Székely Éva: Amiről szó van, arról szó sincs

Székely Éva: Amiről szó van, arról szó sincs

Joël Pommerat mesedrámáiról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy francia drámaíró-rendező, aki azért kezdett klasszikus mesék átdolgozásába, hogy kislánya érdeklődését felkeltse a munkája iránt, megértesse vele, mit csinál az édesapja, amikor nincs jelen. Így kezdődött. Hamar kiderült azonban, hogy a felnőtt ugyanolyan érzékeny ezekre a történetekre, mint a gyermek, hiszen gyermekkori élményeink között előkelő helyet foglal el, és emlékeink ritkán feledésbe merülő része a mese.

Ennek az újramesélő kedvnek három mesedarab az eredménye. Időrendben a Piroska és a farkas[1] (2005), a Pinokkió[2] (2008) és a Hamupipőke[3] (2012). A franciaországi Actes Sud kiadónál mindegyik külön kötetben jelent meg a színrevitelt követő egy éven belül. Magyar nyelven sajnos egyik sem elérhető annak ellenére, hogy Joël Pommerat az európai kortárs színház egyik legizgalmasabb alkotója. (Előadást már láthattunk magyarul a műveiből: a budapesti Katona József Színházban A két Korea újraegyesítését, vagy Az én kis hűtőkamrámat a nagyváradi Szigligeti Színháznál, Theodor Cristian Popescu rendezésében.)

Pommerat 1963-ban született. 1990-ben alapította a Compagnie Louis Brouillard nevű társulatát, amelyet azóta is vezet. Csak a saját szövegeit rendezi, magát színpadi íróként határozza meg, darabjait a társulatának, a színészeinek és velük együttműködve írja. Pommerat sajátos alkotói koncepciója szerint a szöveg és a rendezés között nincs sem hierarchia, sem kronológiai sorrend: a kettő egyidőben alakul a színpadon. Leggyakrabban az első próbáján nincs is szöveg. Csak jelenlét van, színészek, emberek. A szöveget a próbák alatti munkából, a színészekkel folytatott eszmecseréből, valamint a fénnyel-árnyékkal, hanggal-csenddel való kísérletezéseiből merített tapasztalataiból írja meg és dolgozza át. A későbbiek során a színészeknek újra és újra be kell tanulniuk az alakuló szöveg új változatait, és emlékezetben kell tartaniuk a korábbiakat. Elsősorban a vizuális színház műfaja, valamint a fesztelenség, mesterkéletlenség, a zavarba ejtő igazságkeresés foglalkoztatja, a beszédben a csend. Pommerat szavaival élve, „amiről szó van, arról szó sem esik”.[4]

Ahogy a szöveg a rendezővel és a színművészekkel, úgy a történet a szereplőkkel kezdődik, nem pedig fordítva, hogy a történet rajzolná a figurát. A bonyodalom a szereplők közötti viszonyból születik. Így a Pinokkióban az apa-fiú kapcsolat, a rossz barátok, míg a Piroska és a farkasban három generáció női tagjának (leány, anya, nagyanya) a viszonya okozza a bonyodalmat: a szófogadás és a felnövés összeegyeztetése a tét. Gyakran már a szereplők megnevezése is felfedi a kapcsolatok fontosságát és minőségét. Például a Hamupipőkében csak a főszereplő nevét ismerjük, azt is csak az eredetmagyarázó[5] szándéknak köszönhetően. Amúgy őt is csak a „Nagyon fiatal leánynak” nevezi a mesélő, ahogy a többiek is a funkciójukkal azonosak: „Az apa”, „Nővér – a nagyobbik”, „Nővér – a kisebbik”. A mesélő a mostoháról gyakran mint „a nagyon fiatal lány apjának jövendőbeli feleségéről” beszél, mígnem a darab végén, amikor utolsó alkalommal szól róla, „a nagyon fiatal lány apjának jövendőbeli volt feleségeként” nevezi meg. A Pinokkióban Dzsepettó helyét „Az öregember” veszi át, nincs sem Róka, sem Kandúr, mindössze „Első csaló” és „Második csaló” van.

Pommerat-t a palimpszeszt lehetőségei általában foglalkoztatják, darabjainak visszatérő technikája. Meseátiratai úgy használják a közös kulturális örökségünk részét képező mesék narratív anyagát, a mindenki által ismert narratív szálat, mint egy rövidítőt, amely nem oda vezet, ahová feltételeztük. A befogadói elvárásrendszer, amelynek nem tesz eleget, a fonák válaszokban nem talál beteljesülésre, ám a keletkezett zavarban új felismerések, gondolatok, utak, új lehetőségek nyílnak. A Pinokkióra gondolva a mai fiatal közönségnek vélhetőleg nem Carlo Collodi, a 19. századi olasz író jut az eszébe, hanem inkább egy kedves Disney-rajzfilm egy nem kevésbé kedves, fából faragott kisfiúról. Pommerat bábujával nehezebb rokonszenvezni, mivel hálátlan, durva, primer ösztöneinek engedelmeskedő lurkó. Azonban ez a boldogságra áhítozó fajankó esendőségében mégis hasonlít ránk, mai közönségére, de ugyanakkor olasz ősére is. Ez az átirat pontosan az eredeti mese korszerűségét aknázza ki, és egyúttal visszahívja emlékezetünkbe, visszakaparja mint felülírt szöveget a pergamenen.

Pommerat egyszerre készteti a mesehallgatás közösségi örömét újraélő nézőt az emlékezésre és a felejtésre. A mesedarabokban mindig van egy mesélő, és a szokásos mesekezdő fordulatok sem maradnak el, mint az „egyszer volt, hol nem volt” vagy a „hol volt, hol nem volt”. A Pinokkió kezdése inkább egy porondmester harsány üdvözlésére emlékeztet: „Hölgyeim és Uraim! Jó estét, isten hozta! Én ma este egy rendkívüli történetet fogok itt Önöknek elmesélni. Ez a történet még az álmaiknál is rendkívülibb, pedig igaz történet…” A mesélő szavai keretezik, néha ellensúlyozzák a történet erőszakos, emocionális feszültséggel töltött jeleneteit. Ugyanakkor nem kínálnak tálcán egy valamilyen kész interpretációt a történethez.

A gazdaságos narratíva, a felvetett kérdések és a ki nem mondás esztétikája minden befogadót arra késztet, hogy elengedje a képzeletét, kiegészítsen, korrigáljon és kidolgozza a maga értelmezését a személyes története és meseélményei állandó játékba invitálásával. A Hamupipőke mesélője így igazít a párbeszédekből kibontakozó történeten: „Amint már mondottuk, nem biztos, hogy a nagyon fiatal leány tökéletesen jól értette az édesanyja szavait. Nagy képzelőerő jellemezte, és aznap nagyon feldúlt volt. Egyébiránt a képzelete néha féktelenül csapongott a fejében, és meg-megtréfálta. Annyi bizonyos, hogy ez a történet nem lenne ugyanaz, ha a nagyon fiatal leány tökéletesen hallotta volna, amit az édesanyja mondott neki. De majd meglátjátok, hogy a mesék szempontjából a tévedések nem mindig érdektelenek.”

A szerző-rendező érdeklődése két ellentétes és egymást kiegészítő pólus köré csoportosul: valóság/igazság és fikció. Meseadaptációi jelenünk valóságába ágyazódnak, amennyiben a világhoz való viszonyulásunkra, családi viszonyaink mechanizmusaira kérdeznek rá. Ezek a modern mesék a serdülésről, felnőttéválásról, generációk kapcsolatáról szólnak, másságról, gyászról, szabadságról, szorongásról, szeretetről, öregedésről, nem pedig az erkölcsi érdemen (alázat, jóság stb.) alapuló társadalmi emancipációról. Valahogy úgy, ahogy kortárs magyar meseszövegekben, a dráMAI mesék című sorozat némelyik darabjában láthattuk.[6] A klasszikus mese alapanyagán túl a mai valóságból, a 21. századi életmódból, beszédmódból és környezetből táplálkoznak, a mai ember egzisztenciális kérdéseit kutatják.

Ami életmódját illeti, a Piroska és a farkas Piroskája korunk betegségében szenved, magányos. Édesanyja olyan sokat dolgozik, hogy nincs ideje arra, hogy elvigye a beteg nagymamához.

Már a Collodi Pinokkiójának is a hazugság volt az egyik nagy témája, és ugye az igazság és a fikció egymásrautaltsága Pommerat kedves vesszőparipája. Pinokkió apja szegény ember, a fából faragott paprikajancsi pedig önző, követelőző gyermek. Boltba küldi az öreget ennivalóért, tankönyvért. Tanulni nem akar, csak meggazdagodni. Olyan életről álmodik, ahol nem kell sem dolgozni, sem gondolkodni. Ő korunk egy másik betegségének áldozata.

Hamupipőke története igazi mai történet. Édesanyja elhalálozása után apja újraházasodni készül. Az új asszony házában modern élet zajlik. A két nővér minduntalan a telefont babrálja. Hamupipőke állandóan az óráját lesi, mert megígérte az édesanyjának, hogy öt percnél tovább soha sem szűnik meg rá gondolni. Az apa erős dohányos. A tündér még egy kártyatrükköt is képtelen normálisan bemutatni. A mostoha a lányaival egykorú herceg körül forgolódik szerelmesen epekedve. A fiatal herceg a sztrájkok miatt forgalmi dugóban rekedt édesanyja telefonhívására vár nap mint nap hiába.

Az adaptáció technikai megvalósítása többek között a szöveg elbizonytalanító eljárásaiban ragadható meg. Az eredetitől való elkülönböződés jelölőinek egyike a nyelvi eklektika. A szereplők modern, hétköznapi beszélők, különböző nyelvi regiszterekben szólalnak meg, néhol a mai pongyola stílust eltúlozva, máskor választékosan. A szöveg sokszínűsége és ritmusa az erőszak és a gyöngédség, a komikum és a tragikum, a költői és a közönséges dialektikáját mintázza.

Mesefeldolgozásai által Pommerat az elit törzsközönségén túl szélesebb nézőrétegeket, különböző korosztályokat hódított meg, és akarva-akaratlanul egyre nagyobb népszerűségre tett szert. A szakma rangos díjakkal tüntette ki. Pinokkiójára Philippe Boesmans operát komponált, 2017-ben a brüsszeli királyi operaház ezzel a darabbal nyitotta újra kapuit – de attól még nem mondható, hogy Pommerat színháza válogatott, „értő” publikumnak fenntartott marginális kultúrkülönlegesség. A Hamupipőke bekerült az érettségi programba, ami ugyancsak a darab előkelő helyének elismerése; de nem lehet emiatt kizárólag pedagógiai célzatú „ifjúsági színháznak” bélyegezni, mert ez a kategória összeegyeztethetetlen Pommerat művészetével. A Piroska és a farkassal, a Pinokkióval és a Hamupipőkével a szerző a mesemondó hagyomány örökébe lép, felső korhatár nélkül mindenkihez szól. Másfelől ezek a meseátiratok a pommerat-i életmű emblematikus darabjai, nem pedig leegyszerűsített Pommerat-morzsák vagy porlepte történeteknek a mai gusztusnak megfelelő átfestései. Pommerat megkülönbözteti a gyermekeknek szánt és a gyermekekről szóló történetek fogalmát. Kislányról és kisfiúról mesél, de/ezért ezek a történetek megérintenek gyermeket és felnőttet egyaránt. Számára abban áll a kihívás, hogy úgy meséljen gyermekmesét, hogy ne árulja el, ne hagyja cserben saját felnőtti hangját.


[1] Joël Pommerat: Le Petit Chaperon rouge. Actes Sud / Théâtre de Sartrouville – CDN, Paris, 2005. Marjolaine Leray rajzaival.
[2] Joël Pommerat: Pinocchio. Actes Sud / Théâtre de Sartrouville – CDN, Paris, 2008. Olivier Besson rajzaival.
[3] Joël Pommerat: Cendrillon. Actes Sud/Théâtre de Sartrouvilleet des Yvelines – CDN, Paris, 2012. Roxane Lumeret rajzaival.
[4] Ouvrir des puits. Beszélgetés Claudine Galeával.Ubu, Scènes d’Europe n° 37/38, 2006. április. 65. o. http://www.carrefourtheatre.qc.ca/media/Pommerat_Ubu%20Scenes_Europe.pdf
[5] A mostoha elől az apa a lánya szobájába rejtőzik cigarettázni. A dohányszagról kapja csúfnevét ez a modern Hamupipőke – eredeti nevén Sandra. A Pommerat-adaptációban a Sandrából nem Cendrillon lett, mint ahogy minden valamire való Hamupipőkét hívnak franciául, hanem csak Cendrier, ami annyit tesz, hamutartó. A fordító részéről szép bravúr lesz megoldani ezt a feladványt. A Cendrier csak a darab végén, a fiatal herceg félrehallása következményeként szépül végre Cendrillonná.
[6] Vö. Újramesélés a jelennek. Bertóti Johanna recenziója a Játéktér 2015. téli számában (http://www.jatekter.ro/?p=19384).