Beretvás Gábor: MAniFESZTum

Beretvás Gábor: MAniFESZTum

MAniFESZTum. Beszámoló a szatmárnémeti MAFESZT fesztiválról

Fotó: Czinzel László

A belső-erdélyi és partiumi magyar színházak egy csoportja egybetömörült, hogy egymás munkáját jobban megismerjék: hogy közös workshopokon, előadásnézéseken és az előadásokat elemző szakmai beszélgetéseken közelebb kerüljenek egymáshoz. A MAFESZTen a szatmárnémeti házigazdán, az Északi Színház Harag György Társulatán kívül részt vett még az erdélyi Magyar Színházi Szövetség (a MASZÍN) többi tagszínházának gárdája is. Azaz Nagyváradról a Szigligeti Színház, Székelyudvarhelyről a Tomcsa Sándor Színház, az Aradi Kamaraszínház és Temesvárról a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei. A még csak halkan kidobolt kiáltvány értelmében egy olyan ötszögű kulturális szövetség és szakmai együttműködés nyitott új fejezetet az erdélyi színházak történetében, mely remélhetőleg a továbbiakban más erdélyi teátrumokat is be fog vonzani. A színházak vezetői azon kívül, hogy közös érdekszövetséget alkotnak, színházi szakemberek képzését is elősegítik, és a jövőben előállnak majd olyan közös produkciókkal, melyek számára a tagszínházak művészeiből verbuválnak majd közös csapatot néhány alkalom erejéig. De nézzük meg tüzetesebben, mivel is rukkolt elő az első találkozójuk.

Consiliu de familie (Családi tanács)

Április 19-én, a MAFESZT nulladik napjára a szimbolikus gesztusaihoz ragaszkodó Harag György Társulat vezetősége a hagyományaihoz híven a velük egy épületben dolgozó román tagozat egy előadását hívta meg. A tiszteletbeli meghívott, az Északi Színház román tagozata így Cristina Clemente Consiliu de familie, azaz Családi tanács című előadásával várta a város közönségén kívül a szakmai programra érkezőket. Az előadás díszlete jelezte, hogy olyan lakásbelsőben vagyunk, amely a négytagú családnak nem enged elég életteret. Itt igazándiból lassan négy nagykorú egy fedél alatt élését láthatjuk. Nem beszélvén arról, hogy a testvérpár női tagja egy újabb embert hozna magával, mégpedig építész barátját. Theodor-Christian Popescu rendezése ezúttal egy család mint mini-társadalom keresztmetszetén át próbálja láttatni, hogy milyen bonyolult következményekkel járó rendszer a választási demokrácia. Hiszen a gyermekek születése előtt a házaspár által lefektetett szabályok kezdenek avíttá válni, azaz a döntések joga immár mondhatni egyenlő módon kiterjed az eddigi szavazati jog nélküli fiatalokra is. Popescu végigzongorázik a társadalmi berendezkedések különféle válfajain. Az egyenlőség keresése közben az anarchiát ugyanúgy felvillantja, mint a diktatúrát. Ám a lényegi vonás mégis csak a kommunikáció. A család tagjai ugyanis végiggondolkodják és -beszélik az egész előadást. Ami összeköti őket, az a szeretet, és egymás véleményének tiszteletben tartása. Azt, hogy a megoldás milyen konszenzusos formában nyilvánul majd meg, Popescu sejteti ugyan, de nyitva is hagyja. Ez akár lehet egy előzetes jó tanács a frissen megalakult színházi szövetségnek is. A lényeg, hogy egy ilyen szövetség minden tagja elégedetten kössön kompromisszumokat, a közös célokat is szem előtt tartva. Ennek kulcsa pedig az egymással folytatott, kölcsönösségen alapuló kommunikáció.

Az égig érő fa

A megszokottaktól kissé elkanyarodva, ebben az elemzésemben most inkább a délelőtti és délutáni előadások bemutatásával kezdeném. Az első nap nyitó eseményének az Ács Alajos stúdióterem adott otthont. A vendég itt a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata, a hozott előadás pedig Az égig érő fa volt. Először is, ami a hurcibálásban kissé megtornyadt díszletet érinti: nem tudtam, a gyermekek mennyire térlátóak, de ahogy az előadást megelőző pusmogásból kiderült, eléggé. Nem csoda. Hiszen a cikornyás fa engem is elemelkedett állapotba mozdított át. Bár engem leginkább a romániai utakra emlékeztetett a szokásos körforgalmakkal, no és egy kilapított macskával meg egy ugyanerre a sorsra jutott gigantikus pókkal. Bár meg kell jegyezni, hogy a fa díszletelemek mozgatása során más díszletelemek is megelevenedtek, így az ezért felelő ötletgazda munkáját nem érheti komoly zúgolódás. Mellesleg a motívumok keveredése kellőképpen egy megfoghatatlan gyökerű mondakörbe terelte a nézőket. Volt ott ugyanis néhány felnőtt is. A bábként realista módon megfogalmazott királylány, a király, a parasztfiú és a stilizált sárkány ugyanúgy belefért a kavalkádba, mint a busójárásból visszamaradt kellékek és a nehezen felismerhető mackó is. A nyuszi és a malac rendben volt. Bár a nyúl bábfigurájában azért mégis lakozott valami félelemkeltő és nyúltól idegen ábrázolás.

Nem gyávaságból vagy szeleburdiságból, de Lélek Sándor Tibor, a darab rendezője és a maszkulin jelenlét felügyelője, most mintha botladozott volna kissé az előadás folyamán. Ez annyiban megbocsátható volt, hogy a mellettem ülő dekoncentrált kislány folytonos bekiabálásokkal zavarta meg az előadást. Ő speciel nem a csoportokkal érkezett, hanem az anyukájával, aki a színház nevelő hatásába helyezhette utolsó bizodalmát. A gyerekközönség azonkívül pedig, hogy őszinte, mérhetetlenül kíváncsi is. Vonatkozzék ez a kislány esetére is, meg azon többiekére, akiknek időről időre feltűnő jelenlétével elvonta figyelmét a mese folytonosságáról. Így elnézem, ha néhány esetben összeakadt a díszlettel a sárkány, vagy ha egy pillanatra is csak, de megtorpant az előadás.

Nagyon tetszett Szentpéteri Lenke hanghordozása, mely eszembe juttatta az egykori profi rajzfilmszinkronokat. Továbbá Németi Emese átváltozása, mikor is a malacot formáló bábbal igyekezett eggyé válni, nem kis hahotát váltva ki az apróságokból. No, és persze kiváltképp hálásak lehetünk Varga Imrének, aki nem csak a ritmust és a talpalávalót, azaz a zenei aláfestést tolta a mese alá, hanem külső hangként, mint a háttérből figyelő barát is irányította a történet menetét. Fafúvósokon való játéka pedig újabb bizonyítékként szolgált azon felismeréshez, hogy ha zenét teszel az előadást megháláló taps alá, akkor te irányítod a közönséged ritmikus hálájának ütemét és egyben hosszát.

Piroska

A következő napon a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata úgy valósította meg a Piroskát, azaz a Piroska és a farkas alternatív változatát, hogy a mozgóképes animáció nyelvét fordította vissza bábjátékká, azt alkalmazta vissza a színpadra. Itt a Piroskát, a vadászt vagy a nagymamát játszó színészek nem csak átpasszolták a szerepet a báboknak, hanem megfelelő ritmusban vissza is vették ezeket a szerepeket. Így olvadtak eggyé a bábok és a hasonló jelmezt öltő bábosok. Külön emlékezetes volt, ahogy a természet is megelevenedett a színpadon, azaz a sást, az erdőt és főleg azok szélfútta mozgását nem hagyta ki Bereczki Csilla rendező. A történet modernizálása nem csak a végkifejletben, hanem a kezdő momentumokban is kulminált. A bábok tervezője, Miareczky Edit pedig a Lila akác-köz látszólagosan nyugodt kisvárosi világát idéző otthonos miliő ellenpontjaként (Szakács Ferenc érdeme), mely az előadás kezdetét jellemezte, a már-már horrorba illő félelemkeltést tarthatta szem előtt az ordast élettel feltöltő alkotói fázisában. Jelzem, a farkas volt az a báb, amelynek nem volt emberi megfelelője. De ezt nem is csodálom. Külön fejezetet érdemelne a zenei utalásrendszer, mely a nyilvánvaló Prokofjevtől kezdve a komolyzenei paletta igen széles skáláját ágyazta dzsesszes kíséretbe. Nagy elismerést érdemel így Márkos Albert, aki a füleimet is külön igénybe vette, hogy végül egyben találjon el az egész élmény. Aki a klasszikus feldolgozásra vágyna, az csodálkozni fog az előadáson. De aki eleve szomjazik a megújhodásra, annak szívből tudom ajánlani Nagy Dóra, Szilasi Eszter Júlia, Lukács Szilárd, Mihály Csongor és Vass Richárd játékát.

VANmese

VANmese, a Nagyvárad Táncegyüttes műsora pedig szintén lebilincselő volt. Foltin Jolán Kossuth-díjas koreográfus színházi pedagógiája mindenesetre meglátszott tanítványain. Már önmagában a színpadi megjelenés és bemutatkozás olyan szelet kavart a színpadon és a nézőtéren is, mely kicsiket és nagyokat is egyszerre felkapott és lélekben megforgatott.

A folklórból való táplálkozás, beleértve a csúfolódás és az évődés fázisait, egy értelmezési tartományban (azaz a gyerekek számára) megőrizte a játékosság folyamatát, a felnőtt szegmensben pedig (amit a gyerekek már nem hallanak meg) nem volt rest ízléses népiességgel sejtetni az erotikát. Természetesen nem kell nyelvésznek vagy néprajztudósnak lenni ahhoz, hogy az ember tudjon a népművészetben megbúvó kettős jelentéstartalomról. Ám ennek a pajkos – és nem pajzán – ritmikus dinamikája még engem is magával ragadott. Nyilván a gyerekek így játszva tanulnak meg verseket és szólamokat. De ez nem szimpla népzene- vagy néptánc-oktatás volt, hanem show. Amely megengedheti magának azt is, hogy olykor a western kort idézze meg, olykor a paraszti társadalmat, olykor a gyermekkort és olykor a párválasztási szakaszt, mindent, ami csak kihat a felnőttlétre.

A kaukázusi krétakör

Ha már a felnőtté válás viszontagságait taglaljuk, akkor ezután hadd idézzem meg Brechtet. Ugyanis az első nap felnőttelőadása a Szatmárhoz legközelebb eső teátrum, a nagyváradi Szigligeti Színház produkciója, az Anca Bradu által rendezett A kaukázusi krétakör volt. Brecht egyik legismertebb művének a nagyváradiak általi feldolgozását már volt szerencsém látni premierkörnyéki állapotában. Mostanra azonban kényszerű személyi változásokon esett át az előadás. Szerencsére, hogy ez, némileg köszönhetően a darab tömörségének is, alig volt csak észrevehető. Az egyszerű IFA plató díszlete visszatérő színfolt, mely a népi demokráciák hajnalát juttatja eszünkbe. De érdekes megoldás az extrém jelmezvilágot felvillantó és az ázsiai színjátszás hagyományait felelevenítő részlet is. Egyértelmű az is, hogy az előadás életre hívóit nem hagyja hidegen a migráció kérdésköre sem. Hogy ez egyedi eset-e, az kiderül majd a POSZT-on, hiszen az oda beválogatott váradi előadást, összehasonlítás gyanánt, még a darab további kétféle feldolgozása követi majd Pécsre.

De a fiatal fesztivál is utal majd még erre a problémakörre, például az udvarhelyiek Migránsoook című előadásával. Nyilván elsőként a darab aktualitásában mutatkozna meg az ereje. Többször is láttam már. Zakariás Zalán rendezését is beválogatták a POSZT versenyprogramjába. Előny, hogy mostanra az előadás, mely a Túlsúlyban a bárkánk alcímet viseli, összeért, és kiköszörülte azokat a csorbákat, amik eddig reszelősségük miatt meg-megakasztották az előadás folyamatát. Leginkább a kulcsfigurát játszó Barabás Árpád miatt aggódtam, mert az eddig látottak arra engedtek következtetni, hogy nem tudta teljesen elengedni egyik előző főszerepe, Roberto Zucco jellemvonásait, de mostanra egy mélyebb és letisztultabb hajóskapitányt, illetve misszióleadert hozott alakításával. A mondanivaló viszont továbbra is kissé szájbarágós. Ennek direkt voltáról az ősszel az udvarhelyi dráMA fesztiválon jelen levő szerző, Matei Vişniec is igyekezett meggyőzni ugyan, de nem vagyok maximálisan biztos abban, hogy nem Bereczki Ágota fordítása az, ami nem hozza vissza Vişniec humorát.

Migránsoook

A korábban írt és lefordított III. Richárd betiltva című Vişniec-darab példának okáért remekül működött az olvasószínházi keretek között is. Holott mindkét mű lényege, hogy diktatórikus közegbe van helyezve. Ám mégis, hiába a nézők bárkában való elhelyezése, azaz bevonása a játékba, hiába a színpadi keretek televíziós megtámogatása, vagy akár a kivetítős öndivatbemutató. Az az érzésem, hogy Vişniec nem tudta ebben az aktuális témában kiírni magát, vagy a szöveg jelentéstartalma valahol a fordítás során elkeskenyedett. A Patkó Éva által fordított III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből pöpecen működött a kocsmai térben is. Tetszett, ahogy a színészek a szűk környezet ellenére használják a nézők közötti kis járásokat, vagy hogy az ablakon ugranak be példának okáért. A Meyerholdot játszó színész lehetett volna kicsit erősebb olykor és persze egy kicsit neurotikusabb, de ez, lehet, majd még kialakul.

Tévedések vígjátéka

A szatmári Tévedések vígjátéka viszont, amit szintén láttam már, a rutin által átitatott lett, azaz bejáratottsága miatt kissé erőtlen. Más fórumokon már elemeztem Bocsárdinak ezt az előadását, ám némi lelkiismeretfurdalás maradt bennem amiatt, hogy nem hangsúlyoztam eléggé Bodea Tibor erős színpadi jelenlétét, pedig a mindenkori közönség őt díjazta a legjobban – ahogy most is. Megérdemelten. Erre ráerősített az is, hogy míg a többiek nem annyira, de ő most is hozta szolgafigurája alakításában a tőle elvárt színvonalat. Ne feledjük, a gazdák ereje és diktatórikus viselkedése a szolgákon csapódik le leginkább.

Rudol Hess tízparancsolata

Végezetül, ha már diktatúra: leginkább a Tapasztó Ernő által rendezett Rudolf Hess tízparancsolata nyerte el az elismerésem. Az aradiak ezen egyszemélyese káprázatos. Az egyszerű fekete-fehér díszletezés, a megvilágítás, minden csak rátesz arra, hogy a tudathasadt Hesst alakító Harsányi Attila brillírozhasson. Nyilván témáját tekintve van hasonlóság a marosvásárhelyi társulat Nézd, ki van itt! című előadása és eközött. Érdekes, hogy két hasonló figurája a történelemnek ezen a vidéken szinte egyszerre is látható. Hozzá kell tennem, hogy bár Bíró József abban remek Hitler, de, ha lehet, még erősebb szuggesztióval bírt számomra Harsányi Attila, holott a maszkolás egyetlen eszközét sem vette igénybe átjellemüléséhez. Ereje lenyűgöző volt, még odáig hatóan is, ahol én ültem – képzelem, milyen lehetett az első sorban ülő nézőtársaim számára.

A lényeg, hogy mint az előadások is üzenik, az erdélyi színházak társulatai ugyanabban a csónakban eveznek, és a diktátumokkal operáló kultúrpolitika olykor fitogtatja erejét, de ez a fajta összefogás és kinyilatkoztatása valószínűleg nyújt majd valamiféle védőernyőt a színházasok feje fölé.