Zsidó Ferenc: A kortárs dráma útja?

Zsidó Ferenc: A kortárs dráma útja?

Paul Emond Ebből se lesz szerelem c. kötetéről[1]

A Játéktér 2018. tavaszi számából

Ha Paul Emond francia nyelven író belga szerző darabjai követik, netán mutatják/megszabják a kortárs drámairodalom trendjeit, akkor azt mondhatjuk, hogy a drámai konfliktus még inkább relativizálódik, paródiába hajlik, a műnemhatárok pedig még jobban összemosódnak, mint korábban.

Korábban a dráma az itt és most konfliktusa párbeszédben (plusz morális dilemmák monológban), a XX. századi dráma az itt és most, de érdemi párbeszéd és konfliktus nélkül, a XXI. századi pedig az itt és mostot is fölülírja: a jelen csak egy keret, a szereplők gyakorta múltbéli történéseket elevenítenek fel, narrátorként különböző előidejű eseményeket idéznek fel, azokat kommentálják, helyezik el új keretben, értelmezik újra. Ebben szereplőtársaik nem annyira partnerek, mint inkább provokatőrök és akadályozók, a párbeszédek helyét az egymás mellett való elbeszélés veszi át, kommunikáció nem jön létre, a nyelv szétbomlik szeletekre, csak félreértés van, félremagyarázás. Ilyen értelemben a dráma beszédformája az epikus felé tolódik el.

Három egyfelvonásos mű olvasható az Ebből se lesz szerelem c. kötetben, ezek valahol a vígjáték/tragikomédia/burleszk/bohózat tengelyen helyezkednek el, de mindezek paródiájaként is működnek. Közös bennük az, hogy nyilvános helyen játszódnak (állomás, kocsma, étterem), szereplőik pedig félrecsúszott sorsú kisemberek, akik végeérhetetlen monológokban élnek, fő problémájuk pedig a magány, a szerelmi boldogság elérésének lehetetlensége. Ezért részben a társadalom a felelős, de elsősorban saját maguk: a kicsinyesség, az egymásra figyelés, az empátia hiánya, a kígyóként önmaga farkába harapó önzés.

Természetesen van itt társadalomkritika is, olykor a közélet is beleszól a közélettől amúgy teljesen elfordult ember életébe (például a vasutassztrájk miatt nem járnak a vonatok): „Ez aztán mindennek a teteje. Micsoda ország! Nem igaz, mi folyik itt!” Ez a mondat később, új kontextusba kerülve azonban már paródiává válik: amikor egyik szereplő a magánéleti problémáit is az országon akarja számon kérni. (A címadó darabban az európai gazdák tüntetése okoz bonyodalmakat: „Az európai gazdák, a rohadékok! Teszek én Európára!”)

A várakozás motívuma is megtalálható mindhárom darabban, persze, itt nem Godot-ra várnak, hanem a vonatra, üzlettársra, feleségre, egy kívülről érkező csodára, mely a belül lévő problémákat megoldaná.

Malagában a férj (Barat) és a feleség (Astrid) egy malagai utazástól reméli kapcsolatuk helyreállását, de a vonatsztrájk miatt lekésik a repülőt, s a várakozás ideje alatt előbányásszák régi sérelmeiket. Megjelenik a színen Amanda, kinek életét az határozza meg, hogy folyton meglépnek előle a férfiak (esetenként a megtakarított pénzével együtt). Astrid és Amanda közel kerül egymáshoz, s megállapítják: sokkal jobb lenne az élet, ha soha többé nem lennének férfiak. A házaspár malagai utazása tehát meghiúsul, a feleség végül nem Amandával, hanem talán régi szeretőjével lépik le. Barat, a férj így összegzi helyzetét: „A paradicsom elveszett. Astrid elment…”, hogy valamivel később ezt így írja felül: „De én holnap este Malagán leszek. Egyedül. A paradicsomban.”

Az Ebből se lesz szerelemben két zátonyra futott házasság történetét ismerjük meg, ráadásul a főszereplőnek, Caracalának még egy pénzügyi tranzakciója is meghiúsul: a férfi, akinek el akarja adni hentesboltját, egy nem túl fényes kimenetelű szerelmi kaland miatt lekési az üzleti tárgyalást.

Várakozás közben Caracala felidézi hányatott múltját: csendes gyerek volt, akit a szülei folyton ottfelejtettek valahol, s kinek az apja megszökött egy afroamerikai nővel. Most, felnőttként nagyon bőbeszédű: így próbálja megmagyarázni önmagának frusztrált gyermekkorát. Monologizál, legföljebb a kocsmabéli Felszolgálónő hallgatja, de ő is inkább saját történetétől próbál szabadulni, a hat hónapig tartó házassága gyalázatától. „Az ember mindig egyedül van. És szép lassan beledöglik”, mondja Caracala, inkább rezignált beletörődéssel, mint a változtatni akarás lázával. Felidézi egyetlen gyerekkori vágyát: hogy az apját felejtsék otthon, s kettesben mehessen el az anyjával…

A három darab közül véleményem szerint a Madártej sikerült a legjobban, mozgalmas, s a humora „ütős”. (A Malaga kissé vontatott, a címadó darab zárlata pedig amolyan bohózatosan kiszámítható.)

Maga a történet ismerős motívumokat variál: egy házaspár, elismerve, hogy kapcsolatuk kifulladt, közös megegyezéssel válni készül, de előtte úgy döntenek, hogy a Hízott Jérce nevű vendéglőben, ahol annak idején megismerkedtek, még egyet nosztalgiáznak, és elegánsan, nagyvonalúan intenek búcsút egymásnak. Nos, az est sem nosztalgikusra, sem elegánsra, sem nagyvonalúra nem sikeredik. „Szép estét akartunk, hát legyen szép esténk”, mondogatják mindegyre, de közben eljutnak a legértelmetlenebb vitáktól a leggyalázatosabb sértésekig. Közben – szinte mellesleg – a lokál főpincéréről is kiderül, hogy éppen meglépett a felesége, aki a szakács is egy személyben, így az étterem bezár. A szereplők kétségbeesetten próbálják fenntartani kegyes hazugságokkal a látszatot, a mű – akárcsak a másik kettő – nyitott (vagyis nemhogy katarzis, még nyugvópont, logikus lezárás sincs a végén). A befogadó azonban nincs magára hagyva: a darabok mondatai úgy gördülnek előre, úgy viszik nyelvi és mindenféle szakadékokba a szereplőket, hogy magukkal ragadják, miközben a sírva kacagás újabb dimenzióiba juttatják az olvasót/nézőt.

Amint említettem, a darabok olvasva inkább epikus jellegűek (más kérdés, hogy a színpadon mi jön át): a szereplők bizarr, groteszk, a nonszensszel kacérkodó történeteket idéznek fel, ezek lassítják a többnyire amúgy is statikus játékot.

Malagában például Astrid elmeséli, hogyan bánt el az őt megcsaló szerelmével, Richarddal: azt mondta, süt neki valami különlegességet, kihívta a konyhába, s arcába öntötte a serpenyőből a forró olajat. A férfi megvakult, arca összeégett (később kiderül, hogy mindez nem igaz, a történet csak Astrid fejében él).

Ugyancsak a Malagában Flambard felidézi, hogy az anyja sokdioptriás szemüveget hordott, ami miatt „apám vakondnak nevezte”; ugyanakkor ő is súlyos látáskárosult volt, szemüveget mégsem volt hajlandó viselni, mert: „Ha szemüveget hordott volna, nem hívhatta volna anyámat vakondnak.”

Az Ebből se lesz szerelemben a főszereplő hentes szerelmet akar vallani a hűtőházban afroamerikai alkalmazottjának, de rájuk zárul a hűtőajtó, s csak egy kíváncsi vásárlónak köszönhetik, hogy nem fagynak meg ott édes (?) kettesben.

Paul Emond darabjaiban a kisember drámája nem is dráma igazából, csak szokványos vergődés, de mivel az egyes szereplők rendkívülinek, felfokozottnak érzik helyzetüket, az már-már önmaga paródiájává válik. Erre a keserű felismerésre jutunk mindhárom darab végén, de közben legalább jól szórakozunk. Szívesen megnézném bármelyiket a színpadon: Paul Emond darabjai azok közé tartoznak, melyekhez a rendezői koncepció és a színészi játék sokat hozzátehet.


[1] Paul Emond: Ebből se lesz szerelem (Ford. Károly Judit). Napkút Kiadó, Budapest, 2014.