Böjthe Pál: A jó színház a máról beszél

Ismertető a Nyílt Fórum Füzetek 2016/17-ről

Talán még kézbe sem veszi az ember a kiadványt, máris hümmög egy kicsit. Mert a borítón többek közt azt írja, hogy ’füzet’. A füzetről többnyire egymáshoz fűzött papírlapokból álló, vékonyka papírtömb jut az ember eszébe, és semmi esetre sem két vaskos – egy háromszázhuszonnyolc meg egy háromszáznyolcvan oldalas – kötet. Aztán eszembe jut másvalami, és ez legalábbis megnyugtató. Ugyanis a ’füzet’ szót a sorozatban megjelenő kiadványok esetében is szokták használni. Ez már teljesen más, és ami még fontosabb, biztató! Vagyis, amint mindjárt az alábbi sorokból kiviláglik, egyáltalán nem könnyű ezt a kiadványt minden évben újra összehozni, mégis, elég sok éve működik már a jól kitalált rendszer.

Írásom témája tehát a Nyílt Fórum Füzetek sorozatának az 2016/2017-es évadhoz kapcsolódó, színműveket tartalmazó két kötete. Kiadja a – jelen esetben valamiféle mentori szerepet is betöltő – Színházi Dramaturgok Céhe. Figyelmesen kell elolvasni Radnai Annamária Nyílt Fórum 3.0 címet viselő bevezetőjét, amely röviden felvázolja azt a históriát, amely nélkül e nyolc színpadi mű némelyike talán megszületett volna, de egészen biztos, hogy ebben a formában és itt nem olvashatnánk őket.

Történt pedig, hogy harminchárom évvel ezelőtt, vagyis 1985-ben dramaturgok, írók, kritikusok, rendezők Zalaegerszegen és az egervári kastélyban útjára indították a Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fórumát. Ez kettős célt tűzött ki maga elé. Egyrészt közeget szeretett volna teremteni az akkoriban nagyon a perifériára szorított kortárs drámák számára, másrészt összeköttetést építeni a drámák és a működő színház között. Hogy az elképzelést nagyon megfontolt döntések követték, többek közt az is mutatja, hogy a Fórum a gyökeres társadalmi-politikai fordulatot is túlélte, és kisebb módosulásokkal 2000-ig sikerrel működött. Visszatérve az idézett bevezetőhöz, látható, hogy a címben jelen van egy 3.0 jelölés is. Ez természetesen azt mutatja, hogy a történet három felvonásból áll.

A második szakasz 2001 környékén kezdődött, amikor a Fórum szerkezet-, helyszín-, valamint időpontváltozáson ment át. A régi forma elavultnak tűnt. Így történt, hogy a helyszín Zalaegerszegről Pécsre, az időpont télről nyárra került át. A legnagyobb változás ott érhető tetten, hogy a színházszakmai résztvevők mellett a széles közönség számára is nyilvánossá váltak az események. A hangsúly a szigorú értelemben vett dramaturgiai munkáról a színművek szélesebb körű megismertetésére került hát át, amire a Pécsi Országos Színházi Találkozó mint közeg alkalmasnak mutatkozott. A kötetben való kiadás mellett tehát felolvasószínházi előadások is népszerűsítették itt a műveket, és ezt a szokásrendet nagy vonalakban tizenöt termékeny éven át sikerült fenntartani.

Azonban ennek az időszaknak az utolsó három esztendejében a rendezvény mind nagyobb gondokkal küzdött. 2015-re egyértelművé vált, hogy a Nyílt Fórum pénzügyi forrásai elapadtak, és ezzel párhuzamosan tartalmilag is kifáradt. A fennakadások oly méretet öltöttek, hogy azok kihatottak a Színházi Dramaturgok Céhének egészére. Voltak pillanatok, amikor felmerült a Fórum, sőt, még a Céh feladása is.

Ekkor bátor emberek bátor döntéseket hoztak, és a jövőbe ugrottak olyanformán, hogy a zsugorítások helyett új elképzelésekkel álltak elő, ami új ütemtervvel párosult. A Céh 2016-ban tudott újítani, és energiáit a Nyílt Fórum többlépcsős drámafejlesztési programmá alakítására fordította. A programban érintett városokban – Budapest, Zalaegerszeg, Debrecen és végül Pécs –  a céh által rendezett eseményeken haladnak végig a művek, amelyek során végül kiforrnak azok a verziók, amelyeket elolvashatunk.

Tehát a Nyílt Fórum évszakonként megszervezett események színtere lett. Ősszel válogatnak és vitáznak a dramaturgok (150 alkotás közül döntöttek nyolc munka mellett), télen írótábor (a kiválasztott szövegek szétolvasása, megjegyzések hozzáfűzése), tavasszal szakmai találkozó és kész szövegdarabkák bemutatása a Deszka fesztiválon, nyár elején teljes felolvasószínházi bemutató – és a Vilmos-díj odaítélése az egyik alkotó darabjának. Aztán kezdődik minden elölről.

A Nyílt Fórum Füzetek 2016/17 első kötete, mint már említettem, Radnai Annamária bevezetőjét, továbbá hat művet, valamint a szerzők rövid bemutatását tartalmazza. A második kötet, az első kötet folytatásaképpen, további két művet foglal magába, majd bemutatja a szerzőiket. A rövid, olykor már-már semmitmondó életrajzokat két összegző fejezet követi. Az első a Nyílt Fórum Füzetekben megjelent drámák jegyzéke: vagyis harmincegy év nyomtatásra érdemesnek talált színmű-termését sorolja fel. A kötetet a Nyílt Fórum Füzetekben megjelent drámák bemutatóinak helye és dátuma zárja.

Az alábbiakban egy-egy szerző rövid bemutatása következik – a különböző forrásokból összegyűjtött adatok után a szerző drámájának elolvasása során született gondolataimat fejtem ki.

Az első kötet Bán Zsófiával kezdődik (Rio de Janeiro, 1957), aki termékeny esszé- és prózaírói tapasztalattal a háta mögött alkotta meg az első megjelenésre kerülő színdarabját. Az ELTE Amerikanisztika Tanszékén tanít irodalmat és vizuális kultúrát.

Bán Zsófia Lehr című darabja erős szövegbe és jó humorba csomagolt múlt, ami valamiért mindig rátelepszik a jelenre, és mindig valakiket megnyomorít. Hogy ki miért nem beszél valamiről, vagy éppen miért játssza meg a szellemi beteget, nehéz megítélni. Ennek nem minden esetben a hőbörödöttség az oka, mint ahogy az emberek olykor nem puszta szórakozásból játsszák meg a hőbörödöttet. Itt talán az a legszörnyűbb, hogy a szűklátókörű rokonság kicsinyes világában a legegyenesebb ember még mindig a roppant terhes múlttal rendelkező, haldoklását előszeretettel megjátszó férfi. Olyan családtagok szidják, támadják a kórházi ápoltat, akikről lassan kiderül, fogalmuk sincs arról, mi a tisztesség, a becsületes szándék. Így nem csoda, hogy az oly kárhoztatott Lehr Lajos akár példaképük is lehetne. Mert megpróbálja elkerülni, hogy az őt körülvevő haszonlesők ostobaságuk miatt áldozatokká váljanak.

Nem véletlen, hogy Fazekas Máténak (Debrecen, 1988) is – a kötetben rögtön a következő alkotónak – ez az első megjelent drámája. Hiszen a Nyílt Fórum az új szerzők felkutatását tűzte ki céljául. Fazekas Máté filmtudományt tanult és több magyar televíziós sorozatban is dolgozott íróként. Jelenleg saját sorozattervén dolgozik egy filmcsatornánál.

A Hóbort nehéz kérdést feszeget, olyan kérdést, amellyel képtelen egy (vagy két) ember megbirkózni. A gyerek és a szülő közötti meg-nem-értésnek, az egymásra-nem-figyelésnek súlyos következményei lehetnek. Van, amikor a barátok többet tudnak a gyermekről, mint a szülő. Nagyon időszerű a mű, erős figyelmeztetés, hiszen egyre több fiatalról derül ki, hogy kipróbálták az öncsonkítás valamilyen módját. Ha pedig a szülő vakon jár a világban, a jeleket nem veszi észre, a megszólításokat nem hallja meg, és ébredésekor mindig másvalakit hibáztat, mint magát, akkor a végeredmény súlyos tragédia lehet, mint történik ebben a színműben is.

Fridl Viktória (1989, Pécs) a finn meg az olasz – és más újlatin – nyelvek tudósaként foglalkozik műfordítással, kortárs irodalommal, színházzal. Időnként lírát és prózát is ír.

Mit lehet mondani tömören a Kalitkáról? A szerzők a műveikben végső soron a kort kutatják, amelyben történetük játszódik. A szövegekből néha derűs jövőkép, máskor negatív utópia rajzolódik ki. A Kalitka viszont helyenként futurisztikus hangulatba ágyazott negatív rajzolatú és eléggé megfogható jelen, vagy legalábbis annak egy része. Az ember gépszerűvé válása nem új keletű téma, de régebben mintha a tudományos-fantasztikus történetekben bukkant volna fel. E dráma tanúsága szerint ma már elegendő erre egy nagy tisztaságot megkövetelő munkahely, az otthon, az iroda, ahol csak gépel és gépel az alkalmazott, vagy az is, ha egy személytelen hang utasításait kénytelen hallgatni.

A következő alkotásnál azzal a ritkább, de nem kivételes esettel találkozunk, amikor szerzőpárosról van szó. Itt annyival érdekesebb az eset, hogy ikrek dolgoznak együtt. A huszas éveik elején járó két simontornyai alkotó az ELTE bölcsészhallgatója.

A Jégtorta kapcsán az rémlik fel először, hogy újból és újból kiderül, milyen könnyen tönkre lehet tenni a jelent, az életet a vélt vagy valós sérelmeken való lovaglással, az önzéssel. Legtöbbször (majdnem mindig) ugyanaz a mérgezés forrása: a múltnak nevezett kút. A sok munkával eltöltött, de hamis illúziókkal kitapétázott élet során az öntömjénezés mindent felőröl. Az önzésnek több formája és fokozata létezik. Amikor az egyén nem tud és nem is akar kibújni az anyagi javak görcsös megtartásának béklyójából, az a környezetnek kellemetlen, de még elviselhető. Viszont amikor valaki azt képzeli, hogy ha valaki másra pénzt, időt és energiát is fordított, ezért az illető az élete minden mozzanatával köteles elszámolni neki, akkor nagy gond van. Mi lehet egy olyan ember fejében-lelkében, aki képes gyereke életét kisajátítani? A Jégtorta többek közt ezt a kérdést feszegeti.

Kucsov Borisz (1987) Szabadkán született, ahol jelenleg a Kosztolányi Dezső Színház társulatának színésze. Emellett az Újvidéki Rádiónál is dolgozik, ahol műsorvezető és szerzője a KerekPerec szórakoztató műsornak.

A Félelem és reszketés Szabadkán jövőben (2048) játszódó története nem feltétlenül a jövőben történő pusztulást írja le. Az olyan képek, mint amilyeneket ez a darab is megjelenít, sohasem pusztán a képzelet szüleményei. Nem szükségszerűen épületek, városok eltűnéséről van szó. Valami súlyosabbat vetít elénk ez a képregény-dráma. A színek, a hangulat a képregények világáé. A kiüresedő terek, ahol romokat és mind kevesebb embert lehet látni, szintén a rajzolt történeteket idézik meg. De az esztelen hatalomvágy, a pénzszerzés mint az élet egyetlen célja, olykor akár a gyermek életének árán is, nem kitaláció. Az a dübörgő jelen, ahonnan csupán egy lépés a drámában megjelenő világ valósággá válása.

Znajkay Zsófia (sz. Szabó Zsófia, Budapest, 1986) a TÁP Színház színésze és drámaíró. Ha figyelembe vesszük foglalkozását, valamint nyilatkozatát, miszerint „drámát írni szeretek a legjobban a világon”, nem meglepő a Rendezői változat témája.

A színpad, az alkotás folyamatának nehézségei, az egyének közti kapcsolatok buktatói kimeríthetetlen témák. Középpontban az ember, természetesen, aki még a „játék a játékban” folyamatból is valamiért nyúzott lélekkel kerül elő. Figyelmes olvasással kideríthető, ki kihez tartozik, de az, hogy hová, nem egyértelmű. Természetesen nem véletlen a szándék, hogy azt érezzük, aki a színpadhoz kötötte életét, sohasem szakadhat el tőle teljesen. Bármi másra is kötelezné el magát, egy darabot magából mindig a színpadon hagy. Az a kihasított darab ott lebeg a képzelt és valós világ közt, nem kis bonyodalmat okozva annak, aki az értelem erejével próbálja kibogozni azt, ami nem értelmezhető.

A második kötet első alkotója Maros András (Budapest, 1971) író, drámaíró, aki – szavai szerint – talán éppen azért lett az, ami, mivel előtte volt vagy másféltucatnyi foglalkozása. Az igazi írót pedig legjobban a tapasztalatok sokasága segíti. 1996 óta rendszeresen közöl különböző lapokban.

A Határsértés örök-aktuális témát dolgoz fel. Az utóbbi években mintha még fokozódott volna az időszerűsége, hiszen jóformán a csapból is ez folyik: egymás megcsalása. A migránsok is jelen vannak a darabban, tartásuk erősebb, mint az itthon, hazájukban lévőké. Persze, lehet, csupán csak a körülmények miatt. Hiszen különben pontosan olyan emberek, mint mi. A karakterek is ismerősek: a kényelmes férfi, aki örvend annak, hogy szeretője van, de nem hajlandó társként kezelni szeretőjét. A feleség, az okos nő típusa, aki régóta tud az egészről, de tűri, amíg még lát egy esélyt a javulásra. Aztán megteszi a szükséges lépést, elhagyja férjét. Az újból szerelembe esett szomszédasszony, akit épp úgy el fog hagyni a visszaköltöző férj, mint tette először. A migránsok, akik próbálják szétszaggatott hagyományaikat őrizni, miközben életben kell maradniuk egy teljesen új világban. A dráma sem a szereplők, sem a történet terén nem lép ki a hétköznapiságból. De hangulatában van valami fojtogató és egyben bizsergető.

Szilágyi Eszter Anna (Pécs,1964) költő – nem csak abból látszik ez, hogy versbe szedve írta meg A Nyíregyháza utca c. drámáját, hanem mert csak költő tud ilyen tömören és mégis átütően fogalmazni. Jelenleg rendező, hiszen megmondta, hogy „világ életemben színházat akartam csinálni”. És ezt senki nem vitatja el tőle. De elsősorban talán mégiscsak költő.

A Nyíregyháza utca, amelyet már többször is színpadra állítottak, a szegénység és a tudatlanság miatti kiszolgáltatottság története. Már-már eposz terjedelmű, és a történet is változatos. Csupán a nagy tettek hiányoznak belőle, mert a szereplők és a környezet erre alkalmatlanok. Fájdalmas tükörnek viszont remek. A cselekmény magja a prostitúció, és az e mögött levő kegyetlen világ, amiről mindenki tud, amelyet mindenki olyan jól ismer. Hiszen híradók, szennylapok, fantáziák, rendőrségi ügyek állandó szereplői. Csakhogy! Mindaz, ami bármely csatornán szembeömlik velünk, csupán a felszín. Ha valaki azt hiszi, hogy az mutatja meg a mélységet, amikor levetítenek, arcunkba nyomnak egy kéjhölgynek nevezett emberről készült képet, vagy azt ecsetelik, hogyan lett gyilkos áldozata – minden borzalmával együtt –, csupán a felszín. Amennyiben valakit valóban foglalkoztat, hogy legtöbbször mennyire megfoghatatlan az a mód, ahogy valaki alól kicsúszik a talaj; hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki végleg beleragadjon ebbe a mocsárba; és legfőképpen az érdekli, hogy valójában hogyan élnek, mit éreznek ezek az emberek, akkor az olvassa el A Nyíregyháza utcát.

Melyik darab keltette fel a nyolc rövid ismertető során leginkább az olvasó kíváncsiságát? Melyiket nézné meg szívesen színpadon? Egyet kiemel a darabok közül a (’Shakespeare’) Vilmos-díj, amelyet a Nyílt Fórum legjobb (?) új magyar drámájának szerzője kap meg – a POSZT-felolvasások nézői, a két kötet olvasói, illetve dramaturgok szavazatai alapján. Ezúttal, 2017-ben Znajkay Zsófia nyert, a Rendezői változattal. Vajon ki kapta volna meg e recenzió olvasóinak díját? Bár szavazni nem egy recenzió alapján, hanem majd, a darabok elolvasása után érdemes…