Kovács Eszter: Tét nélküli könnyedség

Kovács Eszter: Tét nélküli könnyedség

Charley nénje. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Fotó: Czinzel László

Valójában mindegy is, hogy biztos vagy bizonytalan kézzel nyúl az ember egy zenés darabhoz, Szatmáron már az olvasópróbán borítékolható, hogy ha jó, ha rossz, ez akkor is közönségsiker lesz. Olyan évtizedes hagyományai vannak ezen a helyen a szilveszteri operett-előadásoknak, zenés vígjátékoknak és kabaréknak, hogy a nézők egy része úgy veszi meg jegyét az óévbúcsúztató produkcióra, hogy sokszor még az előadás címével sincs tisztában, nem érdekli a sztori, vagy hogy kik az alkotók, csupán szemfülesen, a program meghirdetése után igyekszik mihamarabb betérni a jegyirodába és kérni egy jegyet „a szilveszteri kabaréra”. Igen, műfaj szempontjából mindegy, hogy mi van épp műsoron: operett, zenés vígjáték, bohózat vagy bármi más, szilveszterkor a szatmári közönségnek szórakozás dukál. A bérletszünetben is játszott előadásokra akkora az érdeklődés minden évben, hogy már hetekkel a premier előtt sem lehet belépőt kapni rájuk. Ilyenkor még azok is eljönnek színházba (és családtagjaikat is elhozzák), akik az év többi napján még a felújított épület közelébe se mennek. Nem tudni pontosan, mikor és hogyan, de a szatmári szilveszteri előadások státuszszimbólummá nőtték ki magukat.

Akik kicsit is ismerik a szatmári közönséget, azok tudják, hogy itt szívügye a nézőknek a színház. De talán a színháznál is jobban szeretik, ha úgy érzik, megkapják azt, ami ezért a szeretetért és támogatásért jár nekik. Esetünkben a zenés előadásokat, amelyeknek Szatmáron tradíciója van. Mígnem a több mint másfél évszázados szatmárnémeti színjátszást 1948-ban hatalmi erővel megszüntették és az államosítás utolérte a szatmári magyar színjátszást is, a városban nem ritkán 20 bemutató előadást is tartottak egy évben, ezek pedig nagy részben operettek, zenés előadások voltak. Ezzel ellentétben a Harag György által vezetett társulat, miután 1956-ban Nagybányáról Szatmárra költözött, szándékosan olyan évadprogramokat hirdetett, amelyben egyedül a szilveszteri műsor képviselte a vidám zenés műfaj kategóriáját. A hatvanas évek végén két-három évente került színpadra egy-egy zenés vígjáték, hiszen a repertoár gerince akkoriban inkább az irodalmi művekre épült. Ám a nyolcvanas évek néha elviselhetetlennek tűnő politikai nyomása, a hiánygazdaság és természetesen a közönségigény egy máig tartó hagyományt teremtett. A szatmári bérlettulajdonosok zöme nem nyomort és sanyarú sorsokat akart viszontlátni a színpadon, nem a napi gondokkal akart szembesülni, hanem szórakozni kívánt, egy-két óra erejéig megfeledkezni arról, ami a mindennapokban nyomasztotta. Talán éppen e máig élő mentalitás miatt várják még mindig nagy lelkesedéssel itt a szilveszteri előadásokat, hiszen ez, ha csak néhány óra erejéig is, de még mindig működik.

2017. december végén a szatmárnémeti Harag György Társulat egy vaudeville-t, vagyis egy műfajilag francia gyökerekkel rendelkező énekes bohózatot vitt színre. A habkönnyű vígjáték, ami legendás, fülbemászó dallamokra alapoz és nem kis mértékben közönségkedvenc is, a Charley nénje volt, amit a nézők mindenhol és minden időben szívesen látnak viszont a színpadon. A darab az egyik legtöbbet játszott klasszikus a maga nemében, közel ötven nyelvre lefordították már. A társulat ezzel a döntésével újra biztos kézzel ragadta magához a siker gyeplőjét. A szatmári zenés előadásoknak ugyanis van egy vitathatatlanul jellegzetes stílusa, sok évtizedes hagyományra épülő játékmódja, melyért nyilván lehet rajongani, de melyek kérdéseket is felvethetnek az emberben, főleg ha már eleget látott belőlük.

A történet két oxfordi fiatalember elhatározásával indul, hogy szerelmet valljanak szívük választottjainak. Charley és Jack pezsgős villásreggelire invitálja a két lányt, Kittyt és Annie-t, ám ők gardedám nélkül nem tehetnek eleget a meghívásnak, ezért pont kapóra jön Charley nénikéjének, az özvegy milliomosnőnek az érkezése, akit repesve várnak. A néni viszont nem jön, így kényszermegoldásképp meggyőzik barátjukat, Babberley-t, hogy játssza el ő Donna Lucia szerepét. A barát kisebb huzavona után belemegy a szerepjátékba, ám idővel mégis betoppan a késve érkező rokonhölgy, megérkezik Jack, és a lányok nevelőapja, Babberley rég nem látott szerelme is befut, vagyis nagy hirtelenjében minden a feje tetejére áll.

Brandon Thomas szövegeibe, Aldobolyi Nagy György zenéjébe és Szenes Iván dalszövegeibe a könnyedség, játékosság, a derű mélyen bele van vésve, ám a szatmári előadásban mindez valahogy mégis rejtve marad. Persze bármikor lehet a zenés-táncos produkció poénjain nevetni (hiszen erre igény is van), egy női ruhába bújtatott férfi színész is szórakoztató tud lenni, a jól ismert, örökzöld, nem kicsit cukormázas slágerek megdobogtatják a nézők szívét, a szituációkból adódó félreértések pedig a jelenetek előre haladtával úgy nőnek egyre nagyobbra, mint a magunk előtt görgetett hógolyók, ám ez mégis kevésnek bizonyul. Hiányzik az előadás sava-borsa, valami, ami megkülönböztetné azt az előző évek hasonló kaptafájára felhúzott szilveszteri előadásaitól. Hogyan is néznek ki ezek? Például ritkán áll a szerep a középpontban, sokkal inkább a színész és személye viszi el a hátán a produkciót. Nincs jellemfejlődés, ezért nagy ívű szerepek sincsenek, dramaturgiai szempontból pedig a történet csak köret, ami kitölti a köztes időt két közismert dalbetét között. A gesztusok élénkek, gyakran fület bántóan természetellenesek a hangsúlyok, van kikacsingatás a nézőtérre (amiért odavan a közönség), és manírból is lehetett már sokat látni. Persze hosszan lehetne elemezni, hogy jó-e ez így, de a nézettségi adatok és a telt házak azt bizonyítják, hogy minden a lehető legjobb módon történik. Így is.

Sejthető, hogy nem egyszerű ezeket a típusú darabokat sem megrendezni, sem eljátszani, és valódi sikerre vinni is csak első látásra tűnik könnyűnek. A Bessenyei István által rendezett, a műfaj klasszikusaként számon tartott darab ez esetben mégis csak egy minimálcélt, a könnyed szórakoztatást tűzte ki maga elé. Azt, hogy a vicces mondatok viccesen hangozzanak el, a félreértések sorozata rendkívüli komikumforrásként működhessen, a sztori egyszerűen követhető legyen, és ha csak néhány percig, de térjen vissza a szerelem rózsaszín illúziója, vagyis, hogy az minden akadályt és távolságot legyőz, a szereplők pedig természetesen a végén egymáséi lesznek, így a happy end garantált. Bár szerelmi szál jócskán akad a darabban, és az előadás végére mindenki megtalálja a párját – a tíz szereplőből csupán ketten, az inas és a lányokat vasököllel kézben tartó apa maradnak pártában –, mégsem hittem el pillanatra sem, hogy itt tényleg szerelmes bárki a másikba. „Az életben legjobb a szerelem” – dúdolja együtt Donna Lucia és Ella Delahay, ám itt senki se tűnik boldognak attól, hogy ténylegesen megtalálta a másik felét. Minden nehézség ellenére persze szépen kialakulnak a darab végére a párok, de a beteljesült szerelemhez mindenki esetében rögös út vezet. Először is Jack és Charley el kell érje, hogy eljöjjön a reggelire Kitty és Annie, hogy végre nyíltan beszélhessenek házassági szándékukról. Közben betoppan Babberley, aki egy lány után sóvárog, de aztán barátai segítségére siet és női ruhába bújik, nem sejtve, hogy Ella Delahay, vagyis régen látott szíve hölgye majd Donna Luciával érkezik a fiúk házához. Szegény lánynak nem könnyíti meg a dolgát, hogy szerelmét piros női ruhában, fekete parókában látja viszont, sokáig hinni se akar a szemének és a nyilvánvaló ténynek. Időközben a darab korosodóbb férfiai, az öreg Spittigue és Jack apja, az ezredes Charley nénjének kegyeire utazik: Spittigue önző, vagyonosodási szándékból, míg az ezredes kompromisszumként és egy kis pénzszerzés céljából, de még mindig ő jön ki jobban a dologból…

A színészek többnyire egyéni intuícióból próbálják megoldani a helyzeteket, néha egy kis ripacskodással, felerősített gesztusokkal, apróbb-finomabb fogásokkal színesítik karaktereiket. Bár érezhető, hogy megfeszítetten igyekeznek működtetni a komikus jeleneteket, ezek többsége akkor kezd el igazán élni és hihetővé válni, amikor nem játszanak rá „erőből”, csak komolyan veszik magukat és a problémájukat. Az előadás egyik legőszintébb jelenete, mikor a Babberley-t alakító Nagy Csongor Zsolt kalapjától és parókájától megválva, de még mindig női ruhában lerogyik, férfias mozdulattal feltűri a ruháját, italt kér, rágyújt egy szivarra, mert már elege van az egész színjátékból és szívesebben lenne ő is inkább újra szerelmes férfi, mintsem a Charley nénjét alakító piti csaló. A tűzpiros ruhába bújtatott álnéni mozdulatai egyébként is ritkán kecsesek és nőiesek, kicsit trampli, kicsit esetlen, akiről csak az nem látja, hogy férfi, aki éppen nem akarja. A hangja sem mindig dallamos, érezni, hogy keresi, mikor kell magasan és mélyen szólnia. Az előadás első felében a Brasettet alakító Nagy Orbánra kaptam fel a fejem, aki nem csak sztepptudásával mutat valami újat az énekben és táncban már kifulladni látszó Péter Attila Zsolt (Jack) és Gaál Gyula (Charley) mellett, de aki alig feltűnő, ám annál finomabban adagolt iróniával viszonyul a nem kicsit nevetséges, rongyrázó gazdái felé. Teszi ezt úgy, hogy nem fél néha egy-egy grimasszal rásegíteni a dologra, de csakis a jó ízlés határain belül. Minél magasabbra emeli fejét munkaadóival szemben, annál jobban érezni, hogy mekkorát „zuhannak” a szemében.

A két Spittigue lány, Kitty (Bándi Johanna) és Annie (Laczkó Tekla) olyanok és úgy mozognak, mintha csak marionettbábok lennének, és érezhetően semmi mást nem akarnak az élettől, csak férjhez menni. Az öreg Spittigue-t (Diószegi Attila) szigorú gyámként, zord pillantásokkal, dörgő hanggal ismerjük meg, és ez mit sem változik a darab végéig. Többször kerített hatalmába az érzés, mintha a színész egy számára teljesen idegen testben (és talán műfajban?) mozogna. Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes (Rappert-Vencz Gábor) karaktere a legfinomabban felépített az összes szereplő közül, érezni rajta egyfajta kiegyensúlyozottságot és azt, hogy apróbb gesztusai (még a cigarettára gyújtása) mögött is gondolat van. László Zita Donna Luciája elegáns és kecses, míg Bogár Barbara Ellája a ruhájával együtt valahogy beleolvad a díszletbe.

Úgy gondolom, egy zenés vígjátéknak is ugyanaz a titka, mint sok más előadásnak: a jó színész, aki legyen akármilyen valótlan, blőd szituációba belehelyezve, hitelesnek kell maradnia akkor is, ha beszél, de akkor is, ha beszéd helyett énekel, és hozzá még táncol is. A táncbetétek konvencionális, kicsit laposabb, egyhangúbb koreográfiákra épültek (koreográfus: Bordás Attila/Gabriela Tănase), ezen pedig nem segített, hogy az új-zélandi rögbiválogatott hakatáncával próbálták színesíteni a mozgásokat. Ismét látni véltük a megbocsátható tényt, hogy a szatmári színház prózai színház, és az is marad, így nem kellett feltétlenül azt várnunk a színészektől, hogy bizonyos helyzetekben egyszerre menjen az éneklés a tánccal.

Az előadás tempója sokszor döcögős (pedig műfaji adottságából adódóan fokozódnia kellene), a játék ritmusa széteső, és gyakran támadt az az érzésem, mintha minden egyes jelenetet a nulláról kezdtek volna újra és újra felépíteni a szereplők. Bár klasszikusnak számító darabról van szó, látni modernebb adaptációkat is belőle. A szatmáriak érezhetően egy igazán elegáns, század eleji, polgári miliőt idéző előadást igyekeztek összehozni, ahol bár első látásra nagy a fényűzés, a szereplők nem ritkán garasoskodnak, egymástól kérnek kölcsön és nem rettennek el egy kis pezsgőlopástól sem, ha a helyzet éppen úgy hozza.

Szabó Anna jelmezei főleg a női karaktereknél látványosak, már-már vakítóan színesek, amelyekre nem lehet nem odafigyelni. A díszletet illetően (díszlettervező: Cristian Gătina m. v.) minden elég szimmetrikus; ugyan nincs túlzsúfoltság, ami nem baj, hiszen a színészeknek térre van szükségük a táncos jelenetekhez, ám mégis inkább szegényesebbre, takarékosabbra sikerült a látvány, amit egy szilveszteri előadásnál valahogy nem lehet megbocsátani.

Összességében szívesen látnék végre szilveszterkor egy olyan előadást, amiben megvan a játék igazsága, ami úgy könnyed, hogy sallang- és sablonmentes tud maradni, és ami szórakoztat, de azt igényesen teszi. Szatmáron szilveszteri előadásra járni igazi közösségi élmény, amitől nem szabad megfosztani a nézőt, ám a már jól bejáratott hagyományok ismétlésétől érdemes lenne néhány év után végre megválni, hogy ne essen a társulat a belekényelmesedés csapdájába, hiszen közönségigényeket nem csak lehet, de kell is teremteni. Frissítésre, újraértelmezésre lenne szükség a szilveszteri előadások koncepcióját illetően, hogy ne mindig megszólalásig hasonló előadásokat kapjon a néző, hogy végre ne csak egy-egy cím különböztesse meg az óévbúcsúztató produkciókat egymástól.

——————————————

Charley nénje. Bemutató: 2017. december 29.; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat; Rendező: Bessenyei István. Szerző: Brandon Thomas − Aldobolyi Nagy György − Szenes Iván; Fordító: Fáy I. Béla; Díszlettervező: Cristian Gătina m. v.; Jelmeztervező: Szabó Anna; Zenei vezető/karmester: Manfrédi Annamária; Koreográfus: Bordás Attila/Gabriela Tănase; Ügyelő/súgó: Varga Katalin. Rendezőasszisztens: Keresztes Ágnes. Szereplők: Bándi Johanna, Bogár Barbara, Diószegi Attila, Gaál Gyula, Laczkó Tekla, László Zita, Nagy Csongor Zsolt, Nagy Orbán, Péter Attila Zsolt, Rappert-Vencz Gábor.