Fazakas Márta: A színházban nincs olyan szabály, amit ne lehetne áthágni

Fazakas Márta: A színházban nincs olyan szabály, amit ne lehetne áthágni

Interjú Balogh Attilával 

A Játéktér 2018. nyári számából

Fotó: Csatlós Lóránt

Balogh Attila rendező és színész, aki Kézdivásárhelytől Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen át Szatmárig a legtöbb erdélyi magyar színházban megfordult. Jelenleg a nagyváradi Szigligeti Színház társulatát erősíti, ahol eddigi legnagyobb színházi szerepére és – további öt harmincas fiatalemberrel együtt – egy munkacímű produkció rendezésére készül. 

Gyakoribb az a képlet, hogy egy színész belekóstol a rendezésbe, mint fordítva – az életrajzod szerint nálad mégis így történt, előbb a rendezői pályát választottad, és csak utána a színészit. Hogyan határozod meg magad, melyik fontosabb neked? 

Harmincéves alkotó emberként határozom meg magam. De nem csak színész és rendező vagyok, mást is csinálok. Most például szeretnék nagyobb fókusszal kutatni a Bert Hellinger-féle alternatív pszichológiai terápia területén, ami a pszichológia, gyógyítás, rítus és színház között van valahol, egy tőről fakad a színházzal. De egyre jobban érdekel az éneklés is, szívesen énekelnék.

Ha a fertőzés eredete érdekel, akkor az a színészetből indult. Az alkotói anyanyelvem a színészet, de elsősorban emberként határozom meg magam, és azon belül alkotó emberként. Az idők során előtört már ez színészet, versmondás formájában, aztán ének, rendezés és szervezés formájában is, amit még diáktanácselnökként gyakoroltam, Benedek Zsolttal együtt, aki mai napig állandó alkotótársam. Számomra az is alkotói megnyilvánulás, ha szervezel egy csoportot, és lehetőséget adsz, hogy ebben mindenki kimaxolja a kreativitását. Ennek kapcsán kezdett érdekelni a rendezés is.

Lehet ezek közé egyenlőségjelet tenni? Nekem úgy tűnik, hogy a jelenlegi színházi alkotófolyamatokban a színésznek alárendeltebb pozíciója van a rendezőénél. 

Mindig alárendelt vagy, csak amikor rendezel, nem annyira egyértelmű, hogy minek kell megfelelned, de ugyanúgy alárendelt vagy. Alárendeltje vagy a nagyérdeműnek, esetleg írónak, a város légkörének, egy szellemiségnek. A „dolgod”, hogy rajtad keresztül megnyilvánuljon valami náladnál több, vagy nagyobb, így nem az én perszónám az érdekes, ez többnyire csak útban van, akadályoz.

Mi a legfontosabb? 

Ha játszom, akkor többnyire a rendező, vagy azon keresztül az ötlet, a koncepció, a kérdésfelvetés, ezeknek próbálom alárendelni magam. Pontosabban a rendező intuíciójának. Előfordul, hogy szembemegyek a rendező személyének, a saját intuíciója védelmében, mert tudom, tapasztaltam, hogy milyen az, amikor bajban van a rendező. Sokszor voltam hálás színészeknek azért, hogy ellenálltak és elmondták valamiről, hogy nem működik. Egyébként ez is egy partneri viszony, és a hierarchia csak azért van, hogy „beolajozza” a gépezetet. A színész néha sokkal pontosabban érzi a folyamatot, mert ő van benne, a történést ő tapasztalja a nézővel együtt – a rendező kívülről látja, az egy más szög. A rendezőnek nem olyan szoros a kapcsolata a nézővel, mint a játékosoknak.

Teljesen más fiókból jön elő a színész és a rendező. Én alapvetően játszani szeretek, s ha a színészet kártyázás, a rendezés pedig sakk, akkor, ha sakkozunk, nem fontos, hogy mi van a kártyával, nem téma, mert most sakkozunk. Így vagyok ezekkel.

A munkáid – főként a Trónok arca előadás – nyomán úgy tűnik, hogy neked nagyon fontos a közösség is. A próbafolyamat alatt a veled dolgozó színészekkel együtt egy egymáshoz szorosan kapcsolódó kommunához hasonlítottatok. 

A színházzal való első találkozásom során volt szerencsém megtapasztalni azt az arcát, ami a hitközösséggel rokonítható. Ez önmagában nem vonz, viszont az ilyen munkák hőfoka annál inkább. Hőfok alatt az alkotók megszállottságát értem. Szerintem bizonyos projekteknél jót tesz, ha a közösség megtapasztal egy közös, szent őrületet, ahogy a görögök mondták, mikor a múzsák által ihletett állapotról beszéltek. Az utóbbi időben úgy kezdek, hogy megkérdezek minden résztvevőt, mi az ő legfőbb, személyes vágya az alkotófolyamattal kapcsolatban. Úgy kezelem a válaszukat, mint egy törekvést, szóbeli szerződést, és igyekszem világossá tenni, hogy semmilyen áron nem szeretném, hogy ezt feladják. Fontos, hogy mindenki mint individuum vegyen részt. Attól viszont nem kímélem magunkat, hogy megszálljon a munkának, az alkotásnak a szellemisége. Sok színészen érzek egy elementáris vágyat más, nem e világi tapasztalatokra.

Fontos, hogy mindenki magáért csinálja. Máskülönben hazugságnak érzem. Nem szeretem azokat a rendszereket, társadalmakat, berendezkedéseket, amelyben az egyénnek fel kell adnia saját magát azért, hogy a csoport boldoguljon; amikor a hős nem attól hős, hogy kiáll saját magáért, a nézeteiért, hanem feláldozza magát a csoportért. A mi kultúránkban igen elterjedt ez a hozzáállás.

Azt az intézményes keretet, amiben dolgozol – ahol szereposztás van, repertoár, számít a célcsoport, nézőszám stb. –, nem érzed korlátozónak? 

Az a jó, ha az akadályokat – márpedig mindig mindenik próbafolyamat tele van mindenféle akadályokkal – úgy fogod fel, mintha valójában azért lennének, hogy téged segítsenek, előrébb mozdítsanak, hogy medret szabjanak egy kreatív folyamatnak. Amit mi csinálunk, az sokkal fluidabb, saját formáját kereső alkotás. Az akadály pedig lehet egy szilárd meder. Ha leragadunk a gátló tényezőknél, és elkezdünk a szilárd résznek nekimenni ott, ahol nem lehet, vagy értelmetlen, akkor válik az akadály igazi akadállyá, ami nem inspirál, nem vezet semmire, csak energiát vesz el. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy „áldozata egy rendszernek”.

Úgy tűnik, fokozottan érdekelnek a generációs kérdések, több rendezésed révén is keresed, hogy milyen formákra és témákra rezonálhat a most felnövő nemzedék. 

Azt érzem, hogy az én generációm jó esetben hídként tud szolgálni két generáció között, ugyanis óriási nagy szakadék van az egészen fiatalok és az idősebbek között. Sőt, szülő és gyermek között: a világhoz való viszonyban, tapasztalásban, a szabadság értelmezésében. Gyakran nincs kommunikáció a családban, tabuként kezelik az önmegvalósítás azon formáit, amiket a fiatalok most követni szeretnének.

Mitől ez a szakadék? 

A tempó jut eszembe, a sebesség. A sebesség alatt arra a mesterséges információáradatra gondolok, ami percenként elér hozzád, s aminek a sávszélessége felgyorsult. Ha az információáramlást egy folyónak gondoljuk, akkor a szüleink folyami emberek, mi pedig vadvízi lények vagyunk, akiknek más a viszonya a vízhez is. A mostani szülők teljesen más rendszerben nőttek fel, mint a mai gyerekek és fiatalok. Nagyobb a ráhatás, a választék, több a szabadság. Persze ez a helyzet sem problémamentes, itt ugyanis áttevődik a hangsúly az egyénre, és így gyakran magadra maradsz. Már nem szidhatod a rendszert úgy, ahogy a szüleid, mert a rendszert te is választod, szabadon mozoghatsz benne. A kommunista rendszerben volt egy erőszakosan teremtett valóság, amiben mindenki elfogadta azt a játékszabályt, hogy úgy teszünk, mintha ez lenne maga a valóság. Most viszont nem ilyen egyértelmű, hogy mit játszunk, mi a hazudott valóság, nem olyan könnyű tetten érni az ellenséget – és ez is új gondolkodást kíván, újfajta megközelítést.

Alkotóként mi a dolgod egy ilyen világban? 

Hogy hídként tudjak szolgálni ebben az ügyben, mert én megéltem mindkét világot, s úgy vélem, hogy át tudom érezni mindkét működést. Most azon vagyok, hogy elképzeljek jövőbeli működéseket. Ebben az új projektben, az Y-ban, az érdekel minket, hogy milyen az az új ember, ami most születni látszik. Érdekel, hogy mik lehetnek azok az értékek, amelyek a jelenlegi értékválság után még fennmaradnak, vagy amelyek most születnek, érdekel ez az új szél, atmoszféra, lelkület. Sok munkahely a jelenlegi társadalmunkban lényegében fölösleges energiapocsékolás, hiszen egy gép könnyebben, hatékonyabban és olcsóbban el tudja ugyanazt végezni. Remélem, hogy a munkát lassan felváltja a hivatás és a szolgálat.

(Színházi) alkotásra miért van szükség? 

Szerintem összekapcsolni segít és közeledni saját, belső önmagunkhoz. Ha a belső világom és a külső materiális világ feszültségéből indítva megmozdítom vagy formálom az anyagot, nem funkcionális okokból, hanem csak azért, hogy jobban érezzem magam tőle, akkor már elkövettem egy alkotói gesztust, és ezzel elindulok egy olyan úton, amin nehéz megállni. Csak ott lehetne megállni, amikor egy ember belső világa teljesen összhangba kerül a külső világgal. Ez lehetne az a pont, amikor nincs szükség alkotásra.

Nem relativizálódik túlságosan így ez a fogalom? 

Az egyetemen, ahol voltak nagyon idős és nagyon fiatal tanáraim, azt figyeltem meg, hogy sok idős alkotó embernek rengeteg minden tetszett, ahhoz képest, hogy nekem mennyi problémám volt vele. Arra jöttem rá, hogy ha valami nem tetszik, nyilván az alkotás is tehet róla, de te is tehetsz róla, mert azt jelenti, hogy valami olyan helyen karcol vagy ütközik, ahol te nem tudod befogadni a szépségét. De nyilván a mértékről sem szeretnék megfeledkezni. A rendezés a vegyész munkájához hasonlít, akinek látnia kell, amit senki más nem lát, legfeljebb csak érez. Úgy kell irányítani, hogy az alkotás erővonalai összeadódjanak és mind egy irányba, a néző irányába együtt hassanak. Minél többet tudok, és tapasztalok a színházról, rájövök, hogy nem találkoztam még olyan szabállyal, amit ne lehetne áthágni. Ez pedig arra enged következtetni, hogy egy színházi alkotónak szabad, nyitott attitűdje kell hogy legyen, és biztonságos belső nyugalma, ami feltekeri az őszintesége fokát.

A közösségi alkotás mellett a másik tényező, ami feltűnő az előadásaidban, a kényelmes nézői pozíció kimozdítása – például a Trónok arca második részében nem is engedted őket leülni. Hol van a néző helye a színházban? 

Nyilván ez attól is függ, hogy mi a téma, mi a cél. Jelenleg olyan kérdésekkel foglalkozom, hogyan teremt az előadás egy mezőt: és a nézőnek ebben a mezőben van a helye, nem azon kívül. Ne csak szemlélje, hanem vegyen részt benne. Ha ez egy tűz, akkor legyen minél közelebb a tűzhöz. Ott a néző helye, a tűzben.

A színház olyasmit kínál, amit semmi más: olyan élményt, a valóság olyan tapasztalatát, amit sehol máshol nem kapsz meg, talán már a templomban sem. A színház az egyetlen hely, ahol teljesen véletlenszerűen összejött emberekből közösség tud épülni vallástól, kortól függetlenül. Egy film, ha be is ránt, még mindig csak nézője maradsz, kívül az ablakon, de a színház, ha körülvesz és beszippant, akkor olyan élményt tud adni, amiért – úgy tapasztalom – mindenki hálás. Én nagyon szerencsés vagyok sepsiszentgyörgyi létemre, mert az egy kisváros, ami valamikor egy kis porfészek volt, de miután performerek jöttek, Bocsárdi és a társulata fuzionált a sepsiszentgyörgyi színházzal, elkezdődött egy új időszámítás. A művészetnek vitathatatlanul nagy hatása volt abban, hogy felvirágozzon az a város, én magam is ennek a jelenségnek vagyok az egyik „termése”.

Hogyan kerültél a nagyváradi társulathoz, otthon vagy-e a városban és a színházában? 

Mielőtt Váradra kerültem, eléggé el voltam árvulva. Eltévedem. Most is el vagyok, de legalább megyek, haladok. Úgy érzem, hogy a szó pozitív értelmében adoptált engem ez a színház, amely jelen formájában egy matriarchális család, sok anyával. Úgy érzem, hogy itt be tudtam bábozódni és ki tudtam újra kelni, s ezért nagyon hálás vagyok. De nem itt fogok megöregedni. Várad jó szállás, vendégség, de még sok mindent szeretnék kipróbálni, ami itt nincs meg.

Ősszel mutatjátok be a Platonovot Botos Bálint rendezésében, amiben a címszereplőt játszod. Mi van feladva neked ebben a szerepben? 

Sokat vártam erre a szerepre: annak az oka, hogy itt vagyok, hogy megtörtént velem az, hogy eljátszhatom Platonovot. Úgy is mondhatnám, hogy végre megkaptam „A szerepet”. Platonov annyira ellentmondásos figura, hogy ha ebben megtanulok tájékozódni, akkor magamban is könnyebben el tudok igazodni. Sokszor esek például abba a hibába, hogy áldozatnak tekintem magam, vagy éppen tettesnek, amiért megkörnyékez a bűntudat. Továbbá van egyfajta hivatástudatom, ami nem hagy teljesen békében. Feszültség van bennem. Kevesebb, mint Platonovban, de az, amivel ő küzd, rímel az én küzdelmemmel. Valahol meg kell találnom azt a befele forduló, mégis szikrázó embert, ami a Platonov lényege.

Egyébként minden nagyobb projekt előtt tönkremegyek, ez a szokásom. Eljutok egy olyan pontra, sőt sokszor előidézem azokat a körülményeket, ahol megengedhetem magamnak azt, hogy egy senkinek érezzem magam, egy nímandnak, egy értéktelen hiánynak, jelentéktelen alaknak. Ilyenkor mindig nagyon szigorúan, csákánnyal megyek neki az egómnak, ami nem azt jelenti, hogy sikerül teljesen felszámolni, de az biztos, hogy nekimegyek. Ez tabula rasaként is tud működni, mert aztán ehhez az állapothoz képest minden sugallatra tisztább szívvel tudok reagálni. Sokkal jobban táplál az alkotás, mert előtte kiböjtölöm magam. Ez a bezárkózásom nagyon hasonlít a Platonovéhoz. Csak annyi, hogy már nem ijedek meg tőle. Van vele viszonyom, és erőm hozzá.

Az új rendezésed szövegét, ami jelenleg Y címen fut, Benedek Zsolt írja. Az Y generációról szól majd az előadás? 

Az Y egy jel. Egy betű, amiről eszedbe juthat a generáció, a hármasság, a letisztult forma, a válaszút lehetősége. A kromoszóma is eszedbe juthat. Remélem, hogy férfias történet lesz. Az a fajta férfienergia, amit én keresek, hasznos, helye van ebben a világban. Jelenleg óriási technológiai fejlődéseket félelem gátol, mert hiányzik a férfias, tudatos, határozott célirányosság. Tűnnek el a férfiak, gyerekek nevelnek gyerekeket. Nagy gyerekek vezetik a világot, lásd, Amerikának egy nagyra nőtt hisztis gyerek az elnöke.

Ehhez képest van a férfi, aki… 

Aki elöl megy, aki mögé be lehet állni. Nem az, aki parancsol, hanem aki kiáll, és átvezet az égő erdőn is, ha az az egyetlen kiút. Nem a harcos energiáról beszélek, hanem a határozott, nyitott és mégis érzékeny férfiről, aki, mint egy jó apa, elöl megy. Nem áldozat, nem tettes, hanem férfi. Nem elszenvedője a történéseknek, hanem a hőse.

De ez csak az egyik vetülete a projektnek. Legalább ennyire érdekel, hogy melyek azok az értékek, amelyeket érdemes átmenteni a válságból? Hol ég az a tűz, amire érdemes fát tenni, melyik az a cég, amibe most érdemes fektetni, van-e ilyen egyáltalán? Mert ha nincs, akkor sürgősen keresnünk, sőt teremtenünk kell ilyet.