Fischer Botond: Épp, hogy tükör
A vágy villamosa. Kolozsvári Állami Magyar Színház
Fotó: Biró István
Amerikai rendező, amerikai darab Kolozsváron: Tom Dugdale egyesült államokbeli fiatal rendező Tennessee Williams klasszikusát rendezte meg az idei évad végére a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Titkon vártam, hogy lesz ennek az amerikaiságnak valami jelentősége ebben az konstellációban, hogy megtudhatok emiatt valami újat a világból. Ilyesmiről azonban nem mondott semmi újat az előadás, csak a századközép Amerikájának ipari folklórja, a jenki proletariátus coleur locale-ja köszönt vissza, elsősorban persze Williams miatt, de egy-egy swinges betétdal, kalap ráerősített erre, ám csak annyira, hogy a közhelyek még jól is essenek.
Azt hiszem, hogy ezek a jelzések inkább az 1951-es film hangulatát igyekeznek megidézni, talán sokkal inkább, mint az amerikai kliséket. Erre enged következtetni a műsorfüzet, melyben a rendező ezt mondja: „kipróbáltam, hogyan lehet a film nyelvezetét felhasználni az előadásunkban.” Dugdale legutóbbi kolozsvári rendezése szintén filmadaptáció volt, Lars von Trier Hullámtörését alkotta újra a stúdió színpadán. Akkor is, most is minimális díszlettel és kellékkel operált, ami nagyobb teret engedett a sokkal szabadabb filmes dramaturgiának. A fókusz így akkor is, most is, a szereplőkre került, az előadás hangsúlya a karakterekre tolódott. Ha szoros értelemben nem is adaptáció A vágy villamosa, bevallottan kölcsönhatásban van Elia Kazan filmjével.
Újra Dugdale-t idézem: „Azt mondanám, hogy igyekeztem visszafogni, háttérbe szorítani a kötelezően realisztikus színpadi ábrázolásmódot.” Pontos megfogalmazás, hiszen valóban maximum háttérbe szorításról beszélhetünk. (Ami amúgy nem baj, őszintén nem értem a realista nyelv diszkriminációját, eltelt már jónéhány év a Sztanyiszlavszkij-mérgezés óta ahhoz, hogy merjünk újra efelé orientálódni, főleg, hogy a filmes, irodalmi, bizonyos vidékeken pedig színházi paradigma vagy divat már rég újra felfedezte a realizmus örömét.) A karakterformáláson túl az előadás másik tartóoszlopa a drámaszöveg. A rendező mintha elbújna mögé, szándékosan visszahúzódna. Mintha anti-szerzői attitűdöt vállalna fel: csak felügyeli az általa kiválasztott alkotóelemek kölcsönhatását az általa kitalált recept szerint, de a személyisége? lehetőleg ne látszódjon. És ez pedig a pszichológiát teszi főszereplővé.
De az előadás klasszikus értelemben valóban nem realista, mert a színészi megformálás sem az. A színészi munkát illetően az előadás gerincéről van szó. (Nem mintha amúgy nem lenne az egyik legfontosabb összetevő, és általában erről szó is esik, ha nem is egyénekre lebontva.) Szóval a színészi megformálás nem realista. Túl van játszva minden szerep, ami az első néhány percben irritáló, aztán konvencióként elfogadjuk. Nagy segítség az elfogadásban, hogy ez a túljátszás következetes, minden szereplő ilyen „nagyon sok”. Nem realista, de lélektani. A pszichológia főszerepe elvitathatatlan: ebben a rendszerben pszichék motivációi, viselkedési sémák, sztereotípiák, emberi viszonyok mozgatják a szálakat, mégpedig a mi életünkhöz nagyon hasonlóan.
Először Farkas Lorándot emelném ki Stanley szerepében. Farkas mostanában nagyon jó alakításokat nyújt, és, ami még fontosabb, változatosakat. Ez a Stanley nem hasonlít egy éppen párhuzamosan futó produkció Farkas Loránd által játszott figurájára. A látszólag bohém és laza, de végtelenül primitív és önző alfahím plasztikusan és ismerősen jelenik meg általa. Engem nem emlékeztetett Marlon Brandora, szerencsére. Pethő Anikó (Stella) jól dolgozik Dugdale-lel, most ismét egy nagyon jól működő karaktert formál meg, ha nem is olyan elképesztően, mint a Hullámtörésben. Jelenléte intenzív, nincsenek gyenge pillanatok, nem remeg meg a kötélen táncolva. Stellája naiv, de lüktet a pozitív energiáktól, ami miatt könnyen igazat adunk neki. Kézdi Imola a híres Blanche-szerepet kapta, és az első pillanattól rá szegeződnek a tekintetek. Mindenki közül ő a legirritálóbb, mert ez a Blanche itt egy ilyen irritáló valaki, és ezt Kézdi ki is tartja a végéig. Vele nem könnyű együtt érezni, pedig ez elsősorban azért az ő drámája kellene legyen. Inkább sajnálatot vált ki. Orbán Attila csuklóból hozza Mitch bétahím figuráját, aki nem volt képes szétrágni a köldökzsinórt, talán nála éreztem a legkevesebb túljátszást, az ő alakítása a leginkább emberközeli és hiteles.
De hiányolom a mélységet az egész előadásból. Valóban érzékeljük a darab által felvetett súlyos problémákat: családon belüli erőszak, intolerancia, a proletariátus ingerszegény kilátástalansága, homofóbia, szexizmus stb. Azt is érzékeljük, hogy ezek a problémák nem csak a negyvenes évek Amerikájának problémái. Mert a színészek által nagyon ismerőssé tett szereplők és helyzetek éppen az ismerősség révén teszik egyértelművé, hogy ezek a mi bajaink itt és most. De nincs katarzis, nincs velőrázás, nincs mélység, az előadás nem tör át semmit. Szerepjáték marad.
Ez most ilyen múlt századi hírlapi kritika lett, mert ez következett ebből az előadásból. Mert milyen is ez az előadás? Milyen lehet egy előadás 2017-ben, amit „klasszikus” módszerrel alkotnak meg? Klasszikus szöveg, mértéktartó hozzáállás, látványos színészi munka, nem hivalkodó, de hatásos, finom rendezői megoldások. Kicsit olyan polgári. Van, akinek ez a szó szitok, van, akinek érték, van, akinek semleges. Aki hiányolja mostanában a klasszikusabb vonalat a kolozsváriak repertoárjából, annak melegen ajánlom. Nem kell megijedni, unalomról, poros nosztalgiáról szó sincs. A produkció nem anakronisztikus, a rendezés pedig okos, csak visszafogott. Aki nem szeretné, ha nagyon megbolygatnák a lelki világát, de mégis tartalmas időtöltést keres, aminek igenis van művészi értéke, annak is ajánlom. Korrekt munka.
————————–
A vágy villamosa. Bemutató dátuma: 2017. június 28. Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár; Rendező: Tom Dugdale; Író: Tennessee Williams; Dramaturg: Demeter Kata; Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; Hangterv: Tom Dugdale; Szereplők: Farkas Loránd, Kézdi Imola, Marosán Csaba, Orbán Attila, Pethő Anikó, Sinkó Ferenc, Varga Csilla.