha a saját ízlése, a saját lejtése szerint tudja betanítani a darabot.

Mint céltudatos zeneművész, hogy viszonyul a tradícióhoz és a modernitáshoz?

A tradícióból élünk, a modernitásban pedig képezzük magunkat. Ha a tradicionális hangvételt nem alkalmazná a zenei világ, akkor nem tudom, hogy egyáltalán kottapapírt árulnának-e még. A régi nagy zeneszerzőktől tanuljuk meg a stilisztikai tüneményeket, azt, hogy honnan kerül ki az az akkord, az a dallamvonal, azok a zenei lejtések. Mindez ihletet ad egy következő akkordfűzésre, valamire, amiből valami új születik.

Van-e a klasszikus zenének jövője?

Micsoda kérdés?! Mindig fog születni olyan ember, aki számára az igazi a klasszikus zene.

Mit lehet kezdeni a kortárs zenével?

A kortárs zene, opera vagy operett, de akár a szimfonikus zene is akkor tudja megragadni a közönséget, ha az úgy érzi, hogy számára fontos dologrólvan szó. Egyébként szerintem ma már a kortárs zene többet kerül repertoárra, és ez talán annak is köszönhető, hogy alkotói és művelői mégiscsak ellágyították azt a nagyon kemény, nagyon kiszámított hangnemet, amit például a második bécsi iskola idején produkáltak.

Mitől működik a közönség által annyira igényelt, jó operett-előadás?

A jó operett-előadás attól működik, ha van egy jó szoprán és egy jó tenor, akik gyönyörűen énekelik el azt az amúgy nagyon nehéz operett-szólamot, mert bizony van olyan operett, ami éneklés szempontjából nehezebb, mint egy könnyebb opera. Persze, még vannak olyan tényezők, amelyekről nem szabad megfeledkezni: a fényben úszó színpad, a szép ruhák, a zenekar. Az operett sikere nagybanfügg a táncos-komikus bonviván jelenlététől, mert ha ezek rosszak, akkor vége az operett-varázsnak. 1992-ben Tompa Gábor kért fel, hogy tanítsak a színművészeti egyetemen, azóta is tanítok a legnagyobb örömmel, és vadászom a zenei tehetségeket. Sajnos ma már ott tartunk, hogy boldog-boldogtalan énekelni akar, sokszor nagyobb az ambíció, mint a tehetség. Ezen változtatni kell. Egyetlen nagy művész sem fejlődött ki komoly irányítás nélkül. A betanítás rengeteg dolgot feltételez: a színész énekhangjával kell foglalkozni, azzal, hogy milyen modorban énekeljen, a szövegmondásával, mert a dalszövegek elmosódnak, ha nem figyelünk rá kellőképpen.

Milyen tapasztalatokat gyűjtött az operában?

Nagyon jó ennyi művésszel együtt dolgozni, tehát részt venni valamiben, aminek a szelleme mozgatja a szólistákat, a hangszereseket, az énekkart, a balettkart. Szeretem ezt a társulatot, jó érzés együtt lenni, együtt alkotni, megvalósulni egy-egy nagyszerű előadásban. Egy művészi műhely sorsát valami több kell eldöntse, mint a pénz. A döntő az, hogy tudjuk egymást motiválni, hogy együtt váljunk az embert felszabadító zenét tolmácsoló közvetítőkké. Természetesnek tartom, hogy mindent kell tudnunk az opera és az operett világáról, a színpadról, a zenéről. Ezután következik az, amit én úgy neveznék, hogy közönségszolgálat a legmagasabb művészi fokon.

Mit vezényel a legszívesebben?

Számomra minden feladat egyformán becses, és minél nehezebb, annál nagyobb a kihívás, mert annál inkább bizonyíthatok. Vagyis legszívesebben a kortárs, igényesen megkomponált, művészi üzenetében katartikus, nemesítő műveket vezényelem. Ezek által magamat is nemesíteni tudom, és úgy érzem, ilyenkor vagyok a leginkább együtt a zenészekkel, a társulattal, a közönséggel. A kritika is ezekre harap.

Kit vezényel a legszívesebben a kortársak közül?

Sokakat, és mindegyik nagy öröm, mert részesévé válhatok egy olyan zenei kommunikációs folyamatnak, ami a modern és a posztmodern égisze alatt történik. Kettőt említenék: Benjamin Britten gyermekoperáját a Noé bárkáját és Demény Attila Az utolsó meggymagcímű, szerintem örökbecsű, játékos posztmodernjét.

Melyek a legmeghatározóbb zenei vezetői, zeneszerzői élményei?

Ha te vagy a zenei vezető, minden rajtad áll, a te kezedben van. A pályámon ezt nagyon fontosnak tartottam, nagyon szerettem csinálni, különösen, ha jó volt a zenekar és jók voltak az előadók. Mint zeneszerző, sajnos nem írtam nagyon sokat. Mégis kiemelném Képzelt beteget (ezt a Molière-változatot Keresztes Attila rendezte), vagy a Csillala mestert, illetve a Leánder és Lenszirom előadást a szatmári színházban. Amikor Puccini Gianni Schicchijét vezényeltem, és én voltam a zenei vezető is Silviu Purcărete kolozsvári rendezésében, szinte társszerzőnek éreztem magam. Hogy valami frissebbet is említsek, a Stephen Sondheim-Hugh Wheeler szerzőpárostól a Sweeney Toddot, amelynek Dragoș Galgoțiu volt a rendezője, s amelyben szintén karmester és zenei vezető voltam.

Ön szerint milyen a pálya jövője?

Többfajta zenei pálya van. Aki intenzíven dirigál egy operát vagy szimfonikus zenét, úgy érzi, komoly mesterség, ez mindig is így fog maradni, tehát ha befutsz, mint karmester, akár boldog ember is lehetsz. Ha viszont zeneszerző az ember, már egyéb is szükséges, írnia kell évente legalább két olyan művet, amit elő is adnak.  Ha viszont előadóművész az illető, akkor rengeteget kell gyakorolnia, és aligha képes más dologgal foglalkozni, hacsak fiatalon meg nem tanulta nagyon jól beosztani az idejét. Nagyon nehéz maelképzelni azt, hogy mi lesz holnap. Én remélem, hogy amíg az ember emberből van, addig azt fogja választani, hogy ne a számítógép menjen fel a színpadra, és kezdjen el táncolni, hanem a hús-vér ember énekeljen, ő írja a zenét, ő játssza a zenét, és ameddig ez így van, addig bármire van remény. Mindig fog születni tehetséges ember, aki zenét tud ajánlani, aki le tudja játszani azt, és akkor a szakma fennmarad, van amiből megélni, van amit szeretni, van amit művelni, van amiben hinni.