Kovács Emese: A testem és én. Gurdjieff-féle mozgásworkshop a Shoshinnál

Kovács Emese: A testem és én. Gurdjieff-féle mozgásworkshop a Shoshinnál

Don’t forget to breath. A májusi képzés alatt ezt a mondatot nagyon sokszor hallottam. Soha máskor nem juttatja eszembe senki, hogy ne feledjek el lélegezni. Hogy felejthetném el? A testem végzi a dolgát, teszi helyettem, amit tennie kell. A testem, nem én. Ez a legnagyobb tanulság számomra a Gurdjieff-workshopból.

Georges Ivanovich Gurdjieff örmény-görög spirituális tanító volt, aki olyan táncokat, mozgássorozatokat alkotott meg, amik segítenek a koncentrációban, az önmegfigyelésben. Abban különbözik a Shoshin Theatre Association által szervezett kétnapos műhelymunka más hasonló, divatos spirituális táncoktól vagy módszerektől, hogy a testre fókuszál. A tudat egy teljesen más formában van ez esetben jelen, mint a mindennapokban. Itt testtudatról, testemlékezetről beszélünk. A karom, a lábam, a fejem az, ami megjegyzi a mozdulatsort, nem a memóriám.

Itt egy példa: négy egyszerű karmozdulat, négy egyszerű lábmozdulat. A karmozgást a zene első ütemére kell megtenni, a lábmozdulatot a második ütemre. Nyilván nem megy, pedig milyen egyszerű ezt szavakkal elmondani, és tényleg külön-külön mennyire banális: előre, jobbra, balra kitárni a kart, vagy kitenni a jobb lábat oldalra, majd összezárni. Nem tudjuk irányítani a testünket. Abszurd, pedig benne élünk. A multitaskingba pedig belenövünk, azt nem kell gyakorolnunk. A 21. századi embernek megy az, hogy egyszerre tévét nézzen, újságot olvasson és közben facebookozzon. De próbálj meg az egyik kezeddel plusz jelet írni a levegőbe, a másikkal meg kört. Nem megy.

A tréner, Miloš Kecman épp az ilyen helyzetekben emlékeztetett arra, hogy vegyünk levegőt. Nagytudású tanító, épp olyan, amilyennek az ember elképzel egy mestert: magas, vékony, hosszú, ősz hajjal, de fiatalos és friss jellemmel. Nagyon jó a humora, sokszor könnyen és harsányan nevet, annak ellenére, hogy tanítás közben árad belőle a csend és a nyugalom. Persze rutinos és nagyon ismeri az embert, így előre megjósolja, hogy milyen reakcióink lesznek adott gyakorlatok esetében, és természetesen beválnak a jóslatai. Megmondta, hogy idegesek leszünk, ha nem fog menni a mozgássor. Én az lettem, tényleg elöntött a düh. Ekkor kell lélegezni.

Sokat beszéltünk a jelenlétről. Számomra ezt jelenti jelen lenni. Megfigyelni azt a helyzetet, amiben vagyok, és azt, ahogyan reagálok rá. Ahogy a testem sem én vagyok, úgy a reakcióim is távol állnak tőlem. Miért vagyok én ideges? Mert másokhoz mérem magam. Nem megy a feladat, nem tudok megcsinálni három egyszerű kéz- és lábmozdulatot egy ütem eltolódásával, és rögtön elkezdek körülnézni, hogy vajon a többieknek megy-e. Ha nem, akkor megnyugszom, de ha megy, akkor irigy vagyok és még idegesebb. Ilyenkor nincs jelenlét. A helyzet elvész, nem magamra koncentrálok.

Összeverődik két napra 10-15 ember, köztük van színész, színésznövendék, de olyan is, akinek semmi köze a színházhoz. Van magyar, román, de még holland is, és természetesen Miloš, aki szlovén. Szóval tényleg nem érdemes összemérni a képességeinket. Az az én, amivel megállapítom ezt, amivel el tudok távolodni a reakcióimtól, az az igazi én.Erről a népszerű Eckhart Tolle is beszél, akire hatást gyakorolt Gurdjieff. Számomra, másodéves teatrológus diák számára átültethető az itt tanult módszer a mindennapokba, az elsődleges célom ez. De a Gurdjieff-gyakorlatok a színészek színpadi jelenlétét, koncentrációját is fejleszthetik, így másodsorban fontos volt megtapasztalni olyan munkamódszert, ami a „másik oldal” számára, vagyis a színészek számára hasznos. A gyakorlatokat, mint kiderült, Peter Brook is alkalmazza rendezőként a próbafolyamatok során, és hazai pályán például Andrei Șerban is.

A workshopon az önmegfigyelés mellett hangsúlyt kapott a közösségi létezésnek, a saját magatartásunknak a megfigyelése egy adott csoportban. Ezek a transztáncok amellett, hogy segítették a testtudat és a koncentráció fejlesztését, alakították azt is, hogyan nézzünk a társunkra, hogyan figyeljünk rá. Azt már tisztáztuk, hogy nem kell hasonlítgatni a képességeinket (annak ellenére, hogy a társadalomban mindenhol ez történik, lásd: iskola, jegyadás). Olyan gyakorlatokat végeztünk, ahol a testi kontaktus gyakori volt, ezzel megismerve a másik ember működését is. Gyakran az is intim a hétköznapokban, hogyha egyik ember a másik vállára teszi a kezét, ennyire nem vagyunk hozzászokva az érintkezéshez.

Játszottunk olyan bizalomjátékot, ahol hármas csoportokra bomlottunk, az egyikünk becsukta a szemét. A csukott szemű embert a terem egyik pontján álló kolléga ellökte magától, és az addig ment vakon, amíg a terem másik pontján álló megállította. Annak, aki nem látott, bíznia kellett a társaiban, nemcsak abban, hogy nem hagyják nekimenni a falnak, hanem hogy figyelnek arra is, ne ütközzön a többi vakon járkálóval. Csukott szemmel lehet érzékelni a fényt, és ahogy árnyékba léptem, elkezdett remegni a szemhéjam, és megfeszítettem a testem. Milyen izgalmas, hogy a végén már szinte szaladtunk egyik ponttól a másikig. Úgy tűnik, még a bizalom is gyakorlás kérdése. Tehát az, hogy figyelek a körülöttem levőkre, elsősorban azt jelenti, hogy figyelek az ő mozdulataikra, biztonságukra, az együttműködés gördülékenységére.

A figyelmet csoportosan intenzívebben lehet tanulni, mint egyénileg. A transztánc a közösségi erő megtapasztalása miatt egyedi élmény. Ha sikerült egyszerre mozdulnunk, ha instrukciók nélkül tudtuk végezni együtt a mozgássort, akkor eggyé álltunk össze. Gurdjieff zeneszerzője, Thomas de Hartmann egy zongorára írt zenei gyűjteményt hagyott ránk. Ezeknek a műveknek az alapanyagá t különböző kolostorokban tett látogatásaik során gyűjtötték. Meg is jegyezte a trénerünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy a képzést a kolozsvári Ferences kolostor refektóriumában tarthatjuk.

A tréning (május 17—18.) második napján Miloš megkérdezte, hogy ki emlékszik a Walking Prayer mozgássorozatra, amit első nap tanultunk. Erre kivétel nélkül mindenki elkezdte végezni azt a mozdulatsort, Miloš meg felnevetett, hogy nem tudunk válaszolni a kérdésre. A válasz az lett volna, hogy: Én emlékszem. És ahogy így szembesített önmagunkkal, rájöttünk, hogy miért is nem mennek az egyszerű fej-láb-kéz mozdulatok. Mi nem egyszerűen vagyunk összetéve. A kommunikáció sem megy egyszerűen, ahogy ez kiderült. Meg kell hallani/látni a másikat. Érteni kell az egyszerű feladatot. Érteni, vagy érezni.