Zsigmond Andrea: Afrim-szendvics, a magam majonézével

Zsigmond Andrea: Afrim-szendvics, a magam majonézével

A Játéktér 2018. nyári számából

Fotó: Biró Márton, Bereczky Sándor, Rab Zoltán

Vannak szép, kerek írások. Témájuk világos. Műfajuk tiszta. Ez nem ilyen szöveg lesz.

Miért nem? Mert nem tudom meggyőzni magam, hogy ragaszkodni kell a szokott témához: mit látunk a színpadon, este héttől tízig. Hiszen ami kicsordul a produkciók mögül, vagy ami felbugyog színházi beszélgetésekben: az is hozzátartozik ehhez a terephez. Ettől nehéz egyben tartani egy szendvicset.

Majonéz nélkül a szendvics ráadásul száraz is lenne. Az írás meg életszerűtlen – hiszen egy szöveg nem (csak) a tárgyáról szól, hanem nagymértékben arról (is), aki írja. Milyen tapasztalatok formálták az illető érzékenységét, vagy, ha úgy tetszik, mik hajlítják el az ítéleteit? Reflektál-e rájuk?

Nem lenne muszáj megemlítenem például, mi motivált jelen szöveg megírására. Hogy egy ismerősöm azt mondta, ő már unja Afrim előadásait, és ez nyugtalanított. Ez a szöveg talán egy lehetséges replika neki.

Ugyanakkor tematizálhatom is ezt: a párbeszéd-jelleget. Vagyis hogy szövegeink egy hálózat részei. Amelyben szemléletmódok, a gratuláció gesztusai, többféle munka, sértődések, kifizetések, alkalmazói elvárások, pletykák stb. kapcsolódnak egymáshoz. Tematizálhatom, hogy igen, az is a színházi élet része, hogy megununk néha egy színházi formanyelvet. (Ez a néző hibája? Az alkotóé?…)

Egyes alkotók munkáit tehát nem vadásszák lelkesen a nézők tömegei, vagy mind kevesebben teszik. Másokét igen. Afrimtól még sokan remélik, hogy feldobottan jönnek majd ki a nézőteréről. Magam vajon melyik csoporthoz tartozom? Alább ennek kifejtése, vagyis az Afrim előadásaival kapcsolatos tapasztalataim (érintettségem?) felvázolása következik. Különös tekintettel a temesvári Rabenthaljára, kitérve a vásárhelyi Részegekre is. Meg a hálózatszerűségre. (Ki hány kézfogásra van a másiktól?)

Afrim-élményeimet tehát nem próbálom meg mesterséges mederbe terelni. Természetes burjánzásukban tárom elő, mi a viszonyom ehhez a rendezőhöz, meg a színházi térfél történéseihez, és a róluk való íráshoz.

Radu Afrim színházi világáról régi szép emlékeim is vannak. Egyszerre jártunk a kolozsvári BBTE bölcsészkarára: rendezőhallgatóként furcsa Csehov-előadásokat rendezett a román színiseknek, és ezek lenyűgöztek minket, diáktársakat. Nem pontosan értettük, mi miért történik a színen, de tetszett ez a lázadó költészet, ami az előadásokból áradt. Fiatalos volt, derűs és szemtelen. Érvényes.

A következő tömény Afrim-élmény a sepsiszentgyörgyi TAMper2 fesztiválon ért. Imádtam ezt a rendezvényt: a szentgyörgyi román színház, a Teatrul Andrei Mureşanu („TAM”) szervezte néhány évig: egy élvonalbeli magyarországi és egy élvonalbeli román rendezőt hívott meg (vagyis összesen kettőt: „per2”) ugyanarra a pár napra, jónéhány előadással. (Nem porlepte hírűeket, hanem feltörekvőket.) Ennyire jó fesztivál-koncepciót keresve se találni. A TAMper2 egyik kiadása során Schilling Árpád előadásait vethettük össze Afrim munkáival. Mivel írnom kellett az eseménysorozatról, eléggé átforgattam magamban az élményt. Afrim bukaresti előadásait Schilling budapesti előadásaival összevetve, úgy láttam, Afrim érzelmesebb, érzékibb, őrültebb, míg Schilling intellektuálisabb, ridegebb. Profibb talán, míg Afrim világa emberibb.

Jó volt látni, román színészek hogyan népesítik be Afrim világát: ilyenkor érti az ember igazán, milyen is lehet az, amit ő elképzel. Hasonló élményünk lehet akkor is, amikor Purcărete vagy Andrei Şerban munkáit románul játszó színházakban látjuk. Ilyen erőfeszítést persze ritkán teszünk. Leginkább erdélyi magyar előadásokat látogatunk: természetesen (?), hisz azok vannak elérhető távolságban.

E tekintetben meghökkentő volt amúgy Tompa Gábor egyik munkája a kolozsvári román színházban. A Trilogia Aureliu Manea nyomán nemcsak Maneát kedveltem meg (ennek folyományaképp a Játéktér is közölt könyvrecenziót egy Manea-kötetről), hanem, bármily abszurdnak tűnik, Tompa Gábor világát is jobban megértettem. Tompa előadásában – aki a rendezést Bukarestben tanulta –, otthonosan mozogtak a román színészek: könnyed színpadi létezésük ideig-óráig eloszlatta a Tompa-rendezésekről alkotott véleményem, miszerint az évek során egyre több lett bennük a lomhaság, a csikorgás. (Kíváncsian várom Tompa most készülő munkáját, A velencei kalmárt a kolozsvári magyar színházban: meg tud újulni mint rendező? A fásultság, amely mindannyiunkat óhatatlanul utolér, őt már benyelte vajon? Hátha nem!)[1]

Radu Afrim két legutóbbi magyar nyelvű előadását szerencsém volt megtekinteni[2]– a temesvári és a marosvásárhelyi színház jóvoltából. Itt megemlíteném, hogy mindkét esetben tiszteletjegyet adott nekem a színház. Plusz a vásárhelyiek az odautazásomról gondoskodtak (a miniévadukkor mikrobusszal hoztak-vittek Kolozsvár és Vásárhely között, más szakmai nézőkkel egyetemben). Temesváron pedig szállást biztosítottak nekem a TESZT fesztivál szervezői, ahol az előadást láthattam. Mindkét helyen ebéddel is kínáltak. Ezeket azért sorolom, mert a vásárhelyi színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila egy Facebook-kommentjében (talán jogosan) felvetette: „ki fizeti a kritikust? Már többen elmondták, hogy a kritika végére ki kellene írni, hogy az utazást, szállást az előadás megtekintésére… ez, vagy az állta… mert, hogy így lenne fair…” Kérésének eleget tettem hát, íme: a színházi újságíró útjai nem kifürkészhetetlenek. Ha valaki azt gondolja, hogy emiatt dicsérni fogom az előadásokat, hát, gondolja. (Pedig csak: így legalább láttam őket. Meg írok róluk pár sort, íme. Vagyis jó a két színház PR-stratégiája.)

Most, hogy tiszta vizet öntöttünk egy pohárba (attól még jócskán maradtak átlátszatlan folyadékkal teli poharak az erdélyi színházi placc asztalain), menjünk tovább.

Temesváron a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban egy kortárs német filmrendező és forgatókönyvíró (Jörg Graser) darabját vitte színre Afrim, a Rabenthalt. Ezt a decemberben bemutatott előadást májusban volt lehetőségem tehát megnézni. Korábban láttam már a temesváriak másik Afrim-előadását: A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve címűt. Azt egy szatmári fesztiválon sikerült elcsípnem, a 8. Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT). (Ha végignézünk ezen az íráson: miniévadok és fesztiválok nyüzsögnek benne. Szándékom szerint így rá tudok mutatni ezek szükségességére. Egyúttal köszönetet mondani e találkozók szervezőinek, akiknek tetemes munkája többnyire üdvözlés nélkül marad.)

Néző…-t, bár néhol kissé laposnak éreztem, alapvetően bátornak, lendületesnek találtam. (Ösztönöztem is, hogy szülessen róla írás, mint tanár és mint szerkesztő – igen, feladataink sokfélék –, így egy benne játszó fiatal színész írt is róla: az online Játéktér Próbanapló rovatában el lehet olvasni, kb. hogy néz ki az előadás belülről.)

Valamiért Afrimot választotta egy másik, színháztudomány szakos diákunk mint szakdolgozattémát. Azt a négy előadását elemezte Afrimnak, amiket erdélyi magyar színházakban vitt színre, és NEM drámaszöveg alapján rendezte meg őket.[3] Vajon miért épp így határolta körül a témáját?

Ez a kérdés segít megértenem, hogy miért kedveltem magam is talán egy fokkal jobban a Néző…-t, mint a Rabenthalt. Mert olyan kérdéseket jár körül benne Afrim és a társulat, ami belőlük fakad, amiben a mi romániai világképünk köszön vissza. Elementárisabb tud így lenni. A másvalaki által írt, más társadalmi berendezkedést tükröző darab helyett a mi tapasztalatainkat párolták át színházzá.

Ugyanakkor Afrim látásmódja úgy is megmutatkozik, ha kész színdarabból dolgozik. Hiszen már az első lépés, a darab kiválasztása feltételez egy szűrőt: az ő kíváncsiságának szűrőjét. Második körben, a társulattal való munka során megint csak átalakul a darab, úgymond afrimizálódik.[4]

Ez történik a legújabb munkájával is: Afrim jelenleg Sepsiszentgyörgyön dolgozik, és eredetileg egy Molnár Ferenc-színdarabot vitt volna színre, Az üvegcipőt. De addig gyúrja, alakítja az anyagot, hogy végül talán rá sem lehet majd ismerni az eredeti szövegre. Alig várom az őszt – illetve azt a fesztivált, ahová majd eljut az előadás, meg én is. (Minden erdélyi előadást a saját színpadán megnézni csak az tud, akinek nincs helyhez kötött munkahelye, cserébe viszont van egy gazdag mecénása. És még nem is beszéltünk magyarországi, vagy román előadásokról… hajh.)

Formailag tehát hasonlóak egymáshoz Afrim előadásai, akármi lett légyen is az alapanyag. E színházi világlátás sajátosságairól már könyvet is írtak! A már említett végzős diákunk jóvoltából jutottam el Cristina Rusiecki román nyelvű, Radu Afrim. Ţesuturile fragilităţii című könyvéhez (2012). Angolul is megjelent a kötet, Radu Afrim. The Fabrik of Fragility címmel (2016). Aki tehát rajong e rendezőért, olvasgathatja. Aki szerint pedig már sok volt Afrimból a tájainkon, az mondja meg szépen, kinek az előadásait nézné helyette? Mihai Măniuţiu utolsó kolozsvári bemutatóját, a mind tartalmilag, mind formailag semmitmondó Úrhatnám polgárt például látta? Mert a figyelmébe ajánlom.

Azt hiszem, egyetlen magyar nyelvű Afrim-előadás van, amit nem sikerült elcsípnem: az Akárkit, amit Sepsiszentgyörgyön rendezett. Fájlalom is. Sokra tartom már a darabot is, Kárpáti Péter szövegét. Kár, hogy olyan messze van Szentgyörgy! Kár, hogy nem mutogatták az előadást fesztiválokon. Afrim vásárhelyi előadásait volt szerencsém látni: Az ördög próbája (2014), a Nyugalom (2015), a Retrómadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan (2016) mind erős élmény volt, és mind kissé különbözőképpen hatott. Akár az idén bemutatott Részegek, amiről ebben az írásban még szó lesz. A Szatmárnémetiben rendezett Boldogtalanokat (2011) is szerettem tőle. Mély költői furcsaság.

Afrimot alapvetően a formabontásért szeretjük. Hogy szórakoztatni akar (a határok túlfeszítésével), amellett, hogy megérte(t)ni is, a világot. Sajátságos módon bűvöl el: a formák ütköztetésével. A nevettetés meg a megértés vágyának elegyéből aztán létrejön a groteszk.

Egy elem tőle: ha láttunk már nála egy nagy állatmaszkot, másodjára akár humoros önidézetként működhet ez a motívum. De harmadjára talán már nem érdekes. (A temesvári Rabenthalban a hatalmas halfejek egy darabig valóban nevettetnek és borzongatnak. Az előadás közepén már annyira nem… De a végén, az utolsó képben ismét hat, csak másképp: ott átvitt értelemben „felszárnyal” a hal.) Talán azért is fáradhat ki könnyen ez a formanyelv, mert hatására más, fiatalabb rendezők is elkezdenek mondjuk állatfejeket vonultatni át a színen.[5] Ugyanakkor ha másokat inspirálni tud: ennél többet kívánhat-e egy rendező? Érdektelen rendezőket nem kezdenek el utánozni. Ha pedig a különféle formai elemek a színpadokon önálló életet fognak élni, az a színháziasságnak jót tesz. (Vagy ellenkezőleg, üressé válnak…)

Mert persze bírni kell a teatralitást is. Annak a nézőnek, aki a szegényebb, csupaszabb színházi nyelvet szereti, Afrim világa fölösleges tobzódásnak tűnhet. Vajon az?… A Purcărete-féle montázsok is azok? (Gondolok itt a szintén temesvári Moliendo Caféra.) Bodó Viktor előadásai is haszontalan formajátékok csupán? Robert Wilson formai bravúrjai? Vagy azok fölött eljárt az idő? Egy előadástípusból egy bizonyos szám fölött elege lesz a nézőnek?

Ezzel Afrim is így járhat. Szerencsére mindegyik előadása kicsit más: a Rabenthal is. A német szerző darabja nem a mi honi viszonyainkra íródott, mint A néző…, ugyanakkor az egyetemes emberi viszonyulásainkról természetesen elmond valamit. Afrim feltehetően nem véletlenül választotta a szöveget: bizonyára tetszett neki, hogy a polgári világrend álságos rendjét – a házasságét pl. – kezdi ki a darab. (A marosvásárhelyi Részegekhez hasonlóan, amúgy.) Előadása így az emberi természet tisztaságát burjánoztatja elő a sok furcsa látomás mögül, a valódiságot a vaskos maszkok alól. Nincs benne olyan értelemben saját anyag, mint A néző…-ben az „Aranka, ültető”, vagy mint Az ördög próbájában egyes szereplők, akiknek az eredetijére rá lehetne ismerni. Ez amúgy jó kérdés, hogy nem lépi-e át Afrim néha a jóérzés határát?[6] Mindenesetre izgalmas keresgélések indulnak el a nézőben olyankor, ha megsejdíti, hogy az előadás a saját valóságához horgonyozható. Nem csak részleteiben, hanem teljes hálózatszerűségében a mi világunkra borul rá.

 

Annyiban saját a Rabenthal is, hogy a temesvári társulat tölti meg élettel. Ez nem kis dolog. Az erdélyi társulatok, talán két-három kivétellel, nem igazán erősek – Temesváron sem csupa élvonalbeli alkotó dolgozik: ezt hadd mondjuk ki. Így pedig nem könnyű elbűvölő sziporkázást létrehozni. Mégis, a temesvári Afrim-előadások működnek valamennyire, és eljuttatnak valahová. Sokkal messzibb, mint sok más előadás, amit az erdélyi színházakban látunk. Rokonszenves erőfeszítések ezek, és egyenletes munkákat látunk bennük. Ebben a Rabenthalban például a főszereplő Tokai Andreától, aki egyszerre torz és nagyon emberi (főszereplője a két férfi által képviselt különböző világok között csapódik ide-oda). Vagy kitömött pocakú férjétől, akinek jól áll a némafilmszerű bohócjáték: Csata Zsolttól. Leginkább talán Borbély Emília kislánynak álcázott idős arisztokrata szereplője tetszett, meg az énekes díva, akit még játszott. Nála a forma nem volt rideg, élettel itatta át. A két fiúnak, akiknek szinkronban kellett mozogniuk, nem volt könnyű dolguk (Lukács Szilárd, Molnár Bence): mindegyre szét is esett a párosuk. A Vass Richárd által játszott pincér figurája esetében egy idő után kiürült a kezdetben különlegesnek tűnő mozgás, nem tudott elég új meglepetést okozni. (Ez a nehéz az ilyen formanyelvű előadásokban: a néző folyton új és új ingert akar.) Mihály Csongor ártatlan halacskája a végén nagyon szépen összerántja az előadást, és érzelmes értelemmé kristályosítja ki.

Vártam, mikor kerül elő a medence az előadásban, hiszen előzetes beszélgetésekből már hallottam róla. Volt olyan nézőtársam ugyanis, aki túlzottan drágának találta, és okvetetlenkedett. Ez is jó kérdés, hogy mi mennyibe kerül egy színházban, mekkorák a különbségek, és alaptalanok-e. Ez esetben úgy éreztem, hogy nem volt túlzó a díszlet. Az előadás végére kifárad az addig viszonylag statikus színpadkép, és jól jön egy ekkora váltás mint meglepetés: igazi kis medence, benne egy élő ember-halacskával, szépen megvilágítva. Enélkül az előadás nem tudna összeállni, nincs felmagasztosulás. (A már említett kolozsvári Úrhatnám polgár esetében például az ellenkezőjét gondolom. Ott én is szörnyülködöm a drága díszlet miatt. Mert ha nem lesz jó az előadás, akkor értelemszerűen nehezebben bocsátjuk meg a „pénzkidobás”-t.)

Rabenthal penészes hatást keltő, sötét színpadi tere étterem, hálószoba és mészárszék bűzös elegye. A jelmezek, a felbukkanások furcsák, meglepetésszerűek. Az előadás szépen megképezi azt az atmoszférát, ami számomra leginkább a Tim Burton-féle A halott menyasszonyból (Corpse Bride) ismerős. Végigvonul rajta a hal-motívum, áradnak a testnedvek, nosztalgikus hatást keltő apró lakáselemek, remekbeszabott egyenruhák találkoznak benne liszttel, füsttel, csupasz vagy kitömött testrészek meg rongyolt ruhák tobzódásával. (Látvány: Irina Moscu.) A vizuális elemeket legtöbbször a szereplők által hangoztatott monológok és párbeszédek tartalmi ellenpontjaként működteti az előadás. Egy idő után viszont ez kiszámíthatóvá válik: ha az hangzik el, szép, azt látjuk, hogy csúnya, ha az hangzik el, fáj, azt látom, hogy élvezetet él át a szereplő stb. Az előadás ettől kissé mechanikussá válik. Olyan érzésünk támad, mintha darabjaira esne szét.

Nem csak a szöveg válik el ugyanakkor a látványtól, de a szereplők is egymástól. Ez az idegenség részben szándékolt: az előadás talán arról szól, hogy nincsenek valódi emberi kapcsolataink, nem látjuk meg egymást – és legfőképpen magunkat. A sematikus, kongó helyzetek tömkelegében, éppen a halmozásuk folytán egy idő után viszont már szépen meg tudnak szólalni a legmélyebbről jövő kétségbeesett vagy apatikus felismerések (a főszereplők egyes monológjai). Kedvenc jelenetem egyszerű: két férfi szereplő, a férj és a szerető beszélget az asztalnál, a „közös” nőről, annak háta mögött. Konkrétan is háttal van a nő (Tokai Andrea), rendezgeti az ágyat, toporog, miközben kihallgatni próbálja, mit mond róla öltönyös, idősödő vőlegénye és az animális szerető. Ez a toporgás nagyon szép. Talán mert Tokai Andrea itt emberi, esendő viszonyt alakít ki a többi szereplővel: számunkra megszokott, a lélektani realizmus felől is olvasható jel ez, kapocs.

Mert különben formalista az előadás: a szereplőknek mind kifejező jelmezük van, hozzá megszabott, különös arckifejezésük, mozgásformájuk (Tadeusz Kantor A halott osztálya juthat erről eszünkbe). Az előadás a mozaikszerűségre törekszik, emiatt mintha nem egymással játszanának a szereplők, hanem eljátszanának egymás mellett. Mitől válhatna egységessé ez a sokaság? Talán a színjátszás módjától. A hittől, amivel az egyes színészek a játékba belefekszenek. Vagy az alkatoktól: a fesztivál szakmai beszélgetésén elhangzott, hogy másik színészt akart hozni Afrim az állatias szerető szerepére. Ha sikerül úgy kiosztania a figurákat, talán jobban értem az előadás tétjét. De Bandi András Zsolt az előadásban nem zsigeri figura, formális a játéka, akár a többieké. Ez persze viccessé is tette, egy idő után, hiszen elhangzik, hogy állatias, de inkább egy ’nyuszi’ viselkedésű figurát látunk.

Az előadás tétje mindazonáltal szépen kirajzolódott számomra. Afrim bátorsága (mások szerint botorsága) mostanában mintha az lenne, hogy „csupán” az élet szépségét akarja felmutatni. Megtisztítva, idézőjelek nélkül. Ez giccsesnek hathat, szentimentálisnak – vagyis egyesek szerint nem profinak. Mindazonáltal én ezt is megveszem tőle: mintha dacosan valami egyszerűt akarna felvállalni. A szeretet erejét, derűjét fogalmazza meg a vásárhelyi Részegekben is. Ezt láttam meg az első előadásaiban is, de korábban bonyolultan bebugyolálta ezt. Most mintha nem törődne már az álcázással.

Részegeket, egy kortárs szerző művét, Ivan Viripajevét márciusban mutatták be Marosvásárhelyen. Ezt a darabot már ismertem: tavaly a budapesti Nemzeti Színház izgalmas előadását is láttam, Viktor Rizsakov rendezésében. (Rizsakov ezt nagyjából ugyanígy Moszkvában is megrendezte.) Hogyan érthettem azt, hogy „izgalmas”? Újszerű díszletben és rendezésben profi színészek kápráztattak el játékukkal. Ez a vásárhelyi előadásra is áll.

Mivel az előadásról részletes kritika értekezik ebben a lapszámban,[7] csak néhány mozzanatot emelnék ki belőle. Tetszett, hogy a szerelmi viszonyok között a homoerotikus vonzalom is megjelenik: Varga Balázs figurája, ha jól emlékszem, a Kádár L. Gellértét rajongta körül. Szép képek származtak ebből, ahogy szinte mindegyik pár együtteséből. Nagyon szerettem benne Berekméri Katust – számomra ebben az előadásban vált igazán nagy színésznővé. Ahogy a részegségén átsugárzik az emberi szomorúság, és nem játssza túl, és nem játszik alul… elképesztően egyben van, önmagával, az előadással és velünk. Bokor Barnával volt még ezúttal hasonlóan jó tapasztalatom. Az ő figurája is tökéletesen passzol a képbe, üde és egyenes vonalú. Meglepett! Nem lepett meg László Csaba, mert neki régóta rajongója vagyok. Galló Ernőnek egyes megszólalásai voltak nagyon őszinték (’az anyám? nem halt meg’), máskor kissé mintha kimódolt lenne – márciusban legalábbis még így láttam. Szerettem Simon Boglárka jelenlétét is, és azt, ahogyan viseli, hogy helyenként félmeztelennek kell lennie. Kedves volt a színésznő-kollégáktól, ahogy a tömeges jelenetben takarni próbálták a menyasszony csupasz testrészeit. Megdöbbenéssel csodáltam ugyanakkor az utolsó jelenet bátorságát, pontosabban a Gáspárik Attiláét (akinek a játéka amúgy kissé kilógott az együtteséből – nem pozitív értelemben). Négykézlábra ereszkedik, kiszolgáltatott pózba: s az ő meztelen hátsó felét bámulja az egész társulat. Akinek ő az igazgatója. Ez erős emberi és alkotói gesztus. (Melyik igazgató tenné ezt még meg?!) A művészet iránti alázatot láttam benne, aminek az oltárán hiúságot, státust feláldozunk.

Az áldozat persze néha túl sok lehet. A próbafolyamat során is. Kérdés, hogy Zsoldak módszere mellett érdemes volna-e valamikor majd az Afriméról is nyilvános beszélgetést kezdeményezni (aki szintén nem bánik kesztyűs kézzel a színészekkel). Talán. De ezt a kérdéskört nem nekem kell megnyitni. Én arról beszélhetek elsősorban, amit én tőle tapasztalok, és ezek olyan előadások, amiktől kapni tudok valamit. Még ha nem is egyformán. De hát ki az, aki mindig egyenletesen teljesít? Az az életszerű, hogy hullámzó egy ember munkája, az érdeklődése. Amúgy az sem jogos, hogy Afrim vállára helyezünk minden elvárást: a többi erdélyi rendezőtől gyakran kevesebbel is beérjük.

Tetszik, hogy a Részegekben Moldován Orsolya készíthette el a jelmezeket. A kiégés, kimerülés egyik ellenszere a váltás.[8] Jó, ha egy csapat ennyire rugalmas, hogy megadja munkatársainak a lehetőséget arra, hogy új szerepkörben is kipróbálják magukat. Ezt láttuk Temesváron is, a TESZTen, ahol Kocsárdi Levente rendezésében lehetett megtekinteni a Táncos a sötétbent. A színésztársait rendező Kocsárdi egészen kreatívan egy tartalmas, arányosan működő, kedves koreográfiájú színpadi világot alkotott meg. Jó volt látni, hogy a társak együttműködnek vele ebben.

Egyebek miatt is értékelem mindkét társulat, a vásárhelyi és a temesvári törekvéseit. Vásárhelyen Keresztes Attila művészeti vezetése mellett bukkant fel Afrim és Mohácsi János is – mindketten a szatmári igazgatása alatt rendeztek először erdélyi magyar társulatnál. Kár, hogy az új Mohácsi-előadást, Az öreg hölgy látogatását mintha a föld nyelte volna el, sehol se látni. Mert Az üvegcipője jó volt (azt sikerült megnéznem), a társulat is szerette a rendezővel való munkát.

Vásárhelyen sok izgalmas produkciót láttam az utóbbi évadokban. Értékeltem a felsoroltakon kívül a Double Bind, a Stresszfaktor, a Karamazovok, Bányavirág és a Bányavakság, a Szép vagy a Hogyne, drágám! című, bizonyos szempontokból kísérletező előadásokat. Persze nem láttam mindent. Afrim munkáin kívül, azokat megelőzve is a Tarelkin halála tett rám a legmélyebb benyomást. Meg Rusznyák rendezésében Gézagyerek.

Temesváron is sok jó élmény ért. Kezdve a Csomótündér és az Apakaland című gyerekelőadásokkal. Folytatva a Magyarral és az Exittel. De a női kérdést is tematizáló Lavina, a határfeszegető Forbidden Books, Moliendo Café is belém épültek, ahogy Hajdu Szabolcs Békeidője vagy még régebbről a buszos Cărbunariu-előadás, a Mady-Baby, amiben Borbély Emíliára mint színészre legelőször felfigyeltem.

Afrim előadásai e két társulat munkáinak élvonalába tartoznak. Lehetnek jobb és rosszabb időszakai a társulatoknak, vagy magának Afrimnak is. De az ő munkái ezzel együtt, talán túlzás nélkül mondható, hogy a legnagyobb alkotóké mellé sorolhatók, akik Erdélyben megfordultak. Gondolok itt Vlad Mugurra vagy Matthias Langhoffra, Silviu Purcăretére, Victor Ioan Frunză-re vagy Bocsárdi Lászlóra.

A nézők számára a román kultúrából már ismerős lehet az erőteljesen vizuális nyelvezet, de így is sokuknak különleges élményt nyújt egy Afrim-előadás megtekintése. A formai bravúrok mellett Afrim témáinak aktualizáló tendenciája is frissítő hatású. Van persze olyan néző is, aki a nem föltétlenül lineáris, nem csak racionálisan befogadható cselekmény miatt nehezen engedi közel magához Afrim munkáit. Vagy aki az erőteljesen teátrális színházi nyelvek helyett más típusúakat preferál. A fiatalok számára viszont többnyire inspirálóak ezek az alkotások. Akárhogy is: az erdélyi színházi kultúra lassan nem érthető meg e behatás nélkül.


[1] Ez a cikk nyomtatásban a Játéktér idei nyári lapszámában jelent meg. Azóta sikerült megnéznem A velencei kalmárt: sajnos nem volt átütő élmény. Újabban megértő próbálok lenni az alkotókkal, elfogadom, hogy nem lehet minden munkájuk zseniális: hiszen a kritikusok írásai sem azok. De elkendőzni sem akarom, hogyha valami nem győzött meg. Ez az írás nem Tompa Gábor alkotásairól szól, úgyhogy több szót nem is szánok erre az előadásra. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[2] Jelen írás még a sepsiszentgyörgyi Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél bemutatója előtt jelent meg. Erről az új Afrim-előadásról a Játéktér őszi lapszámában közlünk kritikát. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[3] Itt tévedtem. Veres Kincső nem négy, hanem három Afrim-előadás mentén írta meg és védte meg szakdolgozatát 2018 nyarán: A néző élete és halála…,Az ördög próbája és Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[4] Ezt a kifejezést, hogy „afrimizálódás”, másvalakitől vettem át. Beretvás Gábor használja egy cikkében, amit az őszi Játéktérben közlünk, címe: Klasszikus műveltség és populáris ikonok keveredése a színházban. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[5] És kevésbé fiatalokat is: a korábban már említett A velencei kalmáregyes jeleneteiben szintén látunk nagy állatmaszkokat. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[6] Ez a kérdés a saját írásaimmal kapcsolatban is feltehető. Talán a komfortzónáink, a sablonjaink elhagyása lehet az egyik út a megújulás irányába. És ez néha irritáló lehet. Olykor talán sajnos haszontalan is? (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[7] Sz. Gál Boglárka Elveszített kontaktus c. kritikáját lásd itt: http://www.jatekter.ro/?p=27340. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)
[8] Itt félreérthetően fogalmaztam: nem Moldován Orsolyára értem, hogy kiégett volna (nála nem érzek ilyesmit: a Szép c. előadásban pl. nagyon jól működött a figurája). Hanem a szerepváltása kapcsán hirtelen belefutottam egy általánosabb témába, ami foglalkoztat az utóbbi időben. Jó lenne elfogadnunk, hogy az alkotók, szerzők motivációi és hangoltsága, érdeklődése változhat – ez mintha nem lenne eléggé beépítve a kulturális rendszereinkbe. (Jelen lábj. írásának időpontja: 2018. dec. 2.)