Péter Emőke: Kaktuszvirágzás Csíkban

Péter Emőke: Kaktuszvirágzás Csíkban

A Csíkszeredai Városnapok rendezvénysorozat keretén belül ismét előadta a Csíki Játékszín az elmúlt évad közönségdíjas előadását, A kaktusz virágát.

Az ünnepi hangulathoz hozzájárult a különleges időpont és a különleges helyszín.

A színház munkatársai pihenőszabadságuk idejét kellett megszakítsák az évadon kívül eső nyári időpont miatt. Legtöbbjük néhány nappal az előadás előtt szintén a Mikó-vár udvarán mint önkéntes vett részt a Csíki Jazzfesztivál szervezői munkájában. A csíkszeredai kultúrafogyasztók tanúi lehettek, amint ugyanaz az arc ugyanazon a várudvaron, pár nap különbséggel más-más szerepekben jelenik meg: egyik szerepben a fesztivál főszervezője, másik szerepben a darab rendezője instruálta.

Ugyanaz a szeredai kultúrafogyasztó nem válogathat élőzenével kísért szabadtéri színházi előadások kínálatában. Majdnem csak a Lurkó Fesztivál néhány előadása kényezteti nézőit friss levegővel, napsütéssel, hűvös árnyékkal. Az éjszakába nyúló „városnapi kaktuszvirág”-előadás még sokcsillagos megvilágítással is rendelkezett. A csíkszeredai közönség ráérzett a különleges és egyedi színházi élmény lehetőségére, telt házzal, vagyis „telt várral” előlegezte meg Kányádi Szilárd rendező-igazgató és csapata munkáját. A nézők nagy része már látta az előadást az elmúlt évad során, mégis elfoglalták a várudvar minden olyan szegletét, ahonnan látható volt a színpad.

Csíkszeredában nem őshonos növénycsalád a darab címében szereplő kaktuszfélék családja, de a szélsőséges időjáráshoz a csíki lakosoknak is meg kellett tanulni alkalmazkodni, a kaktuszhoz hasonlóan. A kellemes nyáresti előadást a közönség vastagon felöltözve tudta élvezni. A zenészeknek és a színészeknek az összjátékát látszólag nem nehezítette meg a hűvös időjárás: fülbemászott a muzsika és az ének, pörgött a tánc, csattantak a vicces poénok a szövegben.

Az öttagú zenekar játéka még életszerűbbé tette az előadást. Nemcsak a szavak és mozdulatok jöttek létre a néző szeme láttára, hanem a dallamok is a füle hallatára születtek. A zenészek (Bene Zoltán, Gáspár Álmos, Hompoth Artur-Norbert, János László, Ráduj Gábor) láthatóan nem csak a zenélést, hanem az elhangzó poénokat is élvezték, annak ellenére, hogy már számtalanszor végigélték az előadást.

Az előadás alapjául szolgáló eredeti vígjátékmusicalt 1964-ben mutatták be Fleur de cactus címmel. Azóta folyamatosan szerepel a színházak repertoárján a nagyvilágban, számos magyar nyelvű színház is előadta. Címét híressé tette az 1969-ben Oscar-díjjal is jutalmazott film. Az alapötletéből inspirálódott a 2011-es Kellékfeleség című vígjáték. Felszínes szakirodalmi tájékozódásom alapján úgy érzem, hogy a Csíki Játékszín alkotása megállja a helyét a darab többi magyar nyelvű színrevitele között. A csíkiak énekhangjukkal, tánckoreográfiájukkal és a díszlettel kihozták a musicalvígjátékból a maximumot. Elképzelhető, hogy nem mindenik néző rajong ezért a műfajért, van, aki „lenézi”, ugyanakkor sokan ezt a fajta szórakoztatást várják el egy színházi előadástól. A közönségszavazatok alapján a csíki nézők többsége is értékelte a romantikus slágereket, a sikamlós poénokat, a már előre sejthető „happy end”-et. A majdnem meseszerű cselekmény elfeledtette a mindennap ismétlődő gondokat. Talán éppen a saját maga félszeg és botladozó emberi kapcsolatairól tudott megfeledkezni a néző. Vagy annak a szerelmi három(-négy vagy több)szögnek a menedzseléséről, amelyben benne él. Előadás alatt arra gondolhatott, hogy nálunk ilyen nincs, csak a vörös rózsasziruptól ragacsos Párizsban, hogy még a nem létező, virtuális házastársat is megcsalják. Az tényleg nem jellemző, hogy a szerető mindenáron meg akarja ismerni a megcsalt feleséget.

A kilenc szereplő egymáshoz fűződő viszonya egy pókhálószerű hálózatot alkot, amelyben a kapcsolatok különféle típusúak: munkahelyi és szerelmi egyszerre (például Stéphanie és Julien vagy Stéphanie és Chochet úr között) vagy baráti és üzleti egyszerre (például Julien és Norbert között). A hálózat csomópontjait egy-egy „többfunkciós” szereplő kapcsolja össze, például Igor majdnem egyszerre Antonia szomszédja/szerelme és Stéphanie udvarlója. Az egymáshoz fűződő viszonyok megváltoztak a cselekmény folyamán, a végére letisztultak, majdnem mindenki szerelmi párjára talált, mint a mesékben.

A szerepekre kiválasztott csíki színészek tökéletesen beleillenek az eljátszott karaktereik „bőrébe”.

A bárénekes-postás-gyorsfutárszolgálatost alakító Zsigmond Éva Beáta angyali hangjával és ördögi mosolyával több alkalommal színre lépett. A minden megjelenésekor felvett ördögien cinikus mosoly azt az érzést keltette bennem, hogy valamiféle emberfeletti szándék kuszálja össze a cselekmény szálait.

Bartalis Gabriella két alkalommal „rohanta le” Julien fogorvosi rendelőjét mint Madame Durand-Bénéchol. Kifogástalan és elegáns öltözéke jómódú nőt sejtetett. Vagyonáról való hencegését és kétértelmű megjegyzéseit a fogorvoshoz fűződő viszonyáról értékelte a közönség.

A kétes erkölcsű nő és férfi egy-egy típusát Boticelli Primaverája (Bokor Andrea) és Chochet úr (Lőrincz András Ernő) jelenítették meg a színpadon. Mindkettőjüknél szóba kerül a nemzeti érzelem, a hazafiasság gondolata. Hajlamosak lehettünk a miniszoknyás, kihívó öltözködés és az érzéki tánc mögött könnyű erkölcsöt feltételezni Primaveránál. De vajon a boldogságkereső Primaverának, vagy az elegáns, úriembernek tűnő, feleségcsaló Chochet úrnak súlyosabb a bűne?

Szerintem a Puskás László által alakított Igor törzshelye, ha Csíkszeredában élne, esténként a Ólommadár kultúrkocsma lenne. A még fel nem fedezett tehetséget, a meg nem értett művészt úgy jelentette meg a színész, hogy közben életvidámságot sugárzott, nem elkeseredettséget. Ugyanebben a kocsmában találkozhatna Igor a Kosztándi Zsolt által alakított Norberttel. Mintha ez az alak ki se józanodott volna az írországi kocsma óta (A Nyugat hőse). Mindkettőjük szerepének a megformálásához szükség volt a tehetségre és a többletenergiára, hiszen bőven jutott nekik énekből, táncból, komédiázásból.

Legtöbb energiára a „fő szerelmi háromszög” alakításához volt szükség. A bájosan naiv Antoniát alakító Sándor Anna kifogástalan énekhangja hozzájárult a sikerhez. A Julient alakító Kozma Attila olyan határozott magabiztossággal játszotta végig a szerepet, hogy a végére megbocsátottuk a fogorvos faragatlan modorát és tisztességtelen játékszabályait. Dálnoky Csilla Stéphanie szerepében… egyszerűen sziporkázott. Ezerféle hangot, mozdulatot, arckifejezést tudott produkálni minimális időegység alatt. Képes volt tökéletesen élvezni a szerepét visszafogott kiskosztümben és szexi estélyiben egyaránt. Nem véletlenül kapta meg évad végén a művészeti vezető nívódíját.

Nemcsak a tűzijátékról, a sajtos-tejföles lángosról és a koncertkínálatról szólt az augusztus első napjaira időzített Csíkszeredai Városnapok, hanem ezekről a szerelmi történetekről is. Hogy konkrétan miről szólt a kaktusz virágának története a Mikó várban, azt csak az tudja, aki megnézte az előadást. Vagy aki meg fogja nézni, ha még lesz műsoron. Ha még lesz Csíki Játékszín.

Talán, ha jártam volna Marrákesben vagy ha nyáriasabb lett volna a szabadtéri színház éjszakája Csíkban, az én tapsom is tovább tartott volna.