Sz. Gál Boglárka: Elveszített kontaktus

Sz. Gál Boglárka: Elveszített kontaktus

Részegek. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
A Játéktér 2018. nyári számából
Fotó: Bereczky Sándor

A marosvásárhelyi Részegek című előadásban jól öltözött, a felső középosztályhoz tartozó alakok társaságát, igazgatókat, menedzsereket, bankárokat látunk összejönni, akik a feleségeikkel, kísérőikkel egy tágas, neonszínű bőrkanapékkal berendezett térbe érkeznek „ünnepelni”. Ebben a helyzetben nemcsak az derül ki róluk, hogy csinos ruháik, elegáns öltönyeik mit takarnak, hanem főként az, hogy nem is a lerészegedés a legnagyobb problémájuk.

A kezdeti visszafogott, „céges buli” hangulat csupán néhány percig tart, ugyanis ahogy berobban a zene és ének – a Kásler Magda által énekelt népdalokat Boros Csaba zongorán és Köstyák Márton bőgőn játszott zenei alapjai kísérik –, egyszer csak elszabadul a pokol, a páros lassúzásból eszeveszett parti kerekedik, ami kifulladásig tart. A körtáncban csetlő-botló testek egytől egyig ziláltan terülnek el a földön, kanapén, egymáson. Ide siet be álomszerű jelenségként, egy piásüvegekkel teli ládával takarva a meztelenségét, a vizelési ingerrel rettenetesen küzdő Bacchus (Ruszuly Ervin), és a teljes társaság lerészegedéséhez kellő mennyiségű italosüveget oszt szét a fetrengők között. A szereplők ezután onnan ébrednek fel mámorosan, ahová itták magukat, vagyis a fekete földről.

Radu Afrim rendezése így indítja útjára a tizennégy lerészegedett alakot, zenével, tánccal és eszeveszett bulival alapozva meg azt a mámoros állapotot, melyet a színészeknek az előadás három és fél órájában szinte végig tartaniuk kell. A kezdés nézőként is remek állapotot teremt bennem, a valóban hangos táncos-zenés buli átragasztja rám a táncoló tömeg felhőtlennek tűnő hangulatát is, így ezzel a vidámságmunícióval feltöltve követem, ahogy aztán rendre mindenkiről kiderül mérhetetlen szomorúsága és boldogtalansága.

A rendezés egy ismerős népzenei világot és mozgásbeli játékdimenziót épít az Ivan Viripajev kortárs orosz szerző darabjában megjelenő furcsa helyzetekre, a végtelenségig elnyúló, a koherenciát és logikát messziről sem tiszteletben tartó beszélgetések között. A részeg szónoklatokban poétikussá váló szövegekhez képest a zene és a megkoreografált mozgás dimenziója más minőséget hordoz. Minden alkalom, amikor Kásler Magda belép a színre és megszólal a zene, lenyűgöző hatást kelt. Bár öltözékében ő is a többi szereplőhöz igazodik, mintha máshová tartozna. A modern világhoz képest egy másik dimenzióban, a vidéki-népi világon keresztül mutatja fel ugyanazt a problematikát: a boldogtalanság különböző árnyalatait. A népdaloknak így külön szerepük lesz a részegség dramaturgiájában, ugyanis a szereplők problémáihoz szólnak hozzá: a fájdalom, szerelem, csalódás és boldogtalanság megjelenítői, csak ezt a népzene emocionális nyelvén teszik, amelyek azonnalibb módon találnak utat a nézőkhöz, mint a részegségben születő körmondatok.

A ködös beszélgetésekben felüti a fejét egyfajta kritikus-ironikus hangnem, megjelennek az euroszkepticizmus, idővel pedig a keresztény vallás motívumai (Isten teste, Isten suttogása, Jézus Krisztus alakja), azonban kérdés marad számomra, hogy ezekkel mit tudok kezdeni az előadás kontextusában. Ebben a világban ugyanis látszólag komolytalan dolgok történnek, ahogyan az a legtöbb kultúrkörben ismerős mondás is megkérdőjeleződik, hogy a részeg ember igazat beszél, hiszen egyáltalán nem egyértelmű, mi az igazság. Károly (Galló Ernő) például igaznak akarja hinni, hogy édesanyja még él, és nem ölte őt meg – ahogy azt Gusztáv (Kovács Botond) állítja – a saját macskája. A modell, Laura (Berekméri Katalin) pedig még legnagyobb fájdalmában és csalódottságában is hisz abban, hogy igaz barátok maradhatnak Magdával (Nagy Dorottya), aki hozzáment a volt pasijához, Lőrinchez (Bokor Barna). Összetartozásuk egy részeg táncban, ügyetlen mozgásuk harmóniájában (koreográfus Dabóczi Dávid) válik érzékletessé. A táncjelenet emlékezetes része az előadásnak, egyszerre szomorú és vicces, és mindkét színész szerethetően mutat rá a karaktereik közösen, de külön-külön is megélt tragikumára.

Dóra (B. Fülöp Erzsébet), Gusztáv felesége, kétségbeesésében őszintén segítséget vár, amikor a mentőket hívja a férjéhez, mert az egy szempillantás alatt vak szerelembe esett Mártával (Kádár Noémi), akit az éjszaka közepén, a földön fekve ismert meg. A Dóra arcára fagyott tehetetlenség egyébként erős érzelmi pillanatot teremt, megértjük a felismerés fájdalmát, amit a férje elvesztésének lehetősége okoz. Max (László Csaba) a szülei vegetáriánus éttermébe keveredik egy legénybúcsús társasággal, ahol Gabriel (Varga Balázs) tart zseniális „prédikációt” arról, hogy bátyja, a katolikus pap szerint az alkohol, az elefánt, a mákos kalács és minden más is szeretet. A hullarészeg társaság pedig az Úr suttogásának meghallására egy hatalmas, közös orgiaölelésben gyűrűzik össze, hogy az ezt követő pillanatokban kórusként felsorakozva, józanító hatással tegyék fel nekünk népdalban a kérdést, vajon merre visz az út? A rengeteg részeg csetlés-botlás után erőteljesen és összeszedetten zárul az első rész, a színészkórus koncentráltsága, összhangja jóleső látvány és érzés.

Afrim rendezései mindig izgalmasak a karakterek szempontjából – árnyaltan ragadja meg őket, a szereplők apró rezdüléseit, ez pedig a többnyire sikeres és pontos színészi munkával találkozik. Az első részben például a karakterek tipikus mozdulatainak nagyításával erősítenek fel egy-egy vonást, ezáltal pedig jellegzetessé válik egy-egy alak. Laura, Magda, Gabriel alakjai annak ellenére is emlékezetesek, hogy minimális információnk van róluk, mint hogy Laura és Magda barátnők, de közben ugyanarra a férfira várnak, vagy hogy Gabriel állítólagos bátyja egy katolikus pap, akinek a bölcs szentenciáival szédíti a társaságot.

A második részből kifakulnak a színek, eltűnnek a belső, zárt teret jelző neonszínű kanapék, marad az álomszerű füst és a padlót borító fekete föld (annak a mocsoknak a szimbólumaként, amelyben élünk), a játéktér két oldalán pedig torz tükrökben reflektálódnak a játszók alakjai. Ez a lebegő, sötétségbe boruló tér, amelyben néha megjelenik egy-egy jelzésszerű tárgy (többnyire italosüveg), már semmi konkrét helyre nem emlékeztet: olyan közeg inkább, amelyben bármi megtörténhet, és meg is történik. Gusztáv és Márta szempillantás alatt fellángoló szerelmén, Laura és Max hirtelen megkötött házasságán, az űrhajós ruhában, pezsgősüveggel bekúszó Károly „mindenki hazudik” felismerésén trippelünk végig.

Ebben a tripben nehéz nem elveszíteni a kontaktust, vagy egyáltalán visszatalálni ahhoz, ami előtte volt az előadásban. Az első rész vizuális világához, működéséhez és viszonyaihoz nincs sok lehetőségünk visszacsatolni. A látvány által meghatározott hangulat megváltozott, látomásszerűvé, kaotikussá alakult a tér. Míg az első részben a szereplők emberi vonásai, személyes problémái és viszonyai erőteljesebben körvonalazódnak, addig a második rész teljes mértékben metaforikussá válik a vizuális elemek és a játékmód tekintetében. Bár ugyanazokat a részeg szónokokat látjuk, de a megszólalásaik, felületes, álbölcsességekbe öltöztetett mondandóik sokszor tét nélkülivé vagy már-már bosszantóvá is válnak számomra, ahogyan eltűnik az a keret, amely a valóságos problémáikat addig összetartotta. Nehéz konkrétan megfogalmazni, hogy a valóságos viszonyokon, realitáselemeken kívül mi is tűnik el a játékból, de ezek hiányában az a szál is elvékonyodik, ami az univerzális problémákat összeköti a hétköznapiság, az emberi lét apró finomságaival. Társadalmi, univerzális kérdések dimenziójába sodródunk, egy megragadhatatlan és szimbolikus hálóban kapálózunk a szereplőkkel együtt, amit a hazugság, szabadság, szerelem és erőszak távolinak tűnő motívumaiból szőttek.

Összességében azt gondolom, hogy az első rész egyértelműen sikerültebb a második résznél; utóbbi igazán próbára teszi a néző türelmét, nem csak a hossza miatt. Míg a népdalokkal és a mozgás árnyalt koreográfiájával egy izgalmas réteget épít a játékba Afrim, addig a második részből hiányzik valami a játéknyelvből, ami segítene mélyebben viszonyulni a részegség árnyalatain túl felmutatott általános emberi és társadalmi kérdésekhez. Ennek hiányában az utolsó kép hitelessége is megkérdőjeleződik, amelyben Róza (Moldován Orsolya) az őt megerőszakoló fesztiváligazgató (Gáspárik Attila) krisztusi lábát mossa.

————————-

Részegek. A bemutató dátuma: 2018. március 9., Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Radu Afrim; Szerző: Ivan Viripajev; Rendezőasszisztens, dramaturg: Szabó Réka; Díszlettervező: Bartha József; Jelmeztervező: Moldován Orsolya; Zene: Boros Csaba; Koreográfus: Dabóczi Dávid. Szereplők: Bartha László Zsolt, Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet, Bokor Barna, Galló Ernő, Gáspárik Attila, Kádár Noémi, Kádár L. Gellért, Kovács Botond, László Csaba, Moldován Orsolya, Nagy Dorottya, P. Béres Ildikó, Ruszuly Ervin, Simon Boglárka, Varga Balázs; Ének: Kásler Magda; Zenészek: Köstyák Márton, Boros Csaba.