Pászka Gáspár-Csongor: Szólok-e a másikhoz?

Pászka Gáspár-Csongor: Szólok-e a másikhoz?

Kinek szólnak a két sepsiszentgyörgyi színház – a Tamási Áron Színház (TÁSZ) és a Teatrul Andrei Mureșanu (TAM) – előadásai, vagy konkrétabban milyen anyanyelvű nézőknek? Ezt a kérdést többször feltettem magamnak. E kérdésből bomlott ki ez az írás, melynek semmi más célja nincs azon túl, hogy körbejárjon egy olyan szakadékot, amely a román és a magyar színházi nézők között húzódik.

Teatrológus diák lévén, a színház minden formája érdekel. Amerre csak járok, mindig megnézem, hogy az adott városban milyen lehetőségek adódnak egy-egy előadás megtekintésére. Viszont mivel egy kis székelyföldi faluban nőttem fel, és persze önnön hibám folytán is, erősen hiányos a romántudásom. Így, sajnos, ha egy román nyelvű előadást nézek, csak a rendezői technikát és a színészi játékot tudom figyelni, de a teljes cselekmény nem áll össze a fejemben. Ez nem biztos, hogy baj, mert izgalmas megtapasztalni, hogy a szöveg ismerete nélkül mit tud egy előadás nyújtani. Ha viszont elvonatkoztatunk tőlem, vagyis ha mondjuk egy színházzal nem foglalkozó fiatal, netán felnőtt – hiszen székely vidékeken felnőttek körében is gyakori a hiányos romántudás – szeretne egy román nyelvű előadást megnézni Sepsiszentgyörgyön, akkor mik a lehetőségei?…

A TAM-ban az előadások magyar felirat nélkül zajlanak. Sepsiszentgyörgy lakosságának a 21%-a román (2011-es adat),[1] és közülük nem mindenki jár színházba. Persze beszélhetünk még a környező falvak román lakosságáról is, de ez elenyésző szám. Miért ne lenne érdeke a román színháznak, hogy egy többnyire magyarok lakta városban kiterjessze –profán szóval élve – a „piacát” a magyar emberekre is, erre a 73,6%-ra? Természetesen vannak románul tudó magyar színházkedvelők, nem is kevesen, akik eljárnak a román színházba. De miért ne lehetne még többeket bevonzani? A felirat nem csak technikai eszköz, hanem egy gesztus is, amivel azt lehet üzenni, hogy: „Nektek is szól ez az előadás, titeket is várunk.” Mert ha tudnánk is románul, az nem feltételez abszolút tudást, hiszen ez nem az anyanyelvünk.

Természetesen beszélhetünk a megvalósítás akadályairól is. A felirat elkészítése valakinek plusz feladat. Ráadásul hozzáértést igényel, hiszen hibátlannak kell lennie és vissza kell adnia a szöveg értelmét és stílusát, nem lehet csupán tükörfordítást használni. Ezenkívül minden előadásnál szükség van egy emberre, aki ezt a feliratot kezeli. A fentiek plusz kiadásokkal járnak, amiket elő kell teremteni, de én úgy gondolom, hogy mindenképp megéri az anyagi befektetést. Érdemes volna gondolkodni a megoldáson. Például sok kihasználatlan színész van a kőszínházakban (ez megint megérne egy külön írást), akiket esetleg fel lehetne kérni a felirat kezelésére, ha már kész van, és használni is lehet. De bocsánat, nem látok bele a személyzeti kérdésekbe.

Angol nyelven zajló előadáson már megtapasztaltam, hogy habár az ember érti a nyelvet, akadhatnak olyan szavak, amelyek újak a számára, és az ember elsiklik miattuk egy gondolat felett. Ráadásul mivel a mindennapjainkban sok esemény történik velünk, változó a befogadóképességünk. Még egy anyanyelvünkön zajló előadás esetében is. Lehet tehát, hogy aznap éppen nem vagyunk olyan állapotban, amikor jó befogadói lehetünk egy idegen nyelvű előadásnak. Ilyenkor tehát ha egy előadás nem magyarul zajlik, megterhelő figyelni. Mert a nézőre ilyenkor plusz feladat hárul. Nem csak az előadás gondolatvilágát kell megértenie, hanem még a szöveg fejben való fordítására is oda kell figyelnie. Ezt pedig gyakran megsínyli a befogadás.

Antal Árpád polgármestertől egy újságcikkben azt idézték, hogy a román színház 2017-ben az előadásaival és rendezvényeivel körülbelül 11 ezer embert vonzott be.[2] Ezt semmiképp nem akarom megkérdőjelezni. De ezt a számot még lehetne növelni. Saját tapasztalatom szerint viszont a nézőtéren (ami a TAM esetében egy stúdióterem) mindig akadnak üres helyek. Azt is megnézhetjük, hogy milyen gyakorisággal játszanak egy-egy előadást: nem túl sűrűn. Nemrég alkalmam volt az OMG című előadásukat megtekinteni, amit öt hónap alatt másodjára adtak elő a bemutató óta.  Kevés közönség volt, az előadás sem jutott el a nézőkhöz, a gyenge taps pedig tükrözte a nézők véleményét. Az előadás milyensége viszont most mellékes. Vajon a humán erőforrás hiánya lenne az oka, hogy nincs, aki megcsináljon egy feliratot, és az előadás alatt kezelje? A TAM-ot a városi önkormányzat tartja el, és ahogy Antal Árpád polgármester fogalmazott a már említett cikkben, büszke a négy intézményre.[3] Az önkormányzatnak, amelyben az RMDSZ többségben van, nem lenne fontos, hogy anyagiakkal támogassák azt, hogy az előadások magyar felirattal is elérhetőek legyenek?

Lehet mondani, hogy „Meg kell tanulni románul!”, amivel egyet is értek. De miért ne lehetne a román színház egy tanulási eszköz? Egy remek lehetőség az olyan magyar diákok számára, akiknek a román nyelv megtanulása kihívást jelent. Ezzel egyidőben pedig a kulturális igényüket is kielégíthetik. Miért kell felépíteni egy falat a román és a magyar színház közé?

Másrészről ugyanígy nagy gondnak látom, hogy a TÁSZ is román felirat nélkül játszik előadásokat, ezáltal kizárva a román lakosságot a nézők köréből. Ők pedig nagyobb hátránnyal indulnak, mint a magyarok, mert nekik a magyar nyelv elsajátítása opcionális. Esetenként persze egy-egy román ember megtanul a magyar vidéken magyarul beszélni, de ez nem általános.

Természetesen, ha fesztiválra visz a TÁSZ egy előadást, akkor készítenek román feliratot hozzá. A negyedik Reflexen is nyilvánvalóvá vált, hogy az itthoni előadások rendelkeznek felirattal, amik viszont nincsenek kihasználva, és fesztiválon is inkább az idegen nyelvű „kritikának” szólnak.  De nem csak a fesztiválok kellene jelentsék a multikulturális találkozások helyszínét. Hiszen adott egy város a maga sokszínűségével, ami teret biztosíthat minden előadásánál annak, hogy a lakosok közelebb lépjenek egymáshoz.

Zárójelben itt megjegyzem, hogy Sepsiszentgyörgy 2021-re pályázott az Európa Kulturális Fővárosa címre. Csak ebből az egy szemszögből is furcsának találom a jelentkezést. Míg egy város a saját lakói számára sem képes megteremteni a színházkultúra egységes elérését, addig nem kell nagyobban gondolkodni.

Mikor lehetőség adódik más kultúrák színházszemléletével találkozni, az nem elvesz, hanem csak hozzáadni tud személyiségünkhöz, gondolkodásunkhoz. Nem sok város számára adatik meg, hogy egy helyen jelen legyen két színházi intézmény, két színházi kultúra, ami kéz a kézben vezethetné a nagyérdeműt. Szentgyörgyön lehetőség van a fiatalok látásmódjának a sokszínűsítésére és a nevelésükre, hogy majd felnőttként azt tudják mondani, ez csak a javukra vált. A felnőttekhez pedig közelebb lehetne hozni a másik kultúrát.

Grotowski azt mondja, hogy a színház találkozás, és ebben én is hiszek. A színházba a néző kapni megy – azt szeretné, hogy szellemiekben gyarapodva távozzon egy előadásról. Miért ne történhetne meg ez a találkozás egy magyar színházi előadás és egy román néző között? Vagy esetleg fordítva. Miért kellene útját állni ezeknek a találkozásoknak?[4]


[1]Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011. In: Recensământul populaţiei şi al locuinţelor 2011. Institutul Naţional de Statistică. (http://www.recensamantromania.ro/rezultate-2/)
[2]Kiss Edit: Igazságtalan rendszer.Új székház a Tamási Áron Színháznak. www.hirmondo.ro, 2018. jan. 5. (https://www.hirmondo.ro/kultura/igazsagtalan-rendszer/)
[3]„Sepsiszentgyörgy önkormányzata négy művelődési intézmény – a Tamási Áron Színház, a Cimborák Bábszínház, az M Studio Mozgásszínház és az Andrei Mureșanu Színház – fenntartója.” Uo.
[4]A jelen jegyzet által felvetett témát a Játéktér 2018/nyári lapszámában tovább boncolgatjuk. Ajánljuk a kérdés iránt érdeklődő olvasók figyelmébe Biró Árpád Levente tanulmányát.