Kovács Eszter: Összeért identitások

Beszámoló a szatmári TranzitFesztről

Fotó: Czinzel László

Ki vagyok és hova tartozom? Hol keressem önmagamat? Milyen befolyásoló külső és belső tényezők alakítják, hogy hova sorolom magam? A kortársaim tükrében, hogyan állok helyt a világban és milyen a jövőképem egy örökölt vagy választott identitás fényében? Ezeket a kérdéseket talán egyszer az életben mindenki felteszi magának, a szerencsésebbek választ is kapnak, míg a többiek számára gyötrő, örök dilemma marad csupán az identitáskeresés. És akkor még nem ejtettünk szót a választott identitás magvalósításáról, elfogadtatásáról, a helykeresésről, hogy egy adott osztály vagy társadalmi csoport állandó keretein belül otthonra (magunkra) találjunk, valamint a napjainkban „népbetegségként” is azonosítható identitásválságról, ami sem a fiatalokat, sem a felnőtteket nem kíméli.

Számos művész és művészeti ág foglalkozott már az identitás kérdésének széles spektrumú vizsgálatával: legyen szó nemzeti, kulturális, politikai, vallási vagy éppen nemi identitásról. A téma kiapadhatatlan forrás, melynek lényegére valószínű, hogy lényünk legmélyén találunk.

A szeptember 28. és október 7. között, Szatmárnémetiben második kiadásához érkezett TranzitFeszt nemzetközi színházfesztivál tematikája is az identitás volt, az identitáson való közös gondolkozás a nézők és a meghívott hazai és külföldi társulatok, alkotók között. A szatmárnémeti Harag György Társulat és az Északi Színház román társulata hat helyszínen egy tíznapos seregszemlét áldozott ennek a témának, úgy, hogy több szemszögből közelítették meg az identitás kérdését, külön aláhúzva a román-magyar együttélés árnyalatait, hiszen ez a téma nem csak fekete vagy/és fehér… Alább szubjektív szempontok szerint írok néhány előadásról a fesztivál tartalmas kínálatából.

A különböző nemzetiségek együttélésére remek példa volt a fesztivál nyitóelőadása. A Székely Csaba drámájából készült MaRó a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása, magyar és román színészek játszanak benne, rendezője pedig Ándi Gherghe. A többszörösen díjazott produkció tíz jelenete rengeteg humorral és (ön)iróniával mutatta be, hogy hogyan élnek egymás mellett Erdélyben románok és magyarok, milyen nyelvi akadályokba ütközünk önmagunk megértetése során a mindennapokban, milyen berögzült sztereotípiákat, komplexusokat hurcolunk magunkkal gyakorta egy életen keresztül a fel nem dolgozott történelmi múlt miatt. Az előadás egyik nagy erénye, hogy se jobbra, se balra nem részrehajló, hanem minkét oldal szempontjait figyelembe veszi, hiszen minden kicsit igaz és más is annak függvényében, hogy éppen hol állunk.

Egy erős kezdés után még erősebb folytatása volt a fesztiválnak, amiről többen is úgy sugdolóztak a színház előcsarnokában, mint olyan előadásról, ami „levitte a fejüket”. Bocsárdi László rendezésében nézhette meg a fesztiválközönség a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában Lewis Caroll meseírásának átdolgozott verzióját, az Alice-t. Az előadás egy audiovizuális kaland leginkább, aminek keretében sorra bukkantak fel Carroll szürreális mesevilágának ismert szereplői, miközben Alice, a főszereplő nevétől és ezáltal identitásától is megfosztva bolyong egy olyan világban, amit nem ért, és amiben az ok-okozati összefüggések megszűnni látszanak, és aminek figurái semmihez sem hasonlítható abszurd alakok. Remek maszkokat láthatunk, egyedül az Alice-t alakító Korodi Janka volt, aki maszk nélkül lép színre, arcán a gyermekihez hasonló rácsodálkozással, miközben önmagát próbálja megérteni (Ki vagyok én?), és alkalmazkodni az őt körülvevő zűrzavaros világhoz („Én csak meg akarom érteni ezt az egészet”). A színen végig jelen voltak a sZempöl Offchestra zenészei, akik az előadás szerves részét képezték, és akik olyan zenét és zajt csaptak, amihez foghatót a szatmári közönség még nem hallott. Gyanítom, hogy két hónappal az előadás után is vannak még olyanok, akik a produkció hatása alatt vannak; méltán, hiszen olyan színháziassággal találkoztak, ami az erdélyi színházban nem annyira bevett, s ez a hatás akkor is érvényes, ha a látottak igen megosztották a nézőket.

A kaposvári Csiky Gergely Színház ismeretlen szerzőtől származó Hello, náci! című előadása a mindennapi tabuinkról, a rasszizmusról szólt, a Magyarországon tomboló migráns-problémához aktualizálva. Az eredetileg osztálytermi előadásnak készült, de felnőtt produkcióként is teljes értékű, tökéletesen helyt álló darab a végén a drámapedagógia módszereivel adja meg a lehetőséget az előítéletek átértékelésére vagy legalábbis átgondolására. Egy helybeli nagyvagány neonáci fiú és egy megtűrt, feketén dolgozó bevándorló egymásnak feszülő vitáját nézhettük végig, majd az előadás végén egy-egy érme bedobásával nyilváníthattunk véleményt arról, hogy a történések fényében kinek a cipőjében NEM lennénk. A két figura a maga igazáért és elfogadtatásáért küzd egymással, összezárva egy cellába egy bűntény utáni kihallgatás előtt. Ebből a zárt és őrzött térből nincs menekvés, nincs testi bántalmazással való igazságra törés, csupán érvek és ellenérvek, indulatok és kőkemény húsba maró szavak vannak. Ahogy a MaRó-nál, úgy ennél az előadásnál is viszonylag hamar feltűnt, hogy a rendező, Fándly Csaba az utolsó mozzanatokig arra törekedett, hogy ne ítéljen és ítéltessen addig, míg le nem gördült az a bizonyos képzeletbeli függöny. A produkció végén viszont már Fándly maga kérte a nézőket, hogy a szereplők cipőjébe egy-egy érme bedobásával döntsék el, hogy a látottak fényében kinek nem szeretnének a bőrében lenni… Külön kiemelném az előadás végi, nagyon jó és tartalmas közönségtalálkozót, amikor is az alkotókkal lehetett beszélgetni.

A TranzitFeszten a kortárs lengyel drámaíró, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című színdarabja is helyt kapott a Miskolci Nemzeti Színház előadásában. A színpadon egy lengyelekből és zsidókból álló osztályközösség a szemünk előtt hullott egyéneire közel 80 év történelmi eseményeinek közepette. Elnyomók és elnyomottak harcát kísértük nyomon, miközben tíz szereplő egyéni tragédiáján és sorsán keresztül ráismertünk bűnökre, megalkuvásokra, menekülésekre és olyan, a 20. század történelme által okozott sérelmekre, melyeket életük végéig hurcoltak, majd gyerekeiknek is továbbadtak a szereplők.

Az identitás kérdését erősen feszegető előadások sorából nem hagyhatom ki a kolozsvári Váróterem Projekt Liget című produkcióját sem, amelyben egy színésznő hazalátogatását és a múltjával való szembenézését láthattuk a független társulatra jellemző, szabadabb világszemléleten keresztül. A Botos Bálint által írt és rendezett darab a mából szól, a mának. Megkerülhetetlen még a sokat mondó és adó fesztiválelőadások sorában a Kolozsvári Állami Magyar Színház Illegitim című előadása, mely a technika vívmányait kísérleti módon használja. Ha nem hagyjuk, hogy a VR-szemüvegek, okostelefonok és beállítások okozta kezdeti technikai malőrök elvegyék a kedvünket az előadástól, gyorsan ráhangolódhatunk egy többgenerációs értelmiségi család ebéd közbeni beszélgetésére, amit egy idegen nő betoppanása zavar teljesen össze, aki a családfő sötét múltját érkezik leleplezni.

Dicsérendő, hogy a fesztivál előadásainak legnagyobb részét – az előadás nyelvének és a közönség függvényében – magyarul és románul feliratozták; annak ellenére is hasznos volt ez, ha a szatmári románok valamennyire értenek magyarul, és a magyar lakosságot se „adják el” románul. Érezhetően a szervezők komoly energiákat fektetettek abba, hogy a bemutatott magyar, román és angol produkciók „két nyelven”szólaljanak meg. A fesztivál ugyanakkor arról is bizonyságot tett, hogy egy precízen és összecsengően átgondolt koncepció mentén igenis lehet színvonalas kétnyelvű színházfesztivált szervezni, úgy, hogy abból mindkét fél aktívan kivegye a részét.