Biró Eszter: Kórusok, szólók

Benyomások a 2017-es müncheni Spielart Fesztiválról

A Játéktér 2018. tavaszi számából

Münchenben kétévente rendezik meg a Spielart Fesztivált, a térség egyik legfontosabb színházi eseményét – legutóbbi kiadása 2017 őszén zajlott. A Spielart továbbra is kiemelten politikai arculatú fesztivál, és ez jól áll neki, mert megbízhatóan színvonalas produkciókat és izgalmas alkotókat hív el Münchenbe. A fesztivál egyik missziójának a „kitekintést” vallja, a 2017-es kiadás fókuszában egy sor dél-afrikai és délkelet-ázsiai előadás állt. A meghívottak közt azért volt jó pár ismertebb európai színházi alkotó is, illetve egy sor olyan fiatal, akikre leginkább talán a feltörekvő jelző illik, már ha ragaszkodunk a címkékhez. Színes kavalkád, de kicsit sem esetleges a szelekció. Az előadások-performanszok mintha egy titokzatos kórusmű szólamai volnának, számtalan szálon kapcsolódnak egymáshoz. A kórus, az egyén és közösség viszonyának különböző lehetőségei egyébként is a fesztivál egyik visszatérő témája. Ugyanígy visszaköszön mindegyre az idegenség, a mássággal való szembesülés élménye. A legkisebb közös többszörös pedig mindig a test. Az előadóé, aki a saját testéről és az azon keresztül megtapasztalt világról beszél. A nézőé, aki nemcsak intellektuálisan dolgozza fel a látottakat-hallottakat, hanem a saját bőrén érez minden rezdülést.

MDLSX. Fotó: Renato Mangolin

Silvia Calderoni saját bevallása szerint nem tudja biztosan, hogy nő-e vagy férfi. Maga a gyönyörű, eleven ellentmondás: teste inas, szikár, férfias, hangja viszont selymes, játékos lányhang. Zavarba ejtően beskatulyázhatatlan jelenség, aki olyan energiával és intenzitással van jelen a színpadon, hogy azt tanítani kellene. Az olasz performer MDLSX című előadása a Motus alkotói csoporttal közösen született. Bejárták vele már a fél világot, többek közt Temesváron és Kolozsváron is játszották az elmúlt másfél évben. A Spielart talán legnagyobb közönségsikerét mondhatta magának az MDLSX, a kulcs pedig valószínűleg nem a divatos téma (interszexualitás, biológiai versus társadalmi nemi konstrukciók felépítése és dekonstruálása), hanem maga Silvia Calderoni, aki olyan energiával és akkora örömmel tobzódik a színpadon, hogy lehetetlen kivonni magunkat a hatása alól. Calderoni a saját történetét meséli el: egy olasz hegyi faluban született kislányét, akiről kamaszkorában nyilvánvalóvá válik, hogy más, mint a társai. Az orvosi vizsgálatokat, a tépelődést, az idegen szavak szótárának fellapozását (amely különböző rejtélyes szócikkeken keresztül végül a „Monster”, vagyis „Szörny” címkéhez vezeti), egyszóval a kalandos utat az önmegtalálásig. Kész bildungsroman, amely néha észrevétlenül átsiklik Jeffrey Eugenides Middlesex c. regényének cselekményébe, majd vissza. Műfaját tekintve az alkotók posztbiografikus alkotásként jelölik meg az MDLSX-et. Nézőként talán az otthonosság a legerősebb benyomásunk az előadásról: azt érezzük, hogy a házimozi-részleteiktől a végigbulizott betétdalokig, Calderoni minden másodpercben otthon van benne. És most már a testében is.

Kísérlet a tornáról. Fotó: Nicole Wytyczak

Aki tavaly májusban látta a TESZT-en Oliver Zahn rendező és a Hauptaktion csoport Helyzet kinyújtott karral c. kísérletét, biztos beégett a retinájába a kép, amint Sara Tamburini közel egy órán keresztül áll a Tisztikör közepén az ún. Hitlergruß-t mutatva, miközben egy férfihang gyors történelmi áttekintővel szolgál a karlendítés kulturális-történelmi hátteréről. Zahn és alkotótársai hasonló koncepcióval dolgoznak a Spielarton jelen levő Kísérlet a tornáról c. előadásban: a közösség-, illetve nemzeti tudat építésének mechanizmusát vizsgálják egy specifikus testhasználaton keresztül. Ezúttal az ún. „Schauturnen”-t vagyis látványtornát vizsgálják, amelynek fogalma már a kezdetektől összefonódott a német nemzeti identitás formálódásával és ábrázolásával. Bár a köztudatban a náci kultúra egyik szimbólumaként él, az előadás során ránk zúduló információkból megtudjuk, hogy ez a különös népsport sokkal több ideológiát túlélt már, sőt ma is létezik.

Zahn esszéelőadásában nyolc fiatal (4 férfi és 4 nő) a szemünk előtt rekonstruálja a letűnt korok mozgáskoreográfiáit, fordított sorrendben, napjainktól a 19. századi kezdetekig, miközben a háttérben futó feliratok különböző adalékokat nyújtanak az adott kor történelmi, társadalmi kontextusának megértéséhez. A helyszín egy patinás tornaterem. Kezdéskor az előadók civil ruhában érkeznek, aztán elindul a kronométer kattogása, ők pedig katonás rendben vetkőznek-öltöznek, végül kortalan fehér tornaruhában sorakoznak előttünk. Nem hallunk mást, csak a metronóm kattogását, dobbanásokat, az ütemes légzést, illetve egy-egy szekvencia kezdetekor valamelyik tornász jeladását. A felirat tömény információtömegét a koreográfiák szüneteiben civil kommentárok váltják fel. Hogy mit gondolnak az előadók a próbafolyamatról, a látványtornáról és konkrétan a közös tornászás tapasztalatáról? Mindenki mást. Egyikük például „szarik az etnikai diverzitásra”, egy másik előadó szerint a torna a fasizmus egyik formája. A személyes gondolatok felvillanása viszont épp olyan, mint egyik-másik ritmustévesztés: egy ütem kimarad, gyors pillantás jobbra-balra, majd helyreáll a katonás rend és precizitás, egy emberként mozog a tömeg. Semmi sincs a véletlenre bízva, az együtt mozgás közösségépítő és lelkesítő mechanizmusát minden lehetséges módon megtapasztaljuk. Nemcsak intellektuálisan, hanem egyrészt közvetve, a tornászok együttesét nézve (akik, ha tetszik, ha nem, a próbafolyamat során kompakt közösséggé kovácsolódtak), másrészt mikor azon kapjuk magunkat, hogy mi is verjük a taktust a metronóm hangjára.

Himnusz a szerelemhez. Fotó: Magda Hueckel

Marta Górnicka lengyel rendezőnő a testek összehangolt és erősen megkoreografált mozgásának egy másik formájával dolgozik, az úgynevezett kórusszínházzal. Górnicka a kórusok elemi erejét a politikai töltetű színház legalkalmasabb formájának tartja. 2009 óta rendezőként, karmesterként és librettószerzőként több előadást hozott létre Chór Kobiet (Asszonyok Kórusa) nevű csoportjával. A Spielarton bemutatott Hymn Do Miłości (Himnusz a szerelemhezc. előadás Górnicka (M)Other Courage elnevezésű Európa-trilógiájának harmadik része. Górnicka egy körülbelül 30 fős, civilekből és profi színészekből, illetve kóristákból vegyesen összeálló kart vezényel. Ő maga is a nézők között áll – kezdetben kissé zavarba ejtő jelenség, de hamar megfeledkezünk róla, mert magával sodor a harsány és agresszív kollázs, amelyet a szemünkbe énekelnek és skandálnak. A lengyel nemzeti himnusz, hazafias dalok keverednek politikusok és fundamentalista bűnözők szövegeivel és uszító internetes kommentárokkal. Mit kezdünk a hazaszeretettel a migránsválságok és a nacionalista-populista ideológiák felerősödésének idején? Európa számot vet önmagával és saját történelmével, amely önmagát ismétli.

A kórus matematikai pontossággal hullámzik és változik, kíméletlenül modellezve a lengyel (vagy bármelyik, bármikori) társadalom rezdüléseit. Kölcsönhatások, cserék és láncreakciók mozgásmintázatait látjuk, egyének válnak ki a tömegből, majd olvadnak vissza gyorsan – az individuumnak kevés esélye van érvényesülni ebben a konstrukcióban. Első ránézésre a kar homogén masszának tűnik, de ha egy pillanatra elengedjük a szövegzuhatagot, megláthatjuk, hogy mindegyik arc izgalmas és különbözik a többitől. Fiatalok, középkorúak és idősebbek, férfiak-nők, szép arcúak és szabálytalanok vegyesen; kisgyerek és sötét bőrű lány, de még egy Down-szindrómás fiatalasszony is látható köztük (ebben az összetételben a politikai korrektség már-már önmagát karikírozza). Mindenesetre izgalmas követni az egyének mozgását és színeit, és – akár a Kísérlet a tornáról esetében – a tökéletlenségeket is. A Himnusz… lengyelországi kontextusához egyébként két hátborzongató adalék is akadt. Az egyik a lengyel nemzeti ünnep napján Krakkóban megrendezett szélsőjobboldali tüntetés, amely épp az előadás müncheni bemutatójának napjára esett. A másik pedig a wrocławi Dialog színházfesztivál körüli botrány: a lengyel kulturális minisztérium a fesztivál kezdete előtt néhány héttel visszalépett az esemény anyagi támogatásától, a fesztiváligazgató szerint egyértelműen a politikai töltetű meghívott előadásokra reagálva. Wrocławban tehát elmaradt a Himnusz…, Münchenben viszont lelkesen fogadták Marta Górnickát.

Ha az előző két előadás azzal játszik, hogy milyen érzelmi reakciót válthatnak ki a szemlélőkből a feszesen megkomponált formák, a Spielart egy másik meghívott produkciója által a néző arra is esélyt kap, hogy maga is átélje, milyen végrehajtani egy koreográfiát. Rima Najdi libanoni−berlini performanszművész Think Much. Cry Much című performanszának helyszíne a müncheni főpályaudvar egyik melléképülete, ugyanaz az enyhén lepukkant tér, ahol 2015-ben továbbirányították a Németországba érkező menekülteket. Előjátékként a nézők egy része hosszasan fagyoskodik és ügyetlenkedik az épület környékén – a bejáratot nem mindenki találja meg egyből. Miután mindenki bejut, fülhallgatókat kapunk és több csoportra osztanak bennünket. Hol élő, hol konzerv hangfelvételről érkeznek az utasítások, különböző mozgássorokat hajtunk végre a kongó, üres térben: hol sorokat alkotunk és a velünk szemben levőt kell alaposan megfigyelnünk, hol barátságosan integetünk egymásnak. Máskor egy széken ülünk behunyt szemmel és érezzük, hogy valakik közvetlenül a hátunk mögött állnak, szinte a tarkónkra szuszogva, rá pár percre pedig mi vagyunk azok, akik a többiek háta mögött álldogálnak. Masírozunk, bolyongunk, bénázunk, vigyorgunk. Felváltva járjuk be ugyanazt a koreográfiát: határokat alkotunk, lépünk át és védünk, ismerkedünk és szelfit készítünk, miközben a hangfelvétel újra és újra biztosít arról, hogy ez egy kellemes és pozitív élmény, aggodalomra semmi ok, szó sincs semmilyen krízisről. Történeteket hallunk: a menekülőkét és a befogadókét, a túlfűtött nemzeti érzelmű önkéntes határvadászok monológjait és egyéb politikai szólamokat. Najdi alapötlete, hogy fizikai cselekvéseken keresztül tapasztaljuk meg a határhelyzetek különböző ágenseinek (menekülők, határőrök, szociális munkások stb.) mindennapi valóságát, elsőre kissé szimplistának tűnhet. Annál erőteljesebb élmény rádöbbenni, hogy a testünkre rákényszerített fizikai tapasztalatok felülírják a racionális gondolkodásunkat. A végtelennek tűnő, periodikusan ismétlődő, mégis kiszámíthatatlan bolyongás a hidegben egy idő után kifáraszt. Van, aki nem is leplezi irritáltságát, mások fásultan nézelődnek. Mintha mindenki kicsit kibillenne a hétköznapi tudatállapotából, ez pedig átszínezi a fülhallgatón keresztül hallott történeteket is. Egy idő után telítődünk a szörnyű történetekkel, tudatunk védekezik, testünk pedig meglepő reakciókat produkálhat. A legdurvább példa: amikor néhány percre átvesszük az önkéntes határvédő gesztusait és pózait, hallgatjuk az egyre uszítóbb gondolatfoszlányokat és a végtelenül manipulatív, adrenalingeneráló dallamokat, és azt vesszük észre, hogy a saját testünk is ütésre kész.

Szodoma 120 napja. Fotó: Toni Suter

A másik gyomrost a Milo Rau rendezte Szodoma 120 napja adta, a Schauspielhaus Zürich és a zürichi Hora Theater koprodukciója. A Hora Theater szellemi fogyatékkal élő profi színészekkel dolgozik, többségük Down-szindrómás. A Schauspielhaus Zürich négy színészével kiegészülve rekonstruálják-kommentálják Pasolini botrányos klasszikusát a bő kétórás előadásban. Rau és az általa vezetett IIPM (International Institute for Political Murder) nem riad meg az ellentmondásos anyagoktól. Előző előadásuk, a Five Easy Pieces például Marc Dutreux, a hírhedt belga pedofil és emberrabló történetét dolgozta fel gyerekszínészekkel. Rau saját bevallása szerint azt kutatja, hogyan kezelheti a színház a legfájóbb személyes és politikai tabukat. Pasolini (és Sade) anyagának továbbgondolásaként a fogyasztói társadalmat is egyféle konformitásfasizmussal vádolja. Ha 10 Down-szindrómás magzatból 9 esetben a szülők a terhesség megszakítása mellett szavaznak, akkor a Hora Színház hamarosan utánpótlás nélkül marad. Az előadás kifinomultan világít rá saját előítéleteinkre, de egy pillanatig sem engedi, hogy sajnálkozó-leereszkedő pozícióba süppedjünk a fogyatékos színészekkel szemben, akik szemmel láthatóan lelkesen és derűsen játszanak. És mégis, az izgalmas gondolatok és pillanatok ellenére az előadás mintha megmaradna a provokáció szintjén. Persze minden a nézők személyes ingerküszöbén múlik. Bevallom, a komikusan bárgyú kínzásjelenetek közben én is szinte elhagytam a termet.

Voltak vidámabb estek is a Spielarton. Két fokvárosi performanszművész, Buhlebezwe Siwani és Chuma Sopotela Those Ghels című performansza például az egyik legnagyobb müncheni mall, az Olympia-Einkaufszentrum forgalmas folyosóján zajlott, a fesztiválközönség és főleg a bevásárlók körében. Siwani és Sopotela performansza a női test ábrázolását vizsgálja a popkultúrában. Két otthonkás, otromba parókát viselő nő vakarózva-heverészve rajzfilmet néz. A vásznon aztán (vélhetően dél-afrikai) videoklipek következnek, a háttérben szigorúan az aktuális szépségideáloknak megfelelő táncoslányokkal. Siwani és Sopotela megpróbálja reprodukálni az ellesett mozdulatokat, olykor bevonva a közönséget is. Hogyan látjuk a női testeket és hogyan igyekszünk magunkat láttatni ebben a kontextusban? A kérdés a helyszín és főleg a spontánul arra járó közönség által válik igazán izgalmassá. Igazi élmény végighallgatni, amint az egyik fesztivállátogató lelkes feminista beszédet tart a teljesen véletlenül odakeveredett, a kortárs színházi diskurzusok iránt szemmel láthatóan semmilyen affinitást nem mutató kigyúrt férfinak és csinos barátnőjének. Ezalatt a két előadónő is kihozza magából a maximumot, groteszkbe hajló, merész szerelésben vonaglanak a hallgatóságnak, kezükben mikrofon, mögöttük a kivetítőn tangabugyis táncosfiúk fokozzák az élményt. Jó kis fricska, öt perccel később viszont már nyoma sincs az egésznek, mindenki shoppingol tovább nyugodtan.

Telitalálat a fesztivál záró előadásaként a belga Louis Vanhaverbeke egyszemélyese, a Multiverse: szórakoztató, könnyed, költői és végtelenül kreatív. A színpadon heverő könyvekből, takarítóeszközökből, különböző hétköznapi tárgyakból Vanhaverbeke lassan egy teljes univerzumot modellez. Minden körbeforog, a lemezjátszó, rajta a gázégőfej, azon az éppen sülő palacsinta, körben pedig maga a performer lohol, ugrál, szökdécsel, versenyt szalad az idővel, miközben újabb tárgyak és eszközök kerülnek be a körforgásba. Vanhaverbeke mindenből hangot csihol elő, ő maga hol rappel, DJ-zik, énekel, hol a looperrel fabrikál egyszemélyes zeneszámokat. Végig zsonglőrködik a tárgyakkal és a ritmussal, sportolókat megszégyenítő fegyelemmel és precizitással, mégis viccesen és lazán. Az önmagáért való játék ünnepe – írják az előadásról a fesztivál válogatói. A nézők pedig hálásak az emelkedett hangulatú fesztiválzárásért, bőven marad így is, amin rágódni lehet a következő Spielartig.