Kovács Eszter: A színpadi létezés nem egyéni dolog

Kovács Eszter: A színpadi létezés nem egyéni dolog

Fotó:  Erdély Bálint Előd

Nagy Csongor Zsolttal, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színészével az idei Kaszás Attila-díjra való jelölése kapcsán beszélgettünk. A Kaszás Attila-díj három jelöltjét magyarországi és határon túli színészkollégák választják ki, a díjazott személyéről azonban a közönség dönthet a www.kaszasattiladij.hu oldalon leadott voksaival.

Mi jut eszedbe először Kaszás Attiláról?

Ahogy a jelölésem kapcsán, a bemutatkozó kisfilmemben is elmondtam, nem találkoztam vele személyesen és az a szerencse sem adatott meg, hogy színpadon láthattam volna, csupán felvételekről ismerem a munkásságát. Tehetségében, hozzáállásában és alázatában egyaránt szimpatikus volt, ez még a tévé képernyőjén is átjött. A díjnak van egy mottója: Embernek lenni nem szerep! Egy közösség, egy társulat életében ő olyan szinten tudott szerepet vállalni, amit csak csodálni lehet, legfőképpen azért, mert ezt nem öncélúan tette. Emlékszem a kisugárzására: látni lehetett rajta, hogy mennyire odaadó és képes a feltétel nélküli, alázatos munkára.

Bár közönségszavazás dönt a díj sorsáról, az odaítélésénél fontos a művészeti teljesítmény mellett a társulatban vállalt közösségépítő magatartás is. Számodra mit jelent a közösség, a társulati lét?

Az életemnek és a pályámnak nagyon meghatározó időszaka volt az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál eltöltött néhány év. Szeretem máig ezeket az embereket, mert olyan csapatba kerültem, ahová jó volt tartozni. Barabás Árpád színészkollégámmal gyakorta beszélgettünk a színház és sport közötti párhuzamról, hiszen ha társulatról beszélünk, akkor csapatról is. Most, a világbajnokság idején nem is tudnék ütősebb példát felhozni a focinál. Hogy mitől működik jól egy csapat? Van egy szövetségi kapitány, és vannak a játékosok. Az, hogy egy csapat jól focizik, vagy egy társulat jól játszik, nem feltétlenül pénz kérdése, nem ez a meghatározó. Lehet akár sok sztár is benne, ha a csapat nem működik. Ahhoz, hogy igazán jó legyen, kellenek a különböző képességű emberek, akikből egy olyan kompakt, együttgondolkodó és egymást segítő, felkaroló, kritizáló csapat válik, akinek fontos a közös cél. Ilyen esetben tudatosan lehet már évadot építeni, rendezőket hívni, felmérni, hogy mire érett meg a társulat, hol és hova tart.

Egy színész színpadi létezése nem kimondottan egyéni dolog. Nem lehetek egyedül olyan jó és profi, hogy mellettem ne férjen meg más is a színpadon. Ez egy rendkívül önző magatartás, ami soha nem volt szimpatikus. Engem inkább az foglalkoztat, hogy ha elakad egy kollégám próba közben, ha gyengébben teljesít, vajon hogyan tudok neki segíteni. Ilyenkor nem akarok tolakodó lenni, csak keresem azt az utat, ahol segíthetem őt abban, amit valószínűleg akar és tud, csak valami miatt nem jön össze neki.

Ezt jelenti neked a színpadi partnerség?

Ha két ember között létrejön valamilyen összekapcsolódás, energia, ami lemegy a nézőtérre is, akkor megtörténik a csoda. Pályám során többször megadatott az a szerencsés helyzet – már jóval a tízedik előadás után –, mikor egy kollégámmal közösen rájöttünk, hogy talán most sikerült megugrani azt a bizonyos „lécet”. És szavak nélkül összekacsintunk. Mikor mindketten egyszerre érzitek, hogy ez most jobb volt, mint bármikor. Az igazi adrenalin nekem ebben az, hogy hogyan hozható ez létre estéről estére.

Van az a színész, aki jobban szeret olyan rendezővel dolgozni, aki erősen kézben tartja a gyeplőt és van, aki azokkal tud jobban együttműködni, akik társalkotóként tekintenek rá. Te hova sorolod magad?

Sosem volt különösebb gondom egyikkel sem, mert mindenkihez igyekszem nyitottan hozzáállni. Nem tiszteletlenségből, de engem nem érdekel, hogy egy rendező hol tart, hány díja van, hanem az itt és a most érdekel. Teljes bizalommal indulok neki a közös történetünknek, bízva abban, hogy a darabválasztás, a szereposztás és az előadás felépítésének tekintetében is konkrét elképzelései vannak. Bízom a rendezőkben.

Munka közben gyakran találkozunk nehézségekkel, megtörténhet, hogy bár értjük, amit a rendező kér és felfogjuk, hogy az jó, mégsem tudjuk hozni azt, ahogy elvárja. Ez is nyitottság és bizalom kérdése, hogy miként oldjuk meg közösen a feladatokat. Szokásom mondani, hogy van a nagyon szép elmélet és a kegyetlen gyakorlat. Lehet, hogy fejben jól hangzik, de nehéz gyakorlatba ültetni. Ilyenkor ki kell nyitni, és közösen haladni a megoldás fele.

Van, amit tudatosan próbálsz elkerülni egy-egy munka alatt?

A legnagyobb félelmem, hogy ne ismétlődjek! Kell a frissesség, a tiszta lap, hogy amikor új szerepet kapok, teljesen lenullázzam magam. Ha nem ezt tenném, idővel csak rutinos „orgánumszínész” lennék, aki talán jól mozog és egyenesen tud megállni a színpadon, de ennyi. Nekem ez nem elég. Van feladat, amit egyszerűbben oldok meg, és van, amit nehezebben. A könnyebbek veszélyesek, mert belecsúszhatsz ebbe a szörnyű rutinba…

Mit értesz könnyebb szerep alatt?

Lehet, hogy a szerep erőben, színpadi kondícióban nem olyan nehéz, de engem az izgat, hogy mit tudok még hozzátenni, hogy ne essek bele a klisékbe, hogy ne csak öncélúan legyek „érdekes”. Egy nehezebb szerepnél látható, hogy ez 2.30, amit meg kell ugrani, de te eddig 1.90-hez szoktál.

Ha megtalál egy ilyen szerep, mit teszel?

Először is nem pánikolok, hanem inkább belemászok a szövegbe. Mostanában hajnalban tanulok szöveget, mikor csend van, friss a levegő, friss az agyam és próbálom megfejteni, hogy mi lehet még benne… Teljesen lentről kezdek építkezni, az alapoktól. Hatházi Andrást idézve, úgy mondanám, hogy nagyon szeretek próbálni. Tőle hallottam ezt először ilyen formában és talán a legelején még nem is értettem pontosan. Ma már értem, hogy a próbában van egyfajta izgalom, frissesség, mintha teljesen szabad lennél. Ki kell próbálnod egy csomó mindent ahhoz, hogy létrejöjjön az, ami a végeredmény lesz. Itt szinte még korlátlanok a lehetőségeid.

Tévedések vígjátéka. Fotó: Czinzel László

2017 februárjában Bocsárdi László rendezésében mutattátok be Szatmáron a Tévedések vígjátékát, amiben te a szirakúzai Antipholuszt alakítottad. Milyen volt a rendezővel való közös munka?

Bocsárdi Lacival régi ismeretségünk van, mert miután végeztem a marosvásárhelyi színművészetin 1998-ban, utána egy évadot a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban töltöttem. A legelső szerepem az ő rendezésében az Ősvigasztalás Gálfi Bencéje volt. Nagyon finom, vegyes érzésem vannak ezzel kapcsolatban, inkább jók, mint rosszak. A kellemetlenebb emlékeim főképp amiatt, mert teljesen pályakezdőként a szereppel sok munkám volt. Laci színház- és világlátásán keresztül megformálni azt a fiatal csendőrt nem volt egyszerű. Bár többé-kevésbé sikerült, de rettenetesen megkínlódtam vele. Aztán eltelt tizennyolc év. Hosszú idő.

Tévedések vígjátéka bemutatóját pozitív és intenzív munkafolyamat előzte meg, amiben minden idegszálamat elégettem ahhoz, hogy kijöjjön, amit a rendező kért. Már az asztali próbák, az olvasó-elemző próbák is nagyon jók voltak. Eleve különleges volt a szöveg, ami Benedek Zsolt fordító-dramaturg munkáját dicsérte. Meg is lepett Laci, mert én még ott tartottam vele kapcsolatban, hogy inkább a látvány, a forma felé megy, ezzel nem azt mondva, hogy számára a belső tartalom vagy a szövegmondás ne lenne fontos. Remekül nyúlt Shakespeare egyik gyöngyszeméhez, a szöveg pedig a maga humorával és költőiségével külön csemege lett.

Azon túl, hogy mindegyikünk nagyon jól tudta, mi a szerepe, a szerepformálás útja, amit követni kell, azt is nagyon jól tudtuk, hogy a másik mit játszik, mit kell játsszon az előadásban, függetlenül attól, hogy volt-e közös jelenetük, vagy sem. Erre Laci nagy hangsúlyt fektetett, minket pedig segített, mert ezáltal többet kaptunk egyénileg is arról, hogy mit rakjunk még bele a szerepbe. Azzal együtt, hogy a rendező egy nagyon merev, kemény formát követelt, megtaláltuk a szabadságot a szerep megformálásban.

1999-től vagy a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja, ám volt a pályádnak egy rövidebb periódusa, amikor szakítottál a szatmári színházzal, de még nem szerződtél le Udvarhelyre. Erre különösen meghatározó, mély időszakként emlékszel. Hogyan élted meg a társulatnélküliséget?

Nem vagyok ezzel egyedül, hiszen többeket ismerek, akik abbahagyták már a pályát. Ki kell próbálni, meg kell tapasztalni mindenkinek azt az ijesztő csendet, amikor nincs semmi, csak a nagy kérdés, hogy mit kezdj a prózai életeddel. Fel kellett tennem a kérdést, hogy mit jelent nekem a színház és tudok-e nélküle élni? A kilépés maximálisan az én döntésem volt, mert nem tudtam megtagadni magam egy méltatlan helyzetben, ami az akkori vezetőséggel fennállt.

Aki színházban dolgozik, függetlenül attól, hogy színész, műszakos vagy irodalmi titkár, valószínű, hogy eljut egy olyan szakaszhoz az életében, mikor megálljt kell parancsolni és elgondolkozni, hogy éppen hol és mi felé tart. Sokan vagyunk ebben a helyzetben. Tudok olyanról, aki végleg abbahagyta, és vannak a visszatérők is, mint én. Új utat kellett keresnem a színházhoz. Nem egy bizonyos társulathoz, hanem magához a színházhoz. Kellett ez a belső lelki csend, a magammal szembeni őszinteség, hogy újra megtalálhassam az egyensúlyomat.

Nehéz őszintének lenni a színházban?

Igen! Lecsupaszíthatnám egészen addig, hogy eleve nehéz már egy őszinte szobát is létrehozni saját magaddal, a hibáiddal vagy az egyszerű tényekkel… Közösségben pedig ez szerteágazódik, hiszen ahányan vagyunk, annyi jellem, prioritás, erény és gyarlóság. Nem egyszerű megtalálni a közös hangot. Azt, hogy én idealista vagyok ebben, vállalom. Ha igazán érdekel minket ez a szakma, muszáj őszintének lennünk. Ki kell mondani dolgokat, de soha nem öncélú botrányt keltve valami összeférhetetlenség miatt.

Család ellen nincs orvosság. Fotó: Czinzel László

Lassan húsz éve vagy színpadon. Mire emlékszel inkább ebből a két évtizedből? Szerepekre? Előadásokra? Esetleg áldásos periódusokra?

Szerepekre, emberekre, hangulatokra. Mivel eléggé hangulatember vagyok, ezért ezek meghatározóak maradtak. De jó előadásokra is: A Padlásra Horányi László rendezésében, Udvarhelyről a Lovasokra, amit Hatházi András rendezett, a Mihai Măniuțiuval való munkára a Szebb az élet halál után című előadásban, a Dzsungel könyvére, amit a feleségem, Nagy Regina többször is megrendezett már. Rengeteg van…

Hiányoznak az öregek, a régi társulati tagok, sokat tanultam tőlük. Amikor a Harag György Társulathoz kerültem 1999-ben, nagyon jó társulat volt itt. A nagy öregek, „bölények” felkaroltak, figyeltek rám, fiatal színészként beavattak. El is érzékenyültem most így visszagondolva rájuk, lehet azért, mert már én is benne vagyok a korban… Fiatal színészként mindent jól akarsz csinálni, ezáltal lesz benned egy szimpatikus görcsösség, amit az idősebb színészek akkoriban nagyon jól kezeltek. Czintos Józseffel, Cinivel sok ilyen élményem volt: soha nem követett el szabálysértést a színpadon, de egy fricskával, gesztussal, azzal, hogy megnevettetett játék közben, megtörtént a „beavatásom” is. Én így emlékszem. Egy ilyen szituációval pályakezdőként nem tudsz mit kezdeni, nincs honnan tudnod, hogyan kezeld… Most pedig valahogy eljött a periódus, mikor a staféta átkerült a kezünkbe, és nekünk kell tenni azért, hogy a színház jó legyen, hogy továbbvigyük a „csomagot”, amit tőlük kaptunk.

Czintosra visszatérve, ott volt Páskándi László, szent királya, amit Parászka Miklós rendezett, és amiben én Lászlót alakítottam. Nagy falat volt, mert bár korban egyidős voltam a figurával, bölcsességben korántsem tartottam ott. És akkor Cini elővett! Behúzott az öltözőbe és rám szólt, hogy üljek le és foglalkozzak a szöveggel. Akkor nem is értettem, miért mondja, támadásnak éreztem, hiszen azt hazudtam, hogy foglalkozom a szöveggel. Rosszul esett, hogy azt mondta, próbálok, de azt se tudom, mit mondok… igaza volt. Ha túl akarsz lépni egy ilyen helyzeten, és meg akarod oldani, akkor el kell fogadni, amit mond és dolgozni kell. Volt ennek a szerepnek izzadságszaga, fájdalma, de egyszer csak összejött. Mikor a tizenvalahányadik előadás után – mert nem a bemutatóra lett meg –, látod kinn az öreget a takarásban mosolyogni, akkor tudod, hogy megcsináltad. Hirtelen megértesz mindent. Főleg azt, hogy mindez a te érdekében történt. Ez nagyon szép. Kellettek ezek az alkalmak, mikor a tapasztaltabb színészek a hónom alá nyúltak és megszidtak, fenékbe billentettek, mert ez olyan felhajtó erőt adott, amitől megéreztem, hogyan kell továbbmenni, hogyan kell felelősséggel hozzányúlni egy szerephez. Ezt a mai napig köszönöm neki és nekik.

Charley nénje. Fotó: Czinzel László

Az előző évadban két vígjátékban – a Charley nénjében és a Család ellen nincs orvosságban – is főszereped volt. Nem volt hiányérzeted abból adódóan, hogy még ha időszakosan is, de most kimaradtak a nagyobb kihívást adó, drámaibb szerepek?

Nem, ezeket is kihívásnak éreztem, pont azért, mert érdekelt, hogy mit tudok még pluszba hozzáadni. Amikor kiderült, hogy ezeket fogom játszani, azt a célt tűztem ki magamnak, hogy nem esek abba a hibába, hogy könnyedebben veszem azért, mert „csak” vígjátékok, amit úgyis elvisznek majd a poénok és a szituációk.

Charley nénjében eleve ziccer volt férfiként nőt (is) játszani. Dolgoznom kellett azon, hogy hol a nő bennem, hiszen szinte biztos van nekem is egy nőies oldalam. A próbafolyamat vége felé mondtam is a feleségemnek, hogy szerintem én nagyon elviselhetetlen, hisztis nő lennék. Magassarkú cipőben kellett táncolnom – ez eleve fizikai kihívás volt –, a nővé válásomban pedig sokat segített az előadás koreográfusa, Gabriela Tănase, aki mindig megkérdezte, ha látta, hogy bizonytalankodom, hogy most férfiként vagy nőként ülök le? Ha férfiként ültem le, emlékeztetett rá, hogy itt most igazából nő vagyok, ami egy másik történet, ez pedig sokat segített a szerep megformálásában. A Család ellen nincs orvosság önfeledt vígjáték, egy jól megírt darab. Jó munka volt, Lendvai Zoltán rendező pedig már a legelejétől világossá tette, hogy mi felé megyünk… Kerestem, hogy mit tudok még kihozni ebből is, hol az én személyes drámám, vagy, hogy Ferenczy István évfolyamvezető tanáromat idézzem, mik azok a lelki züfecek, amitől komikus lesz egy helyzet.

Mit tartogat a következő évad?

Kaptam egy szerepfelkérést a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháztól, hogy a Három nővérben játsszam el Csebutikint, az öreg katonai orvost. Igazi izgalom és kihívás. Eddig az asztali próbákon vagyunk túl, augusztus 13-án kezdjük a további próbákat és szeptember 6-án lesz a bemutató. Albu István rendező kifejezetten nem akart korban öreget a szerepre, és megkérdezte, hogy lenne kedvem hozzá? Nem akarok előre inni a medve bőrére, de nagyon izgalmas bemutatónak nézünk elébe, ami már formailag is különleges, hiszen négy különböző helyszínen játszódik majd az előadás.

Keresel új kihívások a jövőben vagy hagyod, hogy a dolgok a maguk rendje-módja szerint történjenek?

Inkább hagyom, hogy történjek, de minden kihívás jó, ez tart életben. Szeretek tanulni és a jövőben is akarok még, amikor csak tehetem. Jó példakép szeretnék lenni a gyerekeimnek, akikre büszkék lehetnek és remélem – a feleségemmel együtt –, hogy „jó csomagot” kapnak tőlünk az élethez.